Ködös történet

Horror / Novellák (1505 katt) Homoergaster
  2017.06.01.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2014/6 számában.

1941. június 22. hajnala, 0 óra 21 perc

Wilhelm Hötz óvatosan húzott egyet a kulacsából, lassan, megfontoltan engedve le a gigáján a vizet. Az emberei aludtak. Ismerte ezt a fajta pihenést, a veteránok egyetlen apró jelre azonnal éberek lesznek és harcra készek. A meleg nyári éjszakán szemét a sötétségbe meresztve ébren álmodott. A folyó felett gomolygó köd misztikus látványa a csillagok fényében messzire repítette a múltban, egy másik ködbe, amely ezzel ellentétben nem a barátja volt, hanem az ellensége.

Akkor is nyár volt, és háború... már negyedik éve. Ő pedig egy kölyök volt, aki a másfél éves frontszolgálatával már vénségesen vén veteránnak számított. Sóhajtott. Der schwarze Tag – a fekete nap...! Nem fekete volt e nap, hanem szürke, a köd mindent elfedett, még a vérpatakok vörösét is. Ludendorff parancsnok és a többi vezérkari tiszt így látta, ő viszont semmit se látott. Hiába meresztette a szemét az A7V/U Sturmpanzerwagen kémlelő nyílásán, miközben az ormótlan harckocsival araszoltak előre, de fogalmuk se volt, hogy hova...


1918. augusztus 8.

...Az angol támadásnak része volt a ködösítés is, az álca köd akkor még viszonylag újdonság volt. Mesterséges köddel árasztották el a harcmezőt, így aztán hallani hallották a közeledő brit tankokat, de semmit se láttak... viszont az ellenség se! Ez a „tejföl” halálos volt, mivel az ártalmatlan pára mellett gázt is tartalmazott. A gázálarc a szinte nem létező látótávot nullára csökkentette. Az emberek nagy nehezen bemásztak a tankokba, és vártak. Ők is a parancsra vártak a panzerwagenjükben szorongva, egyszerre csak megdöndült az acéllemez:

– Biinduháás! – hangzott el a parancs.

Meglódultak, csikorogva, recsegve másztak előre a hernyótalpakon. Az emberek úgy zötykölődtek abban az acéldobozban, mint a túlérett dióban a bele. A semmiben elmerülő tankjukban az érzés fojtogatta, hogy süllyedő hajóban van, és legszívesebben úszni kezdett volna. Az ellenség valahol előttük volt, ők igyekeztek velük frontálisan haladni. Ez tulajdonképpen a klasszikus gyalogsági roham páncélos változata volt, csak ők lassabbak voltak, mint a gyalogosok. Ez csak addig tűnt hátránynak, míg meg nem hallották a golyók és repeszek kopogását az acéllemezeken. Ha ez egy gyalogos roham, mindannyian meghalnak abban a pillanatban.

Viszonozták a tüzet. Vaktában persze, hiszen semmit se láttak. A lövöldözés, robbanások, valamiféle elmosódott rémálommá váltak a mindent lefojtó halálos ködtől. A vezető folyamatosan szentségelt ékes bajor tájszólásban, amit ellenállhatatlanul komikussá tett a gázálarc, de senki sem nevetett. Túlságosan el voltak foglalva ahhoz. A fémes kopogás fura érzetet keltett bennük, tudták, hogy ez halálos eső, ami ellen mit se védene egy esernyő, de őneki például egyfolytában a München korzóin sétáló úri dámák csicsás napernyői jutottak róla az eszébe.

Többször majdnem összeütköztek az alakulatuk más tankjaival. Az acélmonstrumok úgy bukkantak fel a kulimászból, mint egy erős gyomorrontás okozta rémálom főszereplői. A vezető ilyenkor felüvöltött, rántott egyet a kormányon, ők meg halomra dőltek az ellenkező irányba, aztán újra látszólag egyedül voltak a köd mélyén. Közben megpróbáltak folyamatosan maguk elé lőni mindennel, amijük csak volt, abban bízva, hogy nem a saját vonalukat lövik, hanem az ellenséget. Miközben hörögve, izzadva újratöltött, megfogadta, ha ez a jövő háborúja, akkor inkább nyugalomba vonul és kertészkedik.

Az ádáz köd a szélcsendben leült a gránát szaggatta csatamezőre, a gránáttölcséreken keresztül mászó tank hullámokon hányódó hajó benyomását keltette. Ha egy nagyobb gödörbe értek, abbahagyták a tüzelést, ha kimásztak, akkor folytatták. Megpróbált nem gondolni a lehetőségre, hogy közben még élő embereket taposhattak el. A „leült” ködnek megvolt az előnye, ha egyszer elérnek az erdőig, amely a senki földje utáni épen maradt táj része, esetleg kijutnak belőle. A józan számítás, a logika szerint. A logika azonban csődöt mondott, mivel a természet kegyetlen játékot űzött az egymással hadakozókkal.

A harcmezőn túl közben ugyanis leszállt egy errefelé ilyenkor szokatlan igazi, nyirkos köd! Ez olyan volt, hogy belélegezni alig, viszont úszni majdnem lehetett benne, és hozzá képest az álcaköd majdnem áttetsző volt. Ők erről akkor ott semmit sem tudtak, nem tudták, hogy ez a köd nem olyan, mint a szokványos természeti jelenségek. Csak vakon bízva nyomultak előre. A harcolók, illetve a harcolni akarók egymást keresve elmerültek benne, és így lépett be harmadik félként a háborúba a köd. Akkor jöttek rá, hogy ez valami más, amikor kidöntöttek egy fiatal fát, közben kezük-lábuk-fejük beverték ide-oda. Az erdőben voltak, és még mindig ködben, sőt most voltak igazán benne!

Egy pillanat alatt rájöttek, hogy eltévedtek, elvesztették a többieket. Nem láttak, nem hallottak semmit. A maszkot levenni nem merték, és egyszer csak a fémdobozuk belsejében csöpögni kezdett a víz. Minden vizes lett, és az a gondolata támadt, hogy a tankjukat menet közben eszi meg a rozsda, maga előtt látta, ahogy kipotyognak a széthulló járműből. Tüzelni már egy ideje nem mertek, nehogy barátot találjon, meg aztán azt sem tudták, hol járnak, oktalanság lett volna a lőszert pocsékolni. Az erdő a gyermekként olvasott Jancsi és Juliska meséjének erdejévé változott, minden pillanatban várta, hogy a gonosz boszorka fejére döntik a mézeskalács házikót. Valahogy ez az érzet növelte benne a feszültséget. A szűk kémlelőnyílásban megpillantott egy göcsörtös, karomszerű ágat, ami a következő pillanatban hozzácsapódott a panzerwagen tetejéhez. Az ágak ropogva karistolták végig az acéllemezeket.

– Ne kopogtassál, nyiss be! – dörmögte ingerülten a háta mögött Hans.
– Kussolj! – csattant fel ingerülten a vezető. Természetesen a gázmaszkban ez nem így hangzott... „Geepogotassáll, nyissz beee!... Búússsolj!” Valahogy így.

Ezen a ponton ellenállhatatlanul röhöghetnékje támadt, amitől azonban mégis óvakodott. Nem a parancsnoki tekintélye okán, ebben a harcmezőn nem hitt, az egymásra utaltság felülbírált minden rangsort. Az erdő volt túl nyomasztó és horrorisztikus ebben a lekvárban, és különben is, gázmaszkban nem lehet jóízűt nevetni. Bár talán a rangidős röhögőgörcse oldaná némiképp a feszültséget... vagy nem.

Rémálomszerűen sorjáztak elő a fák... valószínűleg azok voltak, bár néha egyáltalán nem volt ebben biztos. Egy volt a biztos, hogy kimentek a hadműveleti zónából, de hogy mennyire és hová, az nem. A modern háborúban ugyan egyre kevésbé volt olyan, hogy csatatér, meg nem csatatér, de az erdőben való bolyongásukért nem fognak dicséretben részesülni, az biztos. Persze valószínűleg mindenki eltévedt, vagy legalábbis sokan, nemcsak ők. Nem hallottak lövéseket, robbanásokat, sem más ember keltette zajokat. A sűrű kulimászban a saját motorzajukon kívül olyan csend volt – ezt a zsigereikben érezték –, hogy megborzongtak tőle.

– Hol a francban vannak az angolok? – kérdezte idegesen Braun.
Időbe telt, míg felfogta mit kérdezett a bajtársa.
– Hol vannak a mieink? – kérdezte vissza.
– Te mondd meg, te vagy a parancsnok! – replikázott Georg, miközben a tankot irányította.

Szinte lopakodtak már csak. A társalgásnak vége lett, hiszen fogalma sem volt róla. A bolyongásuk egyre furább lett, egyre inkább elvesztettek minden támpontot, mivel még a fák sem olyanok voltak, mint amilyeneknek a normális fáknak lenniük kellett volna. Már nem izzadtak, reszkettek, de nem azért, mert hideg lett volna. A köd nedves volt, de nem hideg, valahogy belülről fáztak. Mindannyian csúnya sejtelmekkel küszködtek, ezek közül a hadbíróság dezertálásért csak a legoptimistább tipp volt. A többit, amik ez után jöttek szép sorban, akár egy libacsapat, nem voltak képesek megemészteni. Mintha ébren álmodtak volna, és élték volna át az értelem ellenőrzése alól kikerült képzelet vad csapongásait. Semmi kézzelfogható, de annál fenyegetőbb. Egyszer csak nyikorogva, minden eresztékében recsegve megállt a tankjuk.

– Biibann? – bődült el Hans.

Rövid szünet következett, amit csak a sűrűsödő balsejtelmük igazolhatott, aztán Georg brummogva, ami eredetileg hümmögve akart lenni, válaszolt:

– Vége, befuccsolt a kasztni, végállomás.

Ezt, vagy legalábbis valami nagyon hasonlót mondott. Ő a végállomás helyett azt hallotta, hogy: bég-takony-ás. Sőt békatojás! Az ende viszont „édenbeer” lett, s bár az erdőt, amiben eltévedtek, aligha nevezte volna bármelyikük is édennek, a sör gondolata viszont annál csábítóbb volt. Ezen a pontom viszketni kezdett a szeme, az orra, és legszívesebben nyerítve röhögött volna a földön fetrengve, de parancsnokként ezt mégsem tehette. Keservesen kikászálódtak, ki-ki vérmérsékletének megfelelően kommentálva, ami történt. A káromkodások zamata elveszett a szűrőkben. Tanácstalanul körbeállták a mozgásképtelen tankot. Mindenki belekapaszkodott, vagy hozzádőlt, a sűrű ködben ez volt az egyetlen biztos pont.

– Mi legyen a panzerwagennel? - A ködben tompán lebegő kérdés, amit Georg tett fel, furán átalakult, és a panzerwagen váratlanul passzírnagyon lett. Ez nem csak röhejes volt, de igaz is, hiszen a mozgó fémbunkerükben eddig úgy egymásban voltak, akár a szardíniák a dobozban.

– Itt hagyhatjuk, úgyis bedöglött...

Éppen az ellenállhatatlanul rátörő röhögést igyekezett krákogásnak álcázni, ugyanis a bedöglött szó beköpött lett Hans szűrőjében, mégpedig valahogy így: bééköppöötttt, és fura sistergésszerű zajjal, ami képileg is asszociáltatta a köpést, amikor ismeretlen zörej hallatszott. Georg előre szegezte a puskáját, olyan sűrű volt a kulimász, hogy a sietve feltűzött szurony hegye nem látszott. Előttük ingerült hangok hallatszottak. Feszülten vártak. Elhalkultak, csönd, majd ismét a hangok, közeledve. Hirtelen elhatározással ő is előkapta a bajonettjét, és a hosszú pengéjű kést úgy markolta meg, akár egy kardot.

A többiek őt nézték, de csak addig, míg nem közölte velük a felismerését: angol beszéd! Még a gázálarcon, és ködön át is tisztán kivehető volt a szóvégeket nyújtó, „éneklő” hangsúlyozás. Annyira, hogy most már a többieknek is feltűnt. Közelharc! Lassan, tapogatózva indultak el, fegyvert szegezve a hangok irányába. Már azt is érzékelte, hogy ez nem oxfordi angol, de nem is amerikai, hanem valamilyen speciális tájszólás, vagy ilyesmi. Fülelt, nem volt egyszerű dolga, de úgy vélte, ha van elképzelése arról, ki az ellenség, hatékonyabb az ellene való harc. Ausztrálok? Új-Zélandiak? A háború előtt fakultatív angolos volt, és megismerkedett több úgynevezett gyarmati tájszólással is.

Az első mozgás abban az elátkozott, mozdulatlan ködben akár az erős ellenfényben széteső kép, folyós, nyúlós, reszketeg. Egy görbe tükör torzalakjai. Az angolok nem vették észre őket, és pont feléjük tartottak. Megálltak tehát, hogy bevárják őket. Azok egyenesen nekik jöttek, így valósággal beléjük botlottak. Egyszer csak ott állt előtte egy új-zélandi utász, aki mögött egy norfolki gyalogos szentségelt elharapva a szavak elejét, elnyújtva a végét. Az új-zélandin kalap volt, ami formátlanná ázott a ködtől, gázálarc viszont nem, tehát a köd ártalmatlan. De nem volt idejük levenni, mert az ellenséges csapat tagjai sorban bukkantak fel a köd mélyéről.

A zélandi meglátva őket eltátotta a száját, a többiek beleütköztek. El tudta képzelni, hogy festenek a szemükben. A fekete gázálarc csúf rémálommá változtatta mindannyiukat. Nem hagyott időt a katonának, hogy magához térjen, hanem tövig döfte a szívébe a rohamkését. Az felakadt szemekkel, hangtalanul dőlt el. A vércsík, amit húzott a ködben, akár a piros festék, mikor végigfolyik a fehér lapon. Egy pillanat alatt elszabadult a pokol, a kétségbeesett emberek egymásnak estek, versenyre kelt az acél és az izom. Ásó, kés, puskatus, néhány lövés is dördült, bár furán tompítva, mintha a köd másként vezette volna a hangot. Alaposan kihasználták a meglepetés előnyét, a kis csapat angol pillanatok alatt megfogyatkozott. Az elzuhanó testek eltűntek, egyszer sem botlott meg holttestekben, mintha a köd futóhomokként elnyelte volna azokat.

Hansnak nem volt ideje szuronyt szegezni, ezért nagy testi erejét latba vetve, a puskája tusával csapott szét az angolok közt, egy pisztollyal hadonászó, néhány lövést leadó tisztnek egy ütéssel leszakította az állkapcsát, aztán ráugrott egy másik alakra, és eltűnt a szeme elől. A többieket csak homályosan látta, hamar a ködbe vesző sötét foltokká lettek. Rövid, de annál keményebb késpárbajba keveredett egy katonával, akit új-zélandinak nézett, és egy csúnya vágás nyoma volt az arcán. Egy késes küzdelemben a gázálarc abszolút hátrány, főleg, hogy az ellenfélen nincs, de egyszerűen nem volt érkezése ledobni.

Szerencséjére kölyökként a lakhelye környékének leghírhedtebb vagánya oktatta ki a késhasználatra. A fronton már nem egyszer hasznára vált a füstös kocsmában elsajátított tudás, amitől az anyja sírógörcsöt kapott, nem is sejtve, hogy nemsokára egy csúnya öldöklésben az egy szem fiacskája puszta élete múlik majd ezen. Heidnek hívták a csúf arcú, csupa izom vagányt, aki állítólag a fél életét börtönben töltötte. Persze az igazi nevét sosem tudta meg, azon a környéken nem volt divat az igazi nevükön szólítani az embereket. Az ellenfele alattomos cseleket alkalmazott, felmérve az álarc hátrányát. A csupasz acél tompa villogása valahogy a karácsonyi szaloncukor papírt juttatta eszébe. Azt viszont nem tudhatta az angol, hogy Heid megtanította bekötött szemmel vívni. Nem is volt ideje rádöbbenni, hogy elszámította magát, még előtte egyetlen nagyon egyszerű, oldalazó csel után, szinte vakon fordulva, májon szúrta az angolt. Heid csettintett volna a szúrás láttán, és a hulla eltüntetése után meghívta volna egy korsó méregerős sörre.

Meg sem várta, hogy kiszenvedjen, tudta, csak egy-két perce van. Ehelyett üldözőbe vett egy rátámadó norfolkit, aki miután rálőtt, de elvétette, és meglátta a kezében a böhöm nagy rohamkést, futásnak eredt. Nem hagyhatta, hogy bárki is meglépjen, aki ha visszajut a saját vonalába, beszámolhat róluk. A harc szétfolyt a ködben, és hirtelen rádöbbent, hogy az előtte lihegő ellenségen kívül egyedül van! Vadul futott a másik után, már észre sem véve, hogy még mindig nem vette le a gázálarcot, különös módon azt érezte, hogy a maszk már szerves része a testének, az arcának, ha levenné, az olyan lenne, mintha levágná egy testrészét. Nem tudta, hogy egy pszichológiai állapot ősét éli át, a „szkafander érzés”-t. A távoli jövő űrhajósainak biztonságérzete a védőfelszerelésben. Ezek a jövő hősei által ismert tünetek: Nincs kedved levenni az űrgúnyát, pedig le lehetne már. Jobb benne lenni, mint kívül.

Már majdnem utolérte az ellenséget, amikor egyszerre váratlanul kirobbantak a ködből. Az imént még néhány méterre látott csak, homályos mozgó foltnak érzékelve az ellenségét... csak később gondolt vissza rá, hogy ez a köd ritkulását jelentette, de a harci lázban ezt nem fogta fel. A norfolki és ő is megálltak, lihegve, döbbenten, és egyre hatalmasodó iszonyattal bámulták az elébük táruló látványt. Lassan reszketegen vette le a gázálarcot, az idegen fény elvakította. Opálos azúr fény uralt mindent, amibe folyékonyan vegyült a cinóber és a csillogó ezüst. A láthatáron halványzölden rezgett a magas égbolt. A talaj zöldes-kékes árnyalatokban ragyogott, a sziklák ezüstfehér erezete olyan volt, mintha rajzolt lenne a táj, s azon a helyen kiszakadt volna a papír. Semmi földihez sem hasonlított, mindenről elfeledkezve álltak egymás mellett bénultan, értetlenül. Lihegve kapkodták a levegőt, ami – váratlanul tudatosult bennük – nem olyan volt, mint amit megszoktak. Más volt a szaga, az íze, és nehezebb volt belélegezni.

Ekkor történt, hogy élete legsúlyosabb traumáját élte át, amit soha nem tudott semmilyen harci, vagy más sokk felülmúlni. Az idegen táj néhány jellemzően hasonló részlete megmozdult! Értetlenül nézte a fura mozgást, mely határozottan közeledő jellegű volt. A norfolkival egyszerre döbbentek rá, hogy élőlények közelítenek feléjük. Addig a pillanatig ilyen életformát elképzelni sem bírt, iszonyatosan idegenek voltak, a mozgásuk, a testük. Nem emberi lények jöttek feléjük, ezek a lények egyszerre keltettek növényszerű és sziklaszerű benyomást, de ez csupán a földi tudat hisztérikus vergődése volt, hogy valamihez hasonlítsa őket. Szörnyű csendben közeledtek, nem lehetett felmérni hányan vannak, mivel képtelenség volt őket teljesen leválasztani a tájtól.

Ő és a norfolki egyszerre szövetségesek lettek, két ember az ismeretlen számú idegen létforma ellen. Ez a szövetség azonban csak pillanatokig tartott, mert a norfolki kigúvadó szemekkel keresztet vetett, és rettenetes üvöltéssel sarkon fordulva belerohant a ködbe. Az ő kezéből kihullott a maszk és a rohamkés. A felé közeledő lények értelemmel bírtak! Másfajtával, mint az embereké, de határozottan érzékelte magán a kíváncsian méricskélő intelligencia perzselését. Mint a lángszóró tüze, úgy égetett. Hátrálni kezdett, elszörnyedt, hipnotizált pillantását egy pillanatra sem véve le a lényekről. Csak amikor a köd eltakarta őket, akkor mert nekik hátat fordítani, és futni kezdett úgy, mint még soha életében.

Teljesen kifulladva, hörögve, és reszketve a sokktól állt meg, támolyogva nekidőlt egy fának. Szomjasan hörbölte a sűrű levegőt, amit szinte szó szerint inni lehetett. Lerogyott, és várta az elkerülhetetlent. Ha az értelmes idegenek rátalálnak, valószínűleg megölik, de legalábbis foglyul ejtik, és elviszik magukkal abba az idegen tájba, amit képtelenség sokáig ép ésszel elviselni. Ez a gondolat egy idő múlva erőt adott neki, hogy felüljön. Értelmes idegenek. Most a sokk múltával, az emlékeiben határozottan kezdett formát ölteni néhány részlet. A végtagjaikban, amik valószínűleg azok voltak, valamit tartottak... tárgyakat... egyértelműen tárgyakat, meg lehetett különböztetni az élő és élettelen részeket... fegyverek? Könnyen lehet! Magukon az alakokon is voltak olyan részletek, melyeket joggal nevezhetett akár ruházatnak is.

– Hol a fenében vagyunk? – fakadt ki, és szavainak tompa zöreje döbbentette rá, hogy teljesen egyedül van.

Eltűntek a többiek, és elnyelte a köd a norfolkit is. Se ellenség, se barát. Amikor feltápászkodott, és elindult vaktában, szinte azonnal felbukott valamiben. Egy halott norfolki volt, nem az, akit üldözött. Nem látott rajta sérülést, csak az arca volt olyan grimaszba torzulva, amit még sose látott. Ez a szörnyű fintor nem lepte meg, a katona egy súlyos élménybe halhatott bele, nem valamelyik bajtársa végzett vele. Rutinból átkutatta a hullát. Nem volt nála ennivaló, viszont talált néhány iratot. A legérdekesebbnek egy térképvázlat tűnt. Ismeretlen tájat ábrázolt, bejelölve rajta stratégiai pontokat. Nagy figyelemmel szemlélte, próbálva megfejteni a képet. Úgy tűnt, hogy egy magaslat rajzát nézi, melyhez egy természetes árokszerű mélyedés vezet. A mélyedéshez oda volt írva valami, ami nyilvánvalóan nem angolul volt. Sajnos az izzadságtól és a sok forgatástól az írás elmosódott, de néhány részletét kivette azért. Lassan betűzte: Kaiiak Deere. Nem volt benne biztos, hogy jól olvasta. Aztán egyszerre csak szép lassan leült a hulla mellé, és súlyos értetlenséggel nézett a halott ellenségre. A magaslathoz a mélyedésen át mutató nyílhoz egy dátum volt írva: 1915. augusztus 28.! A dátum ellentétben a névszerű írással tisztán kivehető volt.

– Mi ez? – kérdezte fennhangon. – Mi a picsa ez? – ismételte meg. - Mit keres ennél a katonánál egy 1915-ös műveleti térkép? - Felváltva pillogott a halottról a térképvázlatra. Akármi is volt, már rég vége, minek neki ez? Érzelmi okokból? Ennél a Kaiak akárminél győztek a norfolkiak?

Pillantása a maga mellé tett személyes iratokra tévedt. Levelek. Elkezdte olvasgatni őket. Nem nagyon sikerült, csak annyit tudott meg, hogy ezek John Neil személyes levelei, menyasszonytól, családtól. Aztán meglátta rajtuk a dátumokat: 1915. április 12., 1915. május 20., 1915. június 22., 1915. július 10., 1915. augusztus 18... kiejtette a kezéből a lapokat. Ez már sok volt neki. 1915... de most 1918 van!

– Az nem létezik, hogy ezek az angolok három éve bolyonganak ebben a ködben! - fakadt ki hiábavalóan, nem volt, aki egyetértsen vele. Valami azt súgta neki azonban teljesen irracionálisan, hogy de igenis létezik! Ez a köd nem normális köd, hanem valami elátkozott miazma, amibe ha az ember betéved, többé nem szabadul. Dühös lett, és kétségbeesett.

– Nem érhet így véget! A harcmezőn, igen, de nem itt!

Magához vette a halott papírjait, és elindult az orra után, közben kiabált, hallózott, hátha rátalál valaki, azt se bánta volna, ha az ellenség...



Miközben bolyongott a köd mélyén, nem is sejtette, hogy a földi háborútól mérhetetlenül messzire, egy elképzelhetetlenül idegen világon megszületett annak a civilizációnak a legszörnyűbb, és generációkat leginkább lenyűgöző legendája. A rémtörténetek őstípusa. Főszereplői a titkok helyének örökké ködös mélyéről előbukkanó rémalakok, akik megnézték e világ egyszerű halandóit maguknak, egyikük megváltoztatta a külsejét közben. Ez szintén vad találgatások tárgyává lett. Ezután visszatértek a mélységbe, ahonnan jöttek. A szemtanúk, kik jelen voltak, új mozgalmat alapítottak, mely annak a világnak az egyik építőköve lett. Mindegyikük hosszadalmas írásos feljegyzésben mesélte el élményeit, s mindegyik hozzátette a személyes benyomásait is. A dolog addig burjánzott, hogy egy nagyhatalmú tanács döntötte el végül, mi a „hiteles”, mi nem, s az így „kanonizált” szöveg szent könyvvé lett. A hely, ahonnan sose száll fel a köd, szent lett, érinthetetlen. Megsejtették a két alak, vagy ahogy ők nevezték, „két minta” ellentétét is. Harcaik teljesen képzeletbeli leiratai vaskos köteteket töltöttek meg, és kedvelt irodalommá lettek, de még más művészeteket is megihlettek…



Amikor kitalált a ködből, az teljesen váratlanul érte. Az még inkább, hogy a megszokott, háborús földi tájra érkezett vissza. Élvezettel szívta be a tiszta, köd- és gázmentes levegőt. Senkit sem talált meg a társai közül. Miközben a parancsnokságot kereste a front mögött, megpróbált valami hihető magyarázatot kitalálni erre az egészre. Úgy kellene elmesélnie az élményeit, hogy ne kerüljön miatta kivégző osztag elé. Ám két dolgot nem látott előre: a „fekete nap” zűrzavara után senkit sem érdekelt, hogyan maradt életben, és mit élt át, viszont megörültek neki, hogy él, és sebtében kinevezték egy gyalogos alakulat parancsnokának. Kapott pihenőt, aztán az új embereivel indult ki a frontra. Befogta a száját. Minek bonyolítani a dolgot, ha egyszerű is lehet?

A másik, a norfolki 1915-ös iratainak rejtélye. A harcok szünetében olvasgatta a leveleket növekvő döbbenettel. Megtudta belőlük, hogy a halott norfolki Gallipolinál harcolt 1915-ben! Az utolsó, fel nem adott levélben a norfolki arról a magaslatról írt, amit a rajz mutatott. Még azt is leírta, hogy szerencséjük van, amiért leszállt a köd a környéken!

– Szóval tényleg három éve meneteltek a ködben! – mormolta maga elé, az álarcába hitetlenkedve, ahogy a sűrű klórgázban ácsorogva várták az ellenséget, vagy a zuhogó esőben hallgatták a „kövér Bertát”, amint Párizst lövi. Az emberei azt hitték, hogy imádkozik ilyenkor...

A magyarázatot, vagy legalábbis elképzelést, mit kerestek a '915-ös gallipoli-i harcosok a ködben, és '918-ban hogy találkozhatott velük, csak egy újabb világháború után, élete alkonyán fog majd kapni. A maradék idejét ez után az fogja lekötni, hogy megértse azt a ködöt, ami minden jel szerint átjáró volt egy másik univerzumba...


1918. november 11.

Azon az őszi hűvös és kilátástalan napon a lövészárok falához támaszkodva hallgatták az ágyúzást, a robbanások szakadó hangját, pislogtak a szemükbe ment földtől. A dörgés ki-kihagyott, hogy időnként felerősödjön, aztán megint szórványossá váljon. Gépfegyversorozatok sivítottak el a fejük felett, fröcsköltek a mellvéden. Néha elcsattant egy magányos lövés. Aztán újra összekeveredett az egész egyetlen zajmasszába. A háború egy nyugodtabb, szokásos arcát mutatta, „hétköznapi lövöldözés”, így nevezték egymás közt.

Vártak. Minden idegszálukkal, a zsigereikben érezték a régi frontszolgálatosok kifinomult ösztönével, hogy valami történni fog. Mind, a „vén rókák” megtanulták már elviselni a várakozás feszültségét, a bármikor lecsapó halál közelségét. „Mindent meg lehet szokni!” Aki nem szokta meg, az meghalt, vagy megőrült mostanra. Lélekben felkészültek egy rajtaütésre, a közelharcra az ellenség árkában, és persze a halálra.

A szuronyát tisztogatta. Új jószág volt, csillogó, egy halott kölyöktől szedte el. Hogy a sajátja hol lehet, arra igyekezett nem gondolni. Túl messzire vezetett volna, ha egy zárótűz mélyén kuksolva, a támadási jelre várva a ködbéli kalandjain kezd el töprengeni. A göcsörtös igyekezetéből, hogy kikapcsoljon, elszakadjon a múltból, és felkészüljön a parancs végrehajtására, a hirtelen beálló csend zökkentette ki. Úgy hullott a frontra ez a csend, akár a halottra a szemfedő. Szinte fojtogatta, alig várta, hogy újra megszólaljon valamelyik ágyú. A fegyverek azonban hallgattak, dögletes, bénító csend terpeszkedett. Mindenki a fülét dörzsölte olyan érzéssel, hogy váratlanul megsüketült. Tulajdonképpen megnyugtató lett volna, ha ez történik: a világ a megszokott módon pusztul tovább, csak te nem hallod. Irány a hátország, a kórház. Aztán a némaságba léptek zaja hasított, fájdalmasan élesen ropogva, mint a hasadó szövet. Egyikük sem süket, a csend igazi. Egy tiszt tűnt fel, fiatal volt, zavartnak látszott, ő sem tudott mit kezdeni a némasággal. De volt még valami. Feltápászkodtak, ő pedig egy mozdulattal fel akarta tűzni a szuronyát.

– Pihenj! – vezényelt a tiszt. – Lazítsatok fiúk! Vége a háborúnak!

Végigmérte őket a hatásra kíváncsian. Csupa értetlen, döbbent arcot látott. Az ő keze lehanyatlott, kihullott belőle a sárba a bajonett. A tiszt sarkon fordult, és elment. A szájukat tátva bámultak utána. A csend, ez az újfajta csend egyre mélyült, magába szippantva mindannyiukat, akár egy örvény. Önkéntelenül az órájára pillantott. A számlap 11 óra 4 percet mutatott. A béke első perceiben ott ácsorogtak szoborként az immár felesleges árokban, és nem hitték el... vége a háborúnak!


1941. június 22. 03:01

...Isten segedelmével ezúttal a szovjeteknek lesz fekete ez a nap... inkább vérvörös, úgyis ez a kedvenc színük. Figyelte az emberei készülődését. A parancsot felolvasták. Guderian már egy ideje itt van. Mindig is sejtette, hogy nem lesz hosszú életű ez a nagy barátság, de az a kapkodó, kissé pánik ízű mód, ahogy átvezényelték a csapatát a csatorna partjáról ide, még őt is meglepte. Biztos volt benne, hogy valami van e mögött. Az ide úton találkozott a régi nagy háborús bajtársával, Franz Stege-vel, ő mondta el neki bizalmasan, hogy a nyugati hadjárat idején különös figurákat kaptak el a Whermacth hátában, akik buzgón kaparták ki az ideiglenes táborhelyek elásott szemetjét. Ezt nem értette. Mi a fenét akartak a szovjet kémek a szeméttel? Meg is kérdezte, de nem kapott érdemi választ. Amikor a határra érve tájékoztatták arról, hogy a túloldalra benyomulva nem kell számítania szögesdrótra, bunkerekre, sem más védelmi akadályokra, akkor újra kérdezett. Válasz helyett nyomatékosan megismételték: nem lesznek szovjet védművek! Ekkor megértette: a vörösök támadni akarnak, és nekik az a dolguk, hogy megelőzzék őket! Ettől kezdve csupán hadműveleti jellegű kérdései voltak. A felettesei értékelték ezt...

Előző oldal Homoergaster
Vélemények a műről (eddig 1 db)