A Western I.
Külvilág / Mozijegy (1360 katt) | Homoergaster |
2017.07.13. |
A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2011/3 számában.
avagy: értekezés néhány érdekes „nyugatos” filmélményről...
A western fikció és valóság, az erőszak kultusza, de ennél több: szórakoztató mese a „nyugatról”, ami valószínűleg nem létezett olyanformán, ahogy a filmesek elmesélik. Most a műfaj néhány olyan alkotásáról számolok majd be, amik számomra mérvadóak és fontosak.
Hagy tisztázzam mindjárt az elején: az ún. hőskor nem nagyon izgat, a 40-es, 50-es évek filmjei szinte nézhetetlenek nekem. Akkortól találom szórakoztatónak és érdekesnek a westernt, ahogy az európai, közelebbről az olasz spagettiwestern megfertőzte újszerű látásmódjával. Tehát a 60-70-es évek, majd a 90-es évek feltámadott westernje izgat. Mint pl. az Eastwood által rendezett „Ungforgiven” („Nincs bocsánat”). A legrégibb némafilmkorból pedig csupán egy alkotás tetszik, igaz, az viszont nagyon. Ez Buster Keaton „Generális”-a.
Az Amerikai Egyesült Államok bő kétszáz éves történelme az európai vagy keleti földrészekéhez mérve csekélység. De ez a két évszázad olyan eseményekben bővelkedik, melyekből Amerika azóta is profitál, és ez legitimációjának alapja. Ezen történelem első feléből a függetlenségi háború mellett – amit még elöltöltős fegyverekkel vívtak – a „nyugat” szövevényes históriája az, ami figyelmet kelt a világban. Ez az, amit úgy nevezünk, hogy western...
A spagettiwestern gyöngyszemei
A dollártrilógia
Sokáig nem is hallottam ezt a szót: spagettiwestern, de persze aztán jól megjegyeztem. Sergio Leone ezen stílusalapító filmjeit emlékezetem szerint össze-vissza adta a tv. Konkrétan az Egy pár dollárral többért-re emlékszem, meg természetesen „A jó, a rossz, és a csúf”-ra. Az „Egy maréknyi dollárért”, a trió bevezető filmje, melyet Leone amerikai álnéven rendezett még. Ez a film teremtette meg a műfajt, s tette sikeressé Leonét.
A maréknyi dollárt először egy esős nyári estén láttam. Maradandó élmény lett ez az első alkalom. A nyolcvanas évek második felében, stílusosan egy egész napos tehénpásztorkodás után, vad nyári zivatarban zarándokoltam el az Ifjúsági Házba, ahol városunk akkori középiskolásai és értelmisége csődült össze Leone kultikus filmjére. Itt még „Bob Robertson” álnéven szerepel a címlistán Leone, de a későbbi filmeknél már a böcsületes olasz neve volt a garancia a tartalmas szórakozáshoz.
A trió első részében a csupa olasz színész mellett a főszereplő Clint Eastwood az amerikai, és egy-két epizodista. A Gian Maria Volonté (ekkor még Morriconével együtt amerikai álnéven a stáblistán) által megformált Ramónnal (öntelt, számító, winchesterimádó gyilkos) beírta magát a western rosszfiúi közé csupa nagybetűvel. Olyannyira, hogy a sorozat következő filmjében: a „Pár dollárral többért”-ben is ő a negatív hős, sőt ott már sokkal árnyaltabb, intelligensebb bandavezért alakít. A színész még egy érdekes alakítását láttam anno a tv-ben. „A rendőrség megköszöni” c. olasz krimiben egy felügyelőt alakított. Egy fiatal lány megölése ügyében nyomozott... közben ő volt a tettes! Érdekes film volt, azóta sem láttam.
A western megújulását hozó film alapja Akira Kurosawa „A testőr” című szamurájfilmje. Leone ezt ültette át a mexikói határvidékre olyan ütősen, hogy később „Az utolsó emberig” címmel Bruce Willis főszereplésével amerikai újrafilmet is készítettek belőle a 20-as, 30-as évek miliőjében.
A „Joe”-nak mondott, de igazából névtelen „hős” filozófiája: San Miguelben Baxterék az egyik, Rojóék a másik oldalon, ő meg középen... sok pénzt lehet keresni! Amikor megkínzása és meglépése után „Joe” visszatér a városba, hogy leszámoljon Rojóékkal, és különösen Ramónnal, a belépője egy robbanás. Ez a motívum is ikon lett, maga Leone is felhasználta még, pl. „A jó, a rossz, és a csúf”-ban is, de más későbbi filmekben szintén a végső leszámolás előtti látványelem. A párbajban szerepet kap Ramón mániája, hogy a célpont szívébe szeret lőni, ezt Joe egy általa kovácsolt, kezdetleges páncéllal védi ki. Amikor először találkoztak, Ramón azzal hencegett, hogy ha egy puskás meg egy pisztolyos ember találkozik, a pisztolyos halott. Joe lehetőséget biztosít neki, hogy igazolja ezt az elméletét. Arról fölösleges írnom, ki győz.
A „folytatás”, valójában a kialakított patentek finomítása és továbbgondolása, a „Pár dollárral több”. Ebben a filmben két fejvadász rivalizálása és egy személyes bosszúállás a főmotívum. Lee Van Cleef ekkor tűnik fel, és kezdi sikereit aratni. A két fejvadász (Cleef és Eastwood) azonos nagyvadra utazik (Gian Maria Volonté), ráadásul Cleef karakterének személyes ügye ez. Végül a két fejvadász csak összefogva tud leszámolni a banditákkal. Ennek a filmnek a fontos része egy trükkös bankszéf, valamint – ami ettől kezdve visszatérő elem Leone filmjeiben, de talán az egész műfajban – egy régi történet szakaszos felidézése Morricone sajátságosan megkomponált zenéjére. Ezt itt találta fel Leone, és később a „Volt egyszer egy vadnyugat”-ban és az „Egy marék dinamit”-ban vitte tökélyre.
És most következzen a „dollártrió” harmadik része: „A jó, a rossz, és a csúf”. Megvallom, ezt a filmet szeretem a legjobban. Itt láthatjuk a spagettiwestern kiteljesedését, ez a film egy telivér spagettiwestern! A stílus, a műfaji patentek a legvégsőkig kifinomult szakasza ez. Véleményem szerint, ha valaki csupán egyetlen spagettiwesternt néz meg, és az a trió harmadik része, akkor ebből mindent megtud erről a műfajról.
Az amerikai polgárháború idején játszódó filmben három ember váltakozó szövetségi viszonyban próbál megszerezni elásott dollárokat – aranyban, közben körülöttük zajlik a háború. A titkot egy haldokló északi katona árulja el. Az egyik felét az egymás kinyírásával foglakozó Tuconak – a csúf, Elli Wallach – míg a másik felét a Szőkének – a jó, Eastwood. Belép a képbe még Angyalszem – a rossz, Cleef. A háború romba döntötte városban Szőke és Tuco közösen lövöldözik le Angyalszem embereit. Leone itt is visszatér a robbanás okozta füst lehetőségeire. A két „szövetségest” segíti a leszámolásban.
A film nem csupán képileg a műfaj csúcsa, de zeneileg is az. A trió főcímzenéje ugyanaz a kaptafa átvariálva, kicifrázva. A legkomplexebb a „Jó, a rossz, és a csúf” bevezetése. Az egy marék dollár nyers gyémántját itt ragyogó ékszerré csiszolta Morricone. A melankolikus vagy pattogós témák közül a háborús férfikórusok gyakorolnak mély hatást a hallgatóra. De nekem örök szerelem az „Ecstasy of Gold” és a végső párbaj idegbeteg trombitálós, gyilkos harsogása („The trio”). Igazi vendetta-hangulat van a húrosok és fúvósok aláfestette szemek, kezek, fegyverek premierplánjaiban. Amikor aztán már kibírhatatlan a feszültség, eldördülnek a lövések... Mind képileg, mind zeneileg megunhatatlan csemege a „Jó, a rossz, és a csúf”, csak azzal kell vigyázni, ha az ember tv-ben nézné meg. Ott ugyanis drasztikusan rövidíteni szokták ezt a hosszú filmet, és ez agyonüti.
Bár nem tartozik a trióhoz, tematikailag annak szerves része, az: „Egy marék dinamit” is, mivel a sorozat összes jellemzőjével bír. Az 1913-as mexikói forradalom idején egy indián félvér rabló és egy emigráns IRA-harcos lép „szövetségre” a közös cél, egy bank kirablása okán. Persze a dolog nem ilyen egyszerű, az IRA-s John (James Coburn) nem veszi komolyan az általa csirketolvajnak nevezett Huant (Rod Steiger). A bankról kiderül, hogy börtönné lett, ahol politikai foglyokat őriznek, ők pedig, amikor kiszabadítják őket, hősök lesznek. Johnnak személyes ügye van a katonai osztag vezetőjével, később már Huannak is, amikor lemészárolják a családját. Ebben a filmben John Morricone csodálatos, slágerré lett, s ezért önálló életet élő zenéjére idézi fel a barát egykori árulását, a szerelmet. Nagyon szeretem még: John és Huan vitatkoznak a forradalomról, valamint egy közös géppuskázás utáni grandiózus hídrobbantást. Ezt a filmet én a dollártrió „negyedik” részének tekintem, annyira illeszkedik hozzájuk.
Volt egyszer egy vadnyugat
A műfaj abszolút klasszikusa, ezt még Amerikában is elismerik. Sergio Leone, miután elkészítette a „Dollártrilógiát”, melyek a spagettiwestern alapművei, nekilátott, hogy egybegyúrja az őshaza hagyományait a saját európai látásmódjával. Három helyszínen forgatták: Amerikában, egy spanyol sivatagban és a Cinecita római műtermeiben.
Egy grandiózus, két és fél órás mozi született, melyet manapság vontatottnak és lassúnak érezhetünk. A film szándékosan vontatott. Egy másik kort mutat meg, ami még nem volt ilyen idegbajos, mint a mienk. Szép komótosan formálja a jellemeket, a színészek mindent beleadnak, hogy alakításuk hússal és vérrel telítse az egydimenziós vásznat. De nem vontatott! Feszes, végig kihangsúlyozottan feszültséggel teli, ami még a „legvidámabb” jeleneteiben is ott lappang vibrálva.
Leone leghosszabb westernje egy bosszútörténet, aminek gyökerei a hőskor messziségéből nyúlnak ide, a film jelenidejébe. A bosszútörténet hagyományos elemeit felvonultatva, a rendező nem tagadja meg önmagát. Pazar a mimika és a dialógus. Az arc rezdülése, a szemek összehúzódása, egyetlen tőmondat a zseniális Morricone zenével olyan sűrű atmoszférát generál, hogy a szappanoperák és gagyi sorozatok korában az ezekhez szokott néző szinte fullad. Általában az elemzések ódákat zengnek eme alkotásról, és ezt jogosan teszik. Én nem szeretnék csatlakozni ehhez a kórushoz, már csak azért sem, mert nem vagyok filmesztéta.
A főbb szereplők Charles Bronson: Harmonika, Henry Fonda: Frank, Jason Robards, a romantikus bandita: Cheyenne, és nem utolsósorban Claudia Cardinale Jill szerepében. A mellékszereplők közt Leone több olyan arcot vonultat fel, akik korábbi filmjeiben is feltűnnek, ezek valószínűleg a kedvenc epizodistái voltak. Mindegyikük jellegzetes arcú, általában nem szép emberek, sőt kifejezetten csúnyák olykor. Az ő jeleneteik szintén sűrítik a filmet, egyes mellékszereplők, a főszereplőkkel egyenértékű színészi teljesítményt nyújtanak a maguk részében. Elég csak megnéznünk a nyitó jelenetet, amely egyben mélységi jellemtanulmány három banditáról, akik aztán meg is halnak, még mielőtt a film igazán elkezdődne. A pénztáros öreg szintén Leone karakterszínésze, a nagyközönség először az „Egy marék dollárért”-ban láthatta a kisváros koporsókészítőjének szerepében. Az olasz epizodisták és az amerikai főszereplők sajátos kontraszthatásai: Fonda csodálatos, Bronson visszafogott játékán csapódik le az olykor modoros olasz mentalitás.
A vendetta motívumát itt a klasszikus bosszútörténetbe csomagolja Leone, aki a film forgatókönyvét Morricone zenéjére írta, és nem fordítva! A zeneszerző a film vázlatos sztorija alapján komponált, és erre írták a filmet! Az egyik reakció szerint a „Volt egyszer egy vadnyugat” az erőszak operája. A párbeszédekre utaltam az előbb, íme egy szabadon idézve kezdeti jelenetben.
Harmonika nézi a három banditát:
„És Frank?” – kérdezi.
A Kancsal: „Frank minket küldött!”
Harmonika: „Hoztatok nekem lovat?”
„Vidám” nevetés.
Kancsal: „Majd kölcsönadom az enyémet!”
Harmonika tagadóan megrántja a fejét: „Kettő fölösleges lesz!”
Ezután már csak a fegyverek dörögnek. (A párbeszédeket elsősorban a felirat alapján szabadon idézem!) Ahogy már jeleztem, nem elemzem ki a filmet, ezt megtették mások, sokszor. Inkább a kedvenc jeleneteimet venném sorra a saját szavaimmal. A következő kedvesnek a zenéjét egy magyar ifjúsági film lenyúlta a 70-es években, az izgalmasabb részeihez. Azt hiszem, „Az öreg bánya titka” volt a címe.
Egy útszéli pihenőben történik, ekkor tűnik fel a színen Cheyenne, a bandita, ereje és ügyessége teljében. A továbbiakban a figura kissé megfakul, ahogy Frank és Harmonika duója egyre jobban eluralja a filmet. Miután megölte a fogvatartóit, belép az elnémult, mozdulatlan helyiségbe. Sorra fixírozza az embereket, főleg a fegyvert viselőket. A pultostól gint kér, aztán meghallja a harmonikázást. Harmonikától kölcsönvett pisztollyal szabadul meg a bilincsétől, egy „okoskodó revolverhős” kényszeredett segedelmével. Egyébként ez a figura egy fricska a klasszikus western alakjai felé. Noha gyűrött kissé a ruhája, túlápolt és tiszta a főszereplőkhöz képest. Szerintem itt ütközteti Leone a régi western csicsás külsőségeit a szikár és koszos „valósággal”. Jönnek az emberei, és már indulna, egy pillantásra méltatva a nőt, de Harmonika utánaszól:
„Hé! A pisztolyt!”
Cheyenne visszaküldi az emberével, Harmonika pedig megfogja a köpenye szélét.
„Mi az, érdekel a divat?” - kérdezi Cheyenne „viccesen”.
Mire Harmonika elmeséli, hogy három ilyen köpennyel találkozott nemrég – egyébként ez nem igaz, mert a három bandita közül egy nem visel a nyitójelenetben köpenyt! –, a három köpenyben három ember, és mindegyikben egy golyó. Cheyenne az embereire néz, tagadó fejmozgás.
„Bolondokat beszélsz, te Harmonika. Két okból! Egy: ezen a környéken senki más nem visel ilyen köpenyt, csak Cheyenne emberei! Kettő: Cheyenne embereit nem lövik le... Megleptelek?”
Harmonika: „Igen.” Harmonika, szintén „viccesen”: „Neked ugye jó a szemed? Számolni is tudsz... egészen kettőig.”
(Egy pillanat, ez jelzi szerintem, hogy Harmonika már tisztában van azzal, Frank és Morton pénzzel és csellel beszivárgott a környék kiskirályának, Cheyenne-nek a bandájába, és próbálja finoman rávezetni őt, de a banditavezér régimódian naiv!) Mire Cheyenne előveszi a pisztolyát, megpörgeti a forgódobot.
Cheyenne: „Akár hatig is, ha kell, és gyorsabban, mint te!”
Erre Harmonika elfordul, és cincogni kezd, Cheyenne nevet, és közel hajolva azt mondja: „Ügyelj a hamis hangokra!”
Mielőtt kimenne, Harmonika szándékosan éles, hamis hangot ad ki, Cheyenne meglepetten megtorpan.
Harmonika: „Az ilyenre?”
A bandavezér összehúzott szemmel biccent, és kimegy. Ezt a jelenetet egyszerűen nem tudom megunni! Tulajdonképpen ez egy egyfelvonásos színmű a filmben, drámai és érdekfeszítő. Egyébként az a véleményem, hogy Harmonika végig teszteli Cheyenne-t, mennyit tud, mennyire van benne a buliban. A hamis hang pedig egyértelműen utalás arra a hangra, amit ő produkált, mikor nem tudva tovább tartani a bátyját, akit Frank akasztott fel, eldőlt és kiesett a szájából a harmonika. Cheyenne semmit sem tud, még a környék urának hiszi magát, de az emberei már elpártoltak tőle.
A zseniális Henry Fonda megformálta Frank, a western mitológia telivér ősgonosza, gátlástalan, kegyetlen, ám Mr. Morton mellett még mindig kispályás, mivel ő a határvidék lassan eltűnő világához tartozik. Morton a rideg, számító üzletember, akit az előrehaladott csonttuberkolózisa helyhez köt, de mégis irányít. Frank a végrehajtó, csak még egy darabig nem veszi ezt észre. Amikor azonban egy Harmonikával folytatott sikertelen alkudozás után kilép az utcára, rádöbben, amit Harmonika már tud: őt is elárulták. Az ösztönei veszélyt jeleznek, és hiába óvatos, csupán Harmonikának köszönheti, hogy a saját emberei nem végeznek vele. Ez a jelenet is a kedvencem, sokszor meg tudom nézni, akár többször is egy nap. Nem csak a kiváló színészeknek köszönhetően, félelmetes Morricone dobpergős zenéje, („The transgressio”) aminek minden taktusa maga a tömény veszélyfigyelem-lopakodás!
Franknak fogalma sincs, kicsoda Harmonika, a film több jelenetében kérdőre vonja, hol erőszakosan, hol kíváncsian, megijed és meglepődik, amikor az segít neki a saját embereiből lett bérgyilkosok elintézésében. Egyébként Fonda lángoló, kék tekintete az elejétől fogva tartja a nézőt, gonosz, kemény, mégis emberi, fura ellentmondás, de így van. A magyar szinkronhangja Sinkovits Imre, aki kitűnően tovább árnyalja a karaktert...
Miután Mr. Morton nyomorultul elpusztul egy pocsolyában, Frank visszatér a városba, ahol már a síneket fektetik le. Közeleg a civilizáció. Az utolsó párbeszédük ismét súlyos mondanivalót hordoz. Frank azt mondja Harmonikának, rájött: ő sosem lesz olyan, mint Morton. Őt nem izgatta volna Harmonika létezése.
„Szóval nem vagy üzletember?” – kérdez vissza Harmonika.
„Csak ember!” – válaszol Frank olyan hangnemben, ami egyértelműen elhatárolódó.
„Ősi faj. Majd jönnek más Mortonok, és kiirtják” – mondja Harmonika elmélázva.
„De nekünk nem számít se a jövő, se pénz, se a nő. Hozzád jöttem, mert tudom, hogy most elmondod, mit akarsz tőlem!” – mondja Frank.
„Csak az utolsó pillanatban” – jön a válasz.
„Tudom.”
A csodálatosan fényképezett párbajjelenet a klasszisokat idézi, és szerintem Leone saját magát is. A közelről mutatott, pórusos, viharvert, nem éppen kozmetikai reklámarc, a ragadozótekintet és az emlékek. Harmonika születése. Persze Harmonika győz, és Frank, mielőtt meghal, rájön, kicsoda is ez a fura fickó...
Folytatjuk!
Előző oldal | Homoergaster |
Vélemények a műről (eddig 1 db) |