Hó és vér X.

Fantasy / Novellák (110 katt) B.C. Angyal
  2017.07.05.

Erőltetett tempóban haladtak és az alkonyat már a hegy lábánál pattogó tábortűz körül érte őket. Gyorsan elköltötték maradék élelmüket, Evalue pedig jóllakott macska módjára, kényelmesen elheveredett száraz falevelekből összeeszkábált, rögtönzött derékalján. Ariel tűnődve figyelte őt.

- Amikor megosztottam veled az életerőmet…

A lánynak egy pillanatra sikerült elkapnia a vámpír tekintetét és igencsak meglepte őt a máskor oly szúrós, fekete szempár finom csillogása. Pontosan tudta, hogy mi jár a másik fejében és úgy döntött, hogy megkönnyíti a dolgát.

- Úgy érezted, mintha egy pillanatra eggyé váltunk volna.
- Honnan…
- Tudom? – suttogta, majd halkan felnevetett. – Talán olyan boszinak gondolsz, aki válogatás nélkül bárkit elpusztít, csakhogy csillapíthassa az étvágyát? Ha kedves és jóképű az áldozat, akkor bizony előfordul, hogy megkegyelmezek neki és csak annyi energiát veszek el tőle, ami feltétlenül szükséges ahhoz, hogy életben maradjak.
- Ez nagy felelőtlenségnek tűnik a részedről – morogta a nő és rosszallóan megrázta a fejét. – A mi fajtánknál alapszabály, hogyha elkezdesz táplálkozni, akkor már nincs visszaút! Megölöd, vagy átváltoztatod az áldozatodat, de semmiképpen sem hagyhatod félbe, amit elkezdtél!
- Tudom, tudom, csak hát… - somolygott a lány, majd pironkodva lesütötte a szemét. - Némelyik olyan kedves és jóképű, nekem pedig másfajta igényeim is vannak…
- Kezdem megérteni, hogy miért aggatták rád a „kikapós” jelzőt! – vigyorodott el Ariel.

Ebben a pillanatban találkozott a tekintetük és már nem bírták tovább türtőztetni magukat; - kirobbant belőlük a nevetés.

***

Hajnalban korán keltek és hamarosan sikerült is megtalálniuk a kanyon lejáratát, melynek legmélyén az a barlangbejárat várt rájuk, ami Elinor főhadiszállásának a kapuja is volt.

Evalue-t meglepte az a sápadt, vérszínű derengés, ami a nap sugaraiból maradt, ahogy lehatoltak a szakadék mélyére.

- Olyan, mintha vérben fürödnénk.
- Nem szeretnék itt sokáig időzni! – morogta Ariel, majd gyanakodva szimatolt bele a száraz levegőbe.

A következő pillanatban mindketten mozdulatlanná dermedtek. A lánynak lelki szemeivel sikerült megpillantania azokat a foszforeszkáló anyaggal a szakadék falára mázolt, szentségtelen ábrákat, melyek az élők erejét hivatottak elszívni. Látta, hogy aurájából kék energiapamacsok szakadnak ki, ezzel egy időben pedig érzékelte, ahogy a vámpír, erejét megfeszítve eltépi a testét gúzsba kötő, mágikus béklyókat. Még látta, hogy szürke árnyak mozdulnak a sötétben és rávetik magukat a vérszívóra, azután rászakadt a sötétség…

***

Egy pislogó fáklyák fényében fürdő, tágas barlangban tértek magukhoz. A falakhoz rögzített, rozsdás bilincsek, melyek fogva tartották őket, nem tűntek masszívnak, ám a beléjük karcolt, mágikus szimbólumok minden erőt kizsaroltak a testükből. A vámpír tett ugyan egy erőtlen kísérletet a szabadulásra, ám az első, sikertelen próbálkozás után ráeszmélt, hogy fölösleges próbálkoznia. Végül, - mivel mást amúgy sem tehettek -, úgy döntöttek, hogy alaposabban szemügyre veszik a környezetüket.

Hamarosan észrevették a sötétben motozó, szürke lényeket, ezzel egy időben pedig azok is felfigyeltek rájuk. Lassan közelebb húzódtak a foglyokhoz, a két nőnek pedig végre sikerült kivennie azokat az árnyak szabdalta eltorzult arcokat, melyek egyszerre hordozták magukon a folyóban vergődő lidércek és a démonok jellegzetes vonásait is. Bőrükön szürke és piros foltok váltogatták egymást, gyakori volt közöttük a felemás, sárga-fekete szempár és némelyikük homlokán furcsa, féloldalas szarvak sarjadtak.

Elinor már épp szóra nyitotta ajkát, amikor a félvér kreatúrák hirtelen szanaszét spricceltek, a szélrózsa minden irányába. Szűkölve húzódtak vissza az árnyak oltalmazó takarásába, némelyikük pedig sikítva kúszott felfelé a vaskos, göcsörtös oszlopokon, melyek a tágas barlang széles mennyezetét tartották. Hirtelen csönd borult a teremre, ők pedig megérezték azt a sötét, érzéki energiamintázatot, amely a csarnokba most belépő entitást körüllengte. Amaz lassan közeledett feléjük, ők pedig felkészültek rá, hogy hamarosan a pokol legszörnyűbb démonával kell majd farkasszemet nézniük. A lény puhán lépett ki a fáklyák derengő fényébe, a két nőnek pedig elakadt a lélegzete a meglepetéstől!

A nőnemű lény testalkata karcsú volt és arányos. Feszes tónusú izmai könnyed, ruganyos mozgást biztosítottak számára, harmonikus külsejét pedig fekete haj keretezte ovális, szimmetrikus arca tette teljessé. Méltóságteljes mozdulataival királynői jelenés volt és még vörös bőre, valamint a homlokán ágaskodó két, apró szarv sem rontott az összképen. Sárga szemei mélyén kíváncsi fények gyúltak, ahogy alaposan szemügyre vette őket.

- Te… - szisszent fel halkan és ujjával a vámpírra bökött. – Te ölted meg az én Nikodémuszomat!

Ariel kínlódva nyelt egyet és lélekben már felkészült a legszörnyűbb kínhalálra, ám a lény kifakadását – legnagyobb meglepetésére – most halk kuncogás követte.

- Semmi baj… Úgyis untam már azt az ostoba tökfejet!
- Szukkubusz vagy, nem igaz? – kérdezte Evalue remegő hangon.

A nőstény felkapta a fejét és egy pillanatra sikerült foglyul ejtenie a lány tekintetét. A sárga szempár mélyén lángoló, érzéki tűz láttán a boszorkány megborzongott.

- Ismerős vagy nekem – vigyorodott el a démon kéjesen és puha léptekkel közelebb óvakodott hozzá, majd az álla alá nyúlva finoman megemelte a fejét. – Igen, az arcvonásaid lágyabbak ugyan és az illatod… Te Angh’ ar lánya vagy!
- Ismered az apámat?
- Szép emlékeim vannak róla – mosolyodott el a nőstény kacéran, majd tekintete elrévedt, ahogy a múlt képei és az azokkal járó kellemes érzések magukkal ragadták őt. Végül megrázta a fejét és nagyot sóhajtott. – Jóképű volt, ugyanakkor… volt benne valami megfoghatatlanul idegen, mégis vonzó dolog. Azt hiszem, hogy az égiek hatalmasat tévedtek, amikor egy démon testét adták neki.
- Mikor láttad őt utoljára? – Evalue sürgető hangon követelt választ magának és csak az ivadék tekintetében tükröződő megütközés láttán sikerült kissé lehiggadnia. – Egyáltalán, életben van még?
- Egy emberöltő is eltelt már azóta, hogy utoljára találkoztam vele. Azután kerültem erre az istenverte helyre!
- Egyáltalán, mi a fenét csinálsz te itt? – kottyantotta közbe Ariel.
- Ami azt illeti, a büntetésemet töltöm ezen a helyen. Én felügyelem és nevelgetem azokat a lelkeket, akiknek az emlékeit elmosta a folyó. Csak lassan változik meg a lényük, ám végül ők sem kerülhetik el a sorsukat.
- Mivé változnak át?
- Újszülött démonokká, akik azután leszületnek majd a különböző, egyéb létsíkokra.
- Izé… Kicsit felszabadultabban beszélgethetnénk, ha szabadon engednél minket – morogta Ariel.
- Jobban jártok, ha nem törtök az életemre – suttogta a démon valószerűtlenül mély hangon, majd megforgatta az ujján vastag, rubinköves gyűrűjét. – Amúgy is erősebb vagyok nálatok!

A lény mágiája azonnal megfogant, a nőket fogva tartó bilincsek pedig halk sóhajjal omlottak porrá. Végre, újra szabadok voltak.

Előző oldal B.C. Angyal