Gyilkosok kora IV/5.

Fantasy / Novellák (29 katt) anonim88
  2017.08.04.

Mivel Damien a megválaszolt kérdések után aranytallérokat ígért, így Serminton minden kérdésre készséggel megfelelt. Megtudták, merre található a banditák tábora, ahogyan azt is, körülbelül mekkora erővel bírnak. Arra a kérdésére sajnos Serminton nem tudta a választ, kinek adják el a rabszolgákat. A kihallgatás végeztével a bandita elindult a kocsma kijárata felé, kezét elégedetten dagadó bukszáján pihentette. Éppen azon morfondírozott, mit is kezdjen hirtelen szerzett vagyonával, mikor a penge a hátába fúródott.

Olyan képet vágott, mikor megfordult, mint akit a legjobb barátja árulta el.

- D-de hát… meg… megígérted – nyögte erőtlenül.
Damien hideg megvetéssel nézett le rá, pengéjéről sötét vér csöpögött a padlóra.
- Egy bűnözőnek tett ígéret mit sem ér.

****

Serminton leírásának megfelelően a Berícia-rengeteg közepe felé vették az irányt, egészen pontosan a Timbert család kastélya felé. Csapatukhoz időközben csatlakozott két Fogvillie-i, Cliff, illetve Hurrion. Elmondásuk szerint bosszút akartak állni a banditákon, Damien pedig rábólintott. Ők ketten teljesítettek a legértékelhetőbb módon az ütközetben a falusiak közül, így nem látta okát a visszautasításukra.

Késő éjszaka volt már, felettük a Hold és csillagok, kezükben fáklyák világítottak. A szél csak a lombok tetejét borzolta, ebből ők lent a fák tövében vajmi keveset éreztek. Kellemes, nyári éjszaka. Gyakori az ilyesmi Fereldenben.

- Azért fura, hogy a banditák egy nemes család védelmében állnak. Ráadásul pont a Timbertek? A keleti régió ura? – kezdte a beszélgetést Ruth, mire csupa meglepett pillantást kapott. Glenn felnevetett.
- Te nem nagyon ismered a történelmet, igaz? – fordult felé Cliff.
- Egész életemben a vadonban kellett bujkálnom – felelte dacosan -, nem sok idő jutott tanulásra.
- A Timbertek nincsenek többé – felelte tanári hangon Timet. – Az orléz háború idején állítólag rájuk vetődött az árulás gyanúja. Az őrült királynak több se kellett, maga állt a sereg élére, megostromolta a Timbert kastélyt, és személyesen felügyelte a…- megköszörülte a torkát. – Nos, ők kivégzéseknek hívták, valójában közönséges mészárlás zajlott. Mindenkit megöltek a kastélyban, akit csak találtak, legyen a báró rokona, egyszerű cseléd, vagy szoptatós dajka. Végezetül a kastélyt felgyújtották. Azóta elhagyatottan áll. Legalábbis, ami maradt belőle.
- Nem túlzás ez egy kicsit? – ráncolta a homlokát Ruth.
Glenn felnevetett.
- Ha ismerted volna az őrült királyt, nem lepődnél meg ilyeneken.
- Mintha te ismerted volna! – vágott vissza a mágus. – Te se lehettél több ötnél a háború idején.
- Nem. Valóban nem. Azonban ismerem a történeteket.
- Ahogyan mindenki – mondta komoran az elől haladó Damien. A fáklya fényében arca különösen sápadtak tűnt. – A mai napig Denerim szerte hallani ezeket a históriákat. Untig ismételgetik őket, de arról senki sem beszél, hogy az őrült király tudott kedves is lenni. Vagy, hogy mennyire szerette a családját.
- Ez úgy hangzik, mintha te ismerted volna, sir – állapította meg a mögötte haladó Hurrion.

Damien nem felelt. Egyszerűen haladt tovább az ösvényen, mintha meg se hallotta volna.
Hurrion szólni akart, ám Timet a vállára tette a kezét, és finoman megrázta a fejét. Nem tett fel több kérdést.


Mélyebbre hatolva az erdőbe a levegő lassan, előbb észrevétlenül, majd egyre érezhetőbben hűlni kezdett, a csillagok elhomályosodtak, a társaságot furcsa, fehér felhő vette körbe.

- Ez köd? – hökkent meg Timet.
- Ha az is, természetellenes – Ruth feltűnően gondterheltnek tűnt.
- Természetellenes? – horkantott Hurrion. – Nyár elején a köd természetellenes? Miket nem mondasz, mágus.
Ruth elhúzta a száját, helyette viszont Cliff szólt.
- Hurion. Igaza van. Ez nem egyszerű köd.

Damien ügyet sem vetett aggályoskodó társaira, haladt előre töretlenül. Társai azonban nem vették ennyire könnyedén. Ezúttal Glenn torpant meg.

- H-hallottátok?
- Mit? – pillantott hátra Timet.
- Mintha a távolban egy vékony hang azt kiáltaná: „Segííítséég”. Halkan, elhalón.
- Az csak a szél – vágta rá Damien ingerülten. – Ne álljatok meg!

A ködből előbb egy sötét árny, majd fekete romok rajzolódtak ki.

- Megérkeztünk.
A mögötte haladó Hurrion egyenest a hátának ütközött.
- Ez a köd egyre durvább – panaszolta szájából fehér párát lehelve. – Ez? A leheletem?
- I-igen. Mocskos hideg van, ha nem tűnt volna fel – felelte Glenn kezeit dörzsölve.
Cliff idegesen körbepillantott a sűrű, tejfehér ködből kibukó fák felé.
- Ti nem érzitek úgy, mintha figyelnének minket?
Ruth szája egyetlen, szabályos vonalat formált, ahogy bólintott.
- Van itt valami. Vagy valaki.
Hurrion a kardjáért nyúlt.
- Őrszemek?
- Hülye vagy? – nézett rá Glenn. – Mi a szart látnának ebbe a ködben?
A mágus megrázta a fejét.
- Valami nagyon nincs rendben ezzel a kastéllyal. Olyan energiákat érzek, amit a Fátyol ezen oldalán nem volna szabad.
- Átkokra célzol? Szellemek, meg ilyenek? – gúnyolódott Hurrion.

Ruth azonban nem viccnek szánta. Cliff hasonlóképpen furcsán viselkedett. Timet is megértette, ez nem tréfa dolog.

- Figyelj, Damien! – kezdte óvatosan hű fegyverhordozója. – Talán távoznunk kéne, amíg még megtehetjük. Szóljunk a templárisoknak, vagy valakinek!
- Nem. Bemegyünk – felelte ellentmondást nem tűrően Damien.
- Mi? Ne már! – csattant fel Glenn. – Úgy nézek ki, mint valami fehérhajú vándor, aki egy marék aranyért megtisztít bármilyen átkot? – széttárta a kezét. – Ha itt tényleg szellemek vannak, a kardunk szart se fog érni.
- Szellemek nem léteznek, ahogyan átkok sem – felelte Damien közönyösen. – Ez csak valami mágus illúziója lehet. Itt nincs más, csak banditák, meg… talán egy mágus. Gondolom. Semmi több.

Damien kardja markolatára tette a kezét, olyan egyenes háttal és komor képpel figyelte a ködbe burkolózó romokat, mintha a múlton merengene.

- Induljunk – felelte kicsivel később.

Előző oldal anonim88