Jó és rossz felett III. - A Beyond good and evil története alapján

A jövő útjai / Novellák (907 katt) Petya
  2017.09.10.

3. Az Iris-hálózat

- Most már elárulhatod, miért voltál olyan szörnyen izgatott a dokkban, Paige bácsi – szólalt meg Jade, ahogy a hegy belseje felé tartottak.
Paige értetlenkedést színlelve tárta szét karját.
- Pontosan mire gondolsz?
- Mielőtt felugrottunk Habszelőre. Láttam rajtad, ne tagadd!
- Na jó! Ha már ilyen jó szemed van az ilyesmihez. Megmutatom!
Azzal felemelte lábbelijét.
- Rakétacipők! Bikarbonát bevonatú, turbóreaktor meghajtással! Ráadásként farzsebbe operált metánzsákos-ülepvédő szettel – mutatott hátsójára.
- Hát… ez… csodálatos? – tippelt Jade.
- Még, hogy csodálatos?! A küszöbén állok annak, hogy szabadalmaztassam! Csak a felhasználási időt kéne valahogy meghosszabbítanom. Akkor aztán hátradőlhetnénk.
- Ki venné meg?
- Mindenki! Ez a jövő közlekedési módszere! Majd meglátod!
- Jól van, bácsikám – nevetett Jade.

A tárnák lüktető csendjét lépteiken és a vízerek csepegésén kívül sokáig nem törte meg más. Egészen Secundo pergő nyelvjárásáig.

- Nem tudom, hallottátok-e már a legújabb híreket, Jéd. Érdekelhet!
- Most nem, Secundo. Fontos dolgunk van, tudod.
- Egészen biztos vagyok benne, hogy ezt hallani szeretnéd…
- Nem hallottad, mit mondott? – csatlakozott be a párbeszédbe Paige. – Nem kíváncsi rád!
- Pardon! Hadd pontosítsak! Az üzenetre nem kíváncsi. Pedig, ha tudná, mi áll benne…

Jade rápillantott az elvörösödő nagybácsira és érezte, ha nem áll Paige és Secundo közé, könnyen elszabadulhatnak az indulatok.

- Jól van, Secundo! Játszd le a felvételt! Aztán csitt!
- Muchas gracias! Tres, dos, uno. Íme!
Zene harsant és megszólalt egy mély, öblös orgánumú illető:
- Hillys polgárai! Az Alpha Osztagnak tudomására jutott, hogy az Iris-hálózat nevű szélsőséges szervezet lepaktált az idegen lényekkel. Minden erejükkel azon dolgoznak, hogy aláaknázzák az Alpha Osztag áldozatos munkáját, vagyis, hogy meggátolja abban, hogy ellássa védelmi feladatait, és garantálja a polgárok biztonságát. Kérjük, akinek tudomására jut, hogy a szomszédja Iris-hálózat támogató, netán egyenesen tag, az haladéktalanul jelentse ezen a folyamatosan élő vonalon. A szám a következő… Ne feledjék tehát, hogy a terroristák köztünk járnak. Az Alpha Osztagra mindig számíthat a harcban…
- Iris-hálózat? – húzta össze a szemöldökét Jade, miközben véget ért a felvétel.
- Badarságot beszél – vetette oda Paige. – Még hogy terroristák!
- De hiszen az Alpha-Osztag véd meg bennünket a szörnyetegektől. Ezt mindenki tudja, bácsikám. Miért mondod ezt?
- Sok dolog van, ami nem az, aminek látszik. Majd megérted, kislány.
- Ne nevezz kislánynak! Évek óta nem hívtál így. Nem vagyok már gyerek.
- Tudod, többek közt az emlékek bevésődése és szándékolatlan használata is egy olyan dolog, amit majd később fogsz megérteni. Most koncentráljunk a feladatra! Tudod-e, hol vagyunk?
- Hát a Fekete-Szigeten… - tekintett körül Jade értetlenkedve. – Hol máshol lennénk?
- Igen. De azon belül. Tudod-e, hogy mi az ott?
Paige egy tárgyra mutatott, ami látszólag a síneken volt gördíthető.
- Ez… Nem tudom. Mi ez?
- Csille. Ez a hely egy bánya volt régen. Abból az időből, amikor még fosszilis energiahordozókat bányásztak a föld mélyéről. Ez itt benne szén. Tüzeléshez használták.
Jade a kezébe vett egy fekete darabot. Megfogta a kezét.
- És mivel fűtünk most?
- Megújuló energiaforrásokkal. Az űrkorszaknak van egy csomó szemét velejárója. Mint például a kiüresedett emberi kapcsolatok. A kiszolgáltatottság az idegen fajokkal szemben. Vagy Secundo. – Jade szemrehányó tekintettel fordult Paige felé, de nem akasztotta meg a gondolatmenetet. – Azonban elfogadtatott egy valag forradalmian új megközelítést a köztudattal. Mit gondolsz, mi hogy jöttünk erre a bolygóra? Ez a hely egy kopár szikla volt, mielőtt az első telepesek megérkeztek volna. Magukkal hozták a tudást, hogyan fogják munkára a szelet, a tüzet vagy a vizet. Ma már kiröhögnek, ha szénnel fűtesz! Nem, egyáltalán nem fűtesz szénnel. Ha jót akarsz magadnak, olyan elektromos árammal fűtesz, amit az új világ technológiájával csiholsz. Persze, ha te akarsz lenni a falu bolondja, akkor támaszkodhatsz a szénre…
- Bácsikám! Ha az ideérkezettek már ismerték az új technológiát, akkor miért vájták ki ezt a bányát a régi kedvéért? Miért volt rá szükség?
- Mindig lesznek, akik vágyakozva néznek vissza a múltba. Régen minden jobb volt… Blablabla. Valaki mindig lát üzleti lehetőséget abban, ha ezeket megkörnyékezheti. És a nosztalgia miképp nyilvánulhatna meg másképp, ha nem egy jó öreg széntüzelésű kályha képében? Üzlet, Jade. Kapzsiság. Kicsinyesség.
- Miért zárt be? Ha jól látom, nincs már itt senki – tekintett le a mélybe Jade. Olyan feketeség uralkodott odalenn, mint amilyen fekete lett a tenyere a széndarabtól.
- Fogalmam sincs. Állítólag beomlott. Bár ahogy elnézem, akad még járható folyosó. Legjobb lesz, ha mihamarabb túlesünk rajta. Mi ez a…
Jade és Paige is megtántorodott hirtelen. A föld megrázkódott alattuk.
- Mi volt ez? – nyerte vissza egyensúlyát Jade.
Ezúttal Secundo szólalt meg.
- Ha a mikroszenzoraim helytállóak, heves földmozgással akadt dolgunk.
- Köszönjük, Einstein, erre magunktól is rájöttünk. Van fogalmad róla, mi okozza?
- További számításokra van szükség, amíg…
- Addig legalább csöndben maradsz. Jade, nem tudod azt az izét kikapcsolni? Megfájdul tőle a fejem!
De Jade addigra már nem velük, hanem a tátongó mélységgel foglalkozott.
- Mintha valami mozogna odalenn. Menjünk, nézzük meg, mit találunk.
- Miért is ne? Fogalmunk sincs, mi van ott, de miért is ne…
- Gondolj a gyerekekre…
- Jó, tudom…


Találtak egy üres csillét és úgy gondolták, lerövidítik a lefele tartó utat. Eltolták a lejtőig és beleugrottak. A szél az arcukba csapott. Secundo zseblámpájának hála látták a mellettük elsuhanó szikladarabokat és az előttük fekvő sínpárból is legalább öt métert. Aztán a lejtő kisimult. Miután leértek az aljára, lelassultak és megálltak. Kiugrottak a szénfekete csilléből és körülnéztek. A környezetet halvány derengésbe vonták a falak mentén pulzáló lila fénypontok.

- Szellőrózsák – ámuldozott Jade. – Eddig csak olvastam róla. Gyönyörűek, nem?
- És hasznosak is – bólogatott Paige. – Belélegezhetővé teszik idelenn a levegőt. Ráadásként még foszforeszkálnak is.
Jade mosolyogva lefényképezte a ritka élőlényt.
- Az már biztos, hogy nem megyünk haza üres kézzel.
- Ha beéred ennyivel, akkor akár egy kis szenet is fellapátolhatsz. Azzal legalább fogod tudni fűteni a világítótornyot. Menjünk tovább!

A járatokban hűvös volt és sötét. Hosszú és kacskaringós úton haladtak, és ismételten csak Secundo lámpájára hagyatkoztak. Az aládúcolt alagút látszólag strapabíró volt. Ám kérdéses, hogy egy újabb földrengés milyen károkat okozna. Újabb fényforrás jelent meg előttük. Ezúttal kék színű. De nem a falakról, hanem a mélyből szüremlett felfelé. Ráadásul mozgott is.

- Mik ezek? – kérdezte Jade.
- Valami sikamlós állatfélének tűnnek. Hű de sokan vannak!

Valóban, egymáson és egymás mellett vánszorgó áttetsző testek sokasága bontakozott ki a szemük előtt.

- Olyanok, mint a medúzák. Bántanak?
- Amíg lent vannak, biztos nem.
- Érdekes. Megér ez is egy képet, azt gondolom.
- Kezdem magam úgy érezni, mint egy tanulmányi kiránduláson, Jade.
- Jól van, ez volt az utolsó. Nem tehetek róla, hogy ez a szenvedélyem.
- Nekem pedig a biztonságérzet a szenvedélyem. És amíg nem tűnünk el innen, képtelen vagyok rendesen átérezni.
- Felfogtam, megértettem, menjünk! Borzasztóan zsémbes vagy.
- Majd ha megéred ezt a kort…
- Tudom, már mondtad, akkor majd megértem!
- Okos kislány.
- Valamit már most tudok.
- Éspedig?
- Ha ez a korral jár, akkor mire megöregszem, én is olyan mufurc leszek, mint te.
- Lehetséges – mondta Paige.


Ismét sötétségben meneteltek, de csak addig, míg egy gyűjtőhelyre nem értek. Körös-körül fényárban úszott a kiszélesített tárna. A sínpárok itt futottak össze. A járatok itt torkolltak egybe. Óriási halom szén tornyosult előttük. Úgy kellett feltekinteni rá, mint valami istenségre. Az aljában kupacokban lapátokat pillantottak meg elhajigálva.

- Vajon miért volt az a nagy sietség, hogy még az eszközeiket is hátrahagyták? – tette fel a kérdést Paige. Legnagyobb megrökönyödésére azonban Jade válasz helyett a szénhalom fele indult és felkapaszkodott rá.
- Mit művelsz?
- Ott vannak, nézd! – mutatott a kupac teteje felé Jade.
- Miért nem közelítesz rá?
- Semmit sem érek a zoom-mal… Már próbáltam! Rossz a szög!

A sofőrtől kapott képen látható gömbszerű lényekhez hasonló testek ücsörögtek odafönn.

- Tényleg ártalmatlannak tűnnek – gondolkozott Paige. – Azért csak óvatosan!

Jade nem törődve vele, bepiszkítja-e ruháját, letérdelt az apróságok közelében. Elfértek volna a tenyerében. De ő megmakacsolva magát és elnyomva gondoskodó természetét nem ért hozzájuk, hanem felemelte a fényképezőgépét és közvetlen közelről kattintott.

A vakuval egy időben megmozdult alatta a föld. A gömbállatkák eltorzultak, bájos jellegük félelmetes képet öltött és megszűntek önálló élőlényeknek lenni. Bekapcsolódtak egy nagyobb test egészébe. Annak a testnek a kidülledő szempárjaként, mely eddig a szénhalom mélyén rejtőzött, és ami a villanástól megbokrosodva előugrott rejtekéből. A szénkupac szanaszét repült.

- Jade! – kiáltott fel Paige és összeütötte bokáit, hogy aktiválja rakétacipőjét. Az előtörő sugár kilőtte őt, akár egy ágyúgolyót. Félt tőle, hogy elkésik, de megkönnyebbülésére Jade a karja közt landolt.
- Jól vagy?
- Igen, élek – rázta meg a fejét Jade. – Mi ez a hatalmas izé?
- Nem érdekel! Tűnjünk innen!
- Le kell fotóznunk!
- Maradjunk inkább életben, jó?

A barlang megremegett, ahogy a lény eltűnt az egyik alagútban. Kísérteties sikolyt hallatott, ami minden járaton végigszaladt.

- Vajon visszajön? – kérdezte erőtlenül Jade és a választ azonnal meg is kapta. Abból a járatból, amin át az imént érkeztek, egy hüllőszerű, ám merőben idegen létforma robbant elő.
- Oda! Gyorsan! – kiáltott Paige és egy csillére mutatott.

A járat valahová a föld alá vezetett. Jade behuppant és lehúzta a fejét. Paige belekapaszkodott a csillébe és ismét összeütötte bokáit. Ismét működésbe lépett a cipőbe épített turbóreaktor és a sínpár nyomán eltűntek a sötétben egy szempillantás alatt. Nyomukban ott loholt a szörnyeteg.

Különféle színben pompázó termek suhantak el mellettük. Villámgyorsan haladtak egyikből a másikba. A sikoly mögöttük azonban ismét életre kelt.

- A fenébe! Fogy az energia! – csapkodta össze bokáit a vízszintben levő Paige, de hiába. Félő volt, hogy a rakéta teljesítményének csökkenésével az idegen lény utoléri őket.
Jade a menetszél és a rázkódás takarásában Secundo segítéségéért nyúlt.
- Meg tudod csinálni, Secundo? Meg tudod javítani a cipőt?
- Sí! No problemo, senorita! Hiszen ez is csak elektronika! Rákapcsolódok, felülírok, indítok. Uno momento!

Jade kilesett Paige takarásából és megpillantotta a hátuk mögött feléjük suhanó szörnyeteget. Hatalmasra tátotta pofáját, kész volt bekapni mindannyiukat.

- Nincs idő, Secundo! Ki kell találnom valamit…

Jade felemelte a fényképezőgépét és Paige válla fölött vadul kattintgatva vakuzni kezdett a feléjük közeledő szörnyeteg pofájába. Az pár másodperc után jobbra-balra kapkodva a fejét nekiütközött egy tartógerendának, amitől hatalmas robajjal omlásnak indult mögöttük a járat. Még néhány kattintás és félő, hogy maga alá temeti őket is.

- Uramisten… Secundo?
- Mindjárt, Jéd!
- Most, Secundo!
- Egy szoftvernek is lehet magánélete… Képzeld, nekem is épp dolgom volt, amikor…
- SECUNDO!
- Voilá!

A cipők reaktormagjai megelevenedtek. A sugárzás felerősödött és gyorsulni kezdtek. Nem sokkal később a sínpár felfelé ívelő pályát vett, napfény áramlott a szemükbe és kilőttek a szabadba. A járat beomlott mögöttük, még mielőtt a bestia követhette volna őket.

- Csinos fotósorozat. Nem is tudom, melyiket válasszam – lapozgatott a kamera memóriájában a sofőr.

Miután kijutottak a bányából, megadták a koordinátájukat Mr. De Castellacnek. Habszelő nyomán nemsokára meg is érkezett a fekete kocsi. A lesötétített üvegablak mögül ismét rájuk köszönt a már ismerős sofőr. Egyből a lényegre tértek.

- Úgy érti Mr. De Castellac nem fog tudni választani – húzta fel a szemöldökét Jade.
- Tessék? Ja, persze. Mr. De Castellac, természetesen. El lesz ragadtatva.
- Elárulná, hogy ki a maga megbízója tulajdonképpen?
- Mindent a maga idejében. Először hadd gratuláljak, amiért túlélték.
- Köszönjük. Tehát?
- Másodszor engedje meg, hogy elmagyarázzam a helyzetet. Tartozom Önnek ennyivel.
- Hallgatom…
- Mr. De Castellac nem létezik. A nevem Hahn. Az Iris-hálózat tagja vagyok.
- Azoké a lázadóké?! Paige bácsi, hallod ezt? – bukott ki Jade-ből az őszinte megrökönyödés.
- Lázadók vagyunk, igen – folytatta Hahn. – Harcolunk a láthatatlan fenyegetés ellen. Ha nem teszünk semmit, az egész népesség elpusztul. A háború csak álca.
- Miről beszél? Hiszen az Alpha-Osztag véd meg bennünket a DomZ-ok ellen! Paige bácsi, mondd meg neki! Vagy te elhiszed ezt?
- Az Alpha-Osztag nem igazán az, aminek mutatja magát. Akiket kiszabadít, azokat fogságba is ejti. Az ablakba pedig kiteszik a jól hangzó propagandát. Valójában a háború mögött egy titkos paktum áll, Ms. Jade.
- Miért nem tesz akkor semmit a kormány?
- Hillys kormánya tehetetlen báb csupán. Valójában az Alpha-Osztag gyámkodik felettünk. Okunk van feltételezni, hogy összeszűrték a levet az idegen lényekkel. Az a dög pedig, ami a tárnákban garázdálkodik, egy DomZ.
- Mit keres az odalenn?
- Valószínűleg egy előadás főpróbája zajlott a bányában. A haláleseteket pedig eltusolták. Omlásnak hazudták. Az Alpha-Osztag azon mesterkedik, hogy ehhez hasonló lényekkel népesíti majd be a bolygót. Újabb érv az ellenállás mellett.
Jade lehorgasztotta a fejét és törölgetni kezdte a szemét.
- Paige bácsi, mondj már valamit!
- Nem tudom, Jade. Sosem volt szimpatikus az Alpha-Osztag. Inkább hívnám Alpha-Szektának.

Jade mély levegőt vett, benntartotta, mint tette azt jóga közben Yimával kora reggel. De a feje csak kuszább lett, alig fogott fel bármit is az elhangzottakból.

- Jó – fordult ismét Hahn-hoz. – Mondjuk, hogy igaza van. Mondjuk, hogy elhiszem. Miért rángat bele minket? Mi szüksége ránk?
- Vészterhes időket élünk. Az Iris-hálózatnak olyan emberekre van szüksége, mint Ön, vagy mint a bácsikája. Bizonyították rátermettségüket.

Jade a sírás határán volt. Elkészült maradék erejével is.

- Én csak haza akarok menni. Fizessen ki és… Menjünk haza, Paige bácsi, jó?
- Nyugodj meg, kislány! Hazamegyünk.
- Elhiszem, ha sok ez így egyszerre – vette át a szót Hahn. – Megértem. Aludjanak rá egyet! Ha úgy döntenek, beszállnak és segítenek nekünk, jöjjenek az Akuda bárba. Keressék a szálló részleget! És ne felejtsenek el kérni egy frottír törölközőt!

Előző oldal Petya