Hó és vér XVI.

Fantasy / Novellák (808 katt) B.C. Angyal
  2017.09.29.

Ariel csak lassan eszmélt fel kábulatából és beletelt egy kis időbe, mire sikerült annyira összeszednie magát, hogy alaposabban szemügyre vegye környezetét.

Egy fekete márványból megépített, nagyjából ötven láb átmérőjű, kör alakú terembe jutott. A falakat színes mozaikcsempék borították, egymástól egyenlő távolságra falikarok lógtak, ám csak minden másodikban pislogott fáklya, a helyiség túlsó végében pedig egy sem égett. Arielt rossz előérzet kerítette hatalmába, ahogy a túloldalon elmélyülő sötétséget fürkészte.

- Az égiek igencsak kedvelhetnek engem, ha elém hozzák leggyűlöltebb ellenségemet!

Az érdes hang gazdája lassan kilépett a fáklyák halovány fénykörébe, a vámpír hátán pedig a hideg futkosott a döbbenettel vegyes félelemtől, ahogy tudatosult benne, hogy Shaemus magával Elinorral, a rettegett ősvámpírral zárta őt egy terembe. Ősi ellensége most könnyű, elegáns, fekete selyemruhát viselt, hófehér haját pedig vastag fonatokba rendezte. Magas, izmos testalkata és érzelemmentes, jégkék tekintete semmi jóval nem kecsegtetett.

Ariel óvatosan a tőle balra megbúvó, masszívnak tűnő, vaspántokkal megerősített tölgyfaajtó felé sandított, ellenfele figyelmét pedig nem kerülte el az apró mozdulat és gúnyosan felnevetett.

- Fölösleges erőlködnöd, ugyanolyan mágia védi, mint a folyosón lévőt.
- Talán együtt kellene kiutat keresnünk innen…

Ariel megpróbálta húzni az időt és igyekezett könnyed hangot megütni az ősvámpírral szemben, ám ezalatt az agya szélsebesen pörgött. Sorra vett minden lehetőséget, amivel elodázhatná közelgő végzetét, ám gyorsan rájött arra, hogy csak egyetlen esélye van a túlélésre.

- Nem akarsz bosszút állni azon a hazug disznón, aki álnok módon idecsalt téged?

Ariel megpróbálta magára ölteni a nemtörődömség álarcát és csak reménykedett benne, hogy sikerül Elinort maga mellé állítania.

- A főinkvizítorra gondolsz? Túl nagy a hatalma, így szinte biztos, hogy elpusztítana.
- Csak… próbáld meg!
- Szabadságot és nagyhatalmú varázstárgyakat ígért nekem, cserébe pedig annyit kért csupán, hogy tépjem le a fejedet. Tudod, ha jobban belegondolok, ingyen is megtenném neki ezt a szívességet!
- Hová lett a büszkeséged? – kérdezte Ariel meggyőződés nélkül és lélekben már felkészült a halálra. Óvatosan oldalazni kezdett, Elinort pedig egyre inkább felbőszítette minden mozdulata.
- Te mersz nekem büszkeségről papolni?! Akkor vállald a harcot!
- Egészen biztosan van más lehetőség…
- HARCOLJ!!!

A nő annyit érzékelt csupán, hogy az ősanya testének körvonalai megremegnek, a következő pillanatban pedig olyan erős ütés érte a gyomorszája tájékán, hogy elemelkedett a földtől és egyenes vonalban a falnak csapódott.

A színes mozaikcsempék ripityára törtek a becsapódás erejétől, ő pedig érezte, hogy minden levegő kiszorul a tüdejéből. Köhögve terült el a földön és a szitáló vakolat felhőjén át is látta, ahogy a roppant erejű lény kényelmes tempóban megindul felé. Újabb köhögési roham tört rá és az elméjére boruló, vörös ködön túlról is érzékelte, hogy melegség csordul lefelé az állán. Önkéntelen mozdulattal törölte meg ajkát és döbbenten vette észre, hogy remegő ujjait vér borítja.

Elinor talán túlságosan elbízta magát, de lehet, hogy csak a gyűlölet borított fátylat az elméjére, mert ahelyett, hogy gyorsan befejezte volna, amit elkezdett, inkább durván talpra rángatta magatehetetlen áldozatát.

- Milyen szánalmas vagy most…

A mondatot már nem tudta befejezni, mert a nőnek sikerült belekapnia a bal szemébe. Érezte, hogy zselészerű anyag csorog végig az arcán, a fájdalom hatására pedig lazult a szorítása.

Ariel őrült vonaglásba kezdett az életösztön pedig megsokszorozta az erejét, így végül sikerült kitépnie magát Elinor erőtlenné váló ujjai közül. Az ősanya figyelmét most teljesen lekötötte a fájdalom, ellenfele pedig kihasználta a kínálkozó lehetőséget. Egyik kezével hátracsavarta a karját, a másikkal tarkón ragadta őt, majd lendületet vett és maradék erejét beleadva a mozdulatba, a falba vágta a fejét.

Mindketten térdre omlottak és kimerülten kapkodtak levegő után. A koncentrációk harca volt ez, ahogy belső, öngyógyító képességükre hagyatkozva igyekeztek visszanyerni az erejüket, hogy végül megadják a másiknak a kegyelemdöfést.

A sors furcsa fintoraként egyszerre álltak talpra és őrült hárpiákként vetették magukat újra egymásra. Arielnek a jobb kezével sikerült ráfognia Elinor bal csuklójára, míg a másik ugyanígy cselekedett. Megpróbálták a falhoz szorítani egymást, az emberi szem azonban csak elmosódott foltok szélsebes táncaként érzékelte volna a mozgásukat.

Ariel már utolsó erőtartalékait élte fel. Érezte, hogyha csak nem történik valami váratlan dolog, akkor gyorsan veszíteni fog, amikor is támadt egy mentőötlete.

„Hogy én miért is nem gondoltam erre hamarabb!”

Sikerült elkapnia Elinor pillantását, ő pedig válaszolt a pimasz kihívásra. A két tekintet, a jégkék és a borostyánszínű most fogva tartotta egymást, az akaratok párbajának végkimenetele azonban még korántsem dőlt el. Az egyik sokkal öregebb és tapasztaltabb volt ugyan, a másik szívében azonban aggodalom és a társai iránt érzett szeretet tüze lángolt. A tisztavérű döbbenten tapasztalta, hogy ellenállása fokozatosan gyengül és megérezvén közelgő végzetét, utálkozva köpte utolsó szavait ellenfele diadalittas arcába:

- LÉGY ÁTKOZOTT, TE SZUKA!!!

Az acélkék tekintet hirtelen kifejezéstelenné, álmodozóvá vált, Ariel pedig kedélyesen megpaskolta immáron ártalmatlan ellenfele arcát, majd könnyed csókot lehelt rá, végül újra a nő szemébe nézett és lassan, tagoltan beszélni kezdett hozzá:

- Azt akarom, hogy védj meg engem minden támadástól, akár az életed árán is!

Nagyot sóhajtott, majd megropogtatta sajgó csuklóját, végül a terem közepére sétált és elkiáltotta magát:

- Várlak téged, Shaemus!

***

A mágus egy ötszög alakú teremben találta magát és meglepődve tapasztalta, hogy a helyiség vérvörös színben tündököl. Ahogy tovább erőltette a szemét, észrevetette, hogy a mennyezet sima felületébe rubinköveket ágyaztak és ezekből árad a baljós, kísérteties ragyogás.

- Tetszik ez a fény és a színek… Szinte már otthon érzem magam!

A férfi a hang irányába kapta a fejét és egy pillanatra elakadt a szava a döbbenettől, ahogy egykori ellenfelének, a démonúrnak a sziluettjét pillantotta meg a legtávolabbi sarokban.

- Te itt?! Én azt hittem, hogy…
- Meghaltam? Talán az a féleszű cimborád, Goarm, mégsem volt olyan jó gyilkos, mint ahogy azt magáról híresztelte…

Emberi szem számára szinte követhetetlen volt a mozdulat, ahogy a mágus előkapta a derékövében rejtegetett, ezüstből kovácsolt pálcát és a szörnyeteg felé sújtott vele. Azaz, csak sújtott volna…

A másik már számíthatott a mozdulatra, mert intésére a mágikus holmi kifordult a varázstudó ujjai közül és pörögve röpült kinyújtott tenyere irányába. A férfinak csak az utolsó pillanatban sikerült annyira módosítania a röppályáját, hogy az ne a lény kezében kössön ki. A csillogó fémrúd végül csörömpölve tűnt el az egyik sarok alvadt vér színű homályában.

- Elloptad tőlem! – hörögte a lény habzó szájjal, a mágus pedig elmosolyodott. Tudta, hogy minél inkább kihozza ellenfelét a béketűrésből, annál nagyobb az esélye a győzelemre, ezért tovább szította annak frissen támadt haragját.
- Ugyan, a te képességeiddel úgysem vetted sok hasznát!
- Anélkül is végzek veled…

A varázstudó úgy érezte, mintha eleven máglya lobbant volna fel teste belsejében és csak kemény kiképzésének köszönhette, hogy a leírhatatlan fájdalom ellenére is képes volt az ellenvarázslat igéire koncentrálni. Hálásan fogadta a testét bársonyosan hűsítő, hideg hullámokat.

A démonúr újra varázsolni készült, de a mágus már lendületben volt és ügyesen megelőzte őt. A tenyeréből kirobbanó, nyersfehér színű energialöket a pillanat törtrésze alatt csapott le a megdöbbent démonra. Éles pendülés, majd roppanó hang hallatszott, a negatív síkok teremtménye pedig kábultan terült el a padlón.

A férfi elérkezettnek látta az időt arra, hogy újra megkaparintsa jogos trófeáját. A másik a szeme sarkából érzékelte a mozgást. Kínlódva az oldalára fordult és ropogó hangok törtek elő a torkából.

A mágusnak hirtelen olyan érzése támadt, mintha sűrű kátrányba ragadt volna. Mozgása lelassult és csak bízott benne, hogy még azelőtt sikerül megtörnie a reá bocsátott, időtorzító varázslatot, hogy a démonúr visszavenné tőle az értékes ereklyét.

Körvonalai megremegtek, ahogy sikerült visszazökkennie a valós idő dimenziójába, de sajnos elkésett. Ellenfele már visszaszerezte kedvenc játékszerét és a fémpálca hegyét kihívója mellkasának szegezte.

- Mennyi gondot okoztál nekem! Megölted a csatlósaimat, elloptad az örökségemet és engem is majdnem elpusztítottál…

A férfi nem szólt egy szót sem, hanem feltűnés nélkül, óvatosan a tenyerébe csúsztatta az eleddig az ingujjában rejtegetett, fekete tőrt. Ellenfelét annyira megrészegítette a közelgő diadal mámora, hogy észre sem vette az apró mozdulatot, csak fojtatta a megkezdett gondolatmenetet:

- A társad, az a szánalmas idióta fojtogatni kezdett, amikor sikerült kivájnom a fél szemét. Becsületére legyen mondva, hogy hamar összeszedte magát, de ez az idő épp elegendő volt számomra ahhoz, hogy kereket oldjak. Utólag vettem észre, hogy a nagy csetepatéban elveszítettem apám örökségét. Sebaj! Most a saját bőrödön is megtapasztalhatod az igazi hatalmát…

A mágus elérkezettnek látta az időt arra, hogy cselekedjen. Szerencséje volt és a dobása is pontosra sikeredett, de a démonúr reflexei megdöbbentően gyorsak voltak és pálcájával az utolsó pillanatban sikerült blokkolnia a szíve felé röppenő fegyvert.

A Lélekrabló pengéje csilingelve tört szilánkokra, ahogy megadta magát a sokkalta erősebb varázslatnak, a férfinek pedig annyi ideje maradt csupán, hogy maradék manáját felhasználva, egy álcázó bűbájt bocsásson magára.

A törött fegyverből kiszabaduló és fekete füst formájában manifesztálódó lidérc most körbeölelte a démont és addig tartotta fogva, amíg az fulladozva és hörögve el nem terült a padlón. A varázstudó egy pillanatra még látni vélte a mocskos köd mélyén felsejlő, rosszindulatú arcot, azután a sötét entitás újra füstté változott és eltűnt a terem egyik szűk szellőzőjáratában. A férfi várt még egy ideig, majd amikor már nem érzékelte a gonosz jelenlétét, megszüntette egyre gyengülő varázslatát.

Előző oldal B.C. Angyal