Hó és vér XIV.

Fantasy / Novellák (289 katt) B.C. Angyal
  2017.09.03.

A szűk bejáraton túl az odú fokozatosan kiszélesedett, egy idő után pedig már a mennyezet lágy íve is kényelmes távolságra került a fejüktől. Végre felegyenesedhettek és folytatták útjukat az egyre sűrűsödő homály magjának irányába. Az elől haladó Evalue izzó, fehér gömböt idézett a tenyerére, melynek éles fénye erős kontúrú árnyakat festett a dohos falakra.

- Hoppá! – szisszent fel bocsánatkérően, majd gyorsan elsuttogott néhány varázsigét, a szemkápráztató ragyogás pedig azonnal halvány derengéssé szelídült.

- A végén még a nyakunkra hozol egy lidércet! – vigyorodott el a Mágus és mormolni kezdett, mire ujjai hegyén baljós, fekete lángok lobbantak fel, majd kezdtek kísérteties táncba. A lány mellé lépett és óvatosan végigsimított annak energiagömbjén, majd elégedetten figyelte, ahogy a fehér lobogás szürkére váltott. A boszorkány halkan felszisszent.

- Te tényleg feketemágus vagy!

A férfi mosolyogva dörzsölte össze a tenyerét és csak azután szólalt meg, hogy varázslatának utolsó szikrája is végleg elenyészett.

- A tiszta fény túl csábító lehet a föld méhében kóborló szentségtelen teremtmények számára. Tudod, időnként nem árt kicsit megpihenni a sötétség keblén!
- Gratulálok a tökéletes álcádhoz… - morogta Ariel morózusan, majd türelmetlenül a keskeny járat végén elmélyülő homály irányába intett. – Akkor… megyünk, vagy mi lesz?

A mágus hátrébb lépve utat engedett nekik, majd könnyed, udvarias intéssel előre tessékelte őket. Ursuel volt az utolsó a sorban, és miután lemaradtak kissé a többiektől, úgy döntött, hogy vált egy pár szót a férfival. Tekintetét nem kerülte el a varázstudó szemének komor villanása.

- Tudod, a megérzésem sohasem hazudik és most azt súgja, hogy aggódsz valami miatt. Mondd, mi a baj?
- Odakint felfigyeltem néhány fantomra, akik megpróbáltak észrevétlenül követni minket. Úgy érzékeltem, hogy alacsony szinten álltak a sötét hierarchiában, mégis…
- Aggódsz amiatt, hogy az erőd közvetlen közelében akadtak ránk.
- Ha már a falakon kívül is ilyen lények kószálnak, akkor bele sem merek gondolni, hogy mi várhat minket odabent.
- Hiszen tudod, hogy a főinkvizítor lepaktált a gonosszal. A kérdés csak az, hogy mostanra mekkora hatalomra sikerült szert tennie.
- A Rend könyvtára alatti sötét pincékben rengeteg olyan könyvet, fóliánst és egyéb irományt őriznek, melyeket egykoron a gonosztól való, elátkozott holmiknak bélyegeztek. Ha most azokat használják…
- Ezen ráérünk majd akkor aggódni, ha odaértünk, amúgy… miért maradtál le? – kérdezte Ursuel cinkos mosollyal az ajkán. - Talán meglepetést tervezel az utánunk szaglászók számára?
- Talán… - suttogta a férfi talányosan hangon, majd viszonozta a nő mosolyát. Tudod, egy kis szentelt víz, só, mustármag, zsálya és néhány gyertya csodákra képes.
- Csak ne maradj el sokáig! – dörmögte a nő megenyhülve, majd körvonalai megremegtek, a következő pillanatban pedig eltűnt a férfi szeme elől, hogy pár minutummal később már mosolyogva csatlakozzon a többiekhez.

A Mágus nem sokat kérette magát; egy-kettőre felállította a csapdát, azután pedig aktiválta az „Időgyilkost”, azt az időtorzító varázslatot, melynek segítségével képes volt felgyorsulni és eredeti sebességének a sokszorosával mozogni. Három szívdobbanásnyi idő alatt sikerült utolérnie a kis csapatot, majd lelassított és halkan, szinte észrevétlenül zárta a sort.

***

Egy fertályórája gyalogolhattak csupán, amikor a keskeny járat egy tágas terembe torkollott.
A padlót és a mennyezetet alkotó fekete köveket értő kezek csiszolták simára, a falakon pislákoló kristálylámpások pedig egyértelművé tették számukra, hogy a barlangot valaki, vagy valakik rendszeresen használják. Az egyetlen látható kijárat egy ezüstpántokkal megerősített, bronzból kovácsolt ajtó volt, mely a helyiség északi falából nyílt.

Kíváncsian léptek közelebb a míves veretekkel gazdagon díszített vaskos alkalmatossághoz, ám a következő pillanatban olyan gyengeség vett rajtuk erőt, hogy kénytelen-kelletlen visszavonulót fújtak és tisztes távolságba húzódtak tőle. Egyedül Shaemus és Ragnor dacolt sikeresen a láthatatlan erővel. Úgy tűnt, hogy valamiért rájuk nincs hatással a dolog.

- Az ajtó magába szívja a sötét, mágikus energiákat – hörögte Ursuel, majd hátrált egy lépést és dühösen megrázta a fejét, hogy összeszedje széthulló gondolatait.
- Rájuk miért nincs hatással? – suttogta Evalue elhaló hangon és próbálván megőrizni az egyensúlyát, sietve megkapaszkodott a mágus karjában.
- Mert ők a legtisztábbak köztünk… - mondta Ariel rekedt hangon és a testét zsibbasztó kellemetlen érzés ellenére a helyén maradt. Pár pillanatig hagyta, hogy az édes kín átmossa testének minden apró porcikáját és csak akkor adta meg magát a sorsnak, amikor borostyánszínű szemei előtt már sötét foltok táncoltak. Fájdalmas sóhajjal hátrált néhány lépést.

A következő pillanatban ropogó hang hallatszott, a padló fekete járólapjai pedig önálló életre keltek. Az apró mozaikszelvények recsegve csúsztak el egymáson és eleven pikkelypáncélként idomultak a gyorsan formálódó test robosztus körvonalához. Pár pillanattal később már egy fekete testű, vörösen parázsló szemű gólem magasodott köztük és a sötéten ásítozó bejárat archaikus formájú boltíve között.

- Se előre, se hátra! – summázta a Mágus a többiek számára is nyilvánvaló tényt, Ariel pedig most túl gyöngének érezte magát ahhoz, hogy újra perlekedni kezdjen vele. A patthelyzetet a gólem, illetve a száján át felharsanó, sztentori hang törte meg:

- A kapu véd meg minket az erődből kiáradó gonoszságtól. Ha akarjátok, átengedünk titeket, bár kíváncsi lennék rá, hogy miért vágyjátok ily mohón a halált…

- Ez a hang… valahogy nagyon ismerős a számomra! – élénkült fel Ragnor és sietve tett egy lépést a gólem irányába. - Te vagy az, Bógli? Ugye, te irányítod ezt az izét?

A monstrum szájából most furcsa, kuncogó hang hallatszott, majd a szemében izzó vörös fény egy pillanat alatt kihunyt. Egy halk kattanást követően a szörnyeteg feje előrebukott, teste pedig mozdulatlanná merevedett. Olybá tűnt, mintha elszállt volna belőle az élet.

Ezzel egy időben sarokvasak csikordultak meg rozsdás pántjaikon, a terem keleti falában pedig feltárult egy aprócska rejtekajtó. Ariel gyanakodva tekintgetett a sötét ajtónyílás irányába.

- Valami azt súgja nekem, hogy ez a Bóvli odaát vár ránk. Mégis, ki a fene ez a fickó?
- Tudjátok, ez egy hosszú történet - hadarta kapkodva Ragnor –, a lényeg az, hogy egy időben Holdezüsttel is kereskedtem, így hébe-hóba törpe kuncsaftokkal is összehozott a sors.
- Ezt eddig miért nem mondtad nekünk? – kérdezte Ariel a kelleténél egy hajszálnyival élesebb hangon.
- Izé… Nem tűnt számomra fontosnak a dolog, no meg…
- Igen?
- Az igazat megvallva, a törpékkel való utolsó üzleti megbeszélésem egy kissé viharosra sikeredett.
- Az ég áldjon meg, mindent harapófogóval kell kihúzni belőled?!
- Jól van no, nem nagy ügy, csak… Ezüsttel megfestett igazgyöngyöket adtam el nekik.
- Az igazgyöngy elég értékes, nem igaz? – kérdezte óvatosan Evalue. – Egészen biztosan boldoggá tette őket…
- A törpék utálják a gyöngyházfényű dolgokat. Túl hivalkodóak a számukra – mondta a mágus savanyú hangon.
- Tán visszautasítjátok a meghívásunkat?! – csattant fel újra a gólem öblös hangja, ám Evalue most valahogy kevésbé találta fenyegetőnek a kirohanását. Ismeretlen meghívójuk újra kuncogott egy sort, majd halk kattanással kikapcsolta a mechanikus gépezetet.

Mivel egyéb választásuk nemigen volt, úgy döntöttek, hogy vállalják a kockázatot és egyenként átléptek az ajtón túl ásítozó homályba.

Előző oldal B.C. Angyal