Zombi - megváltás

Horror / Novellák (1488 katt) bel corma
  2017.05.21.

- Te még soha nem gondolkodtál el azon, hogy vajon mi történik az emberekkel a fertőzést követően? Úgy értem, mitől változnak őrjöngő vadállattá...

Hank hatalmasat sóhajtott és egy röpke, ám annál jelentőségteljesebb pillantást vetett társára. Tudta, hogy Ed hová akar kilyukadni, és az igazat megvallva, nem sok kedve volt egy ilyesfajta, számára túlontúl filozofikusnak tűnő társalgáshoz. Fél szemét lehunyva újra belekémlelt a puska távcsövébe, és rutinosan végigpásztázta a leshelyük alatt elterülő park nyitott részeit. Végül - mivel nem érzékelt mozgást odalent - úgy döntött, hogy engedélyez magának egy rövid pihenőt.

- Ha olyan nagyon spirituális ember vagy, akkor miért veszed el mások életét? Nem lesz tőle "karmád", vagy hogy a csudába nevezitek? Értem én, hogy a fertőzöttek idővel átváltoznak vérszomjas fenevadakká, de attól még elméletileg legalábbis embernek minősülnek.
- Nem, és épp ez itt a lényeg! Gondolj csak bele, hogy mi történik az áldozattal egy egyszerű, "mezei" zombi harapását követően.
- Nos, ha nem tépik darabokra, vagyis túléli a támadást, akkor egy-két napon belül belehal a fertőzésbe és ugyanúgy zombivá változik.
- A kulcsszó, a "belehal". Tudod, ha a lélek elhagy egy számára használhatatlan testet, amely közvetlenül azután vadállati üzemmódban kezd el működni, akkor feltételezhetjük azt, hogy valami, vagy valaki más működteti azt tovább.
- Lehet... hogy egy másik lélek veszi át az eredeti helyét. Mindig azt mondod, hogy sok, nyughatatlan szellem kóborol itt, a fizikai síkon. Nem állítom, hogy elhiszem a mesédet, de ha eljátszunk a gondolattal...
- Ha az eredeti lélek sem tud már működtetni egy erősen lepusztult testet, akkor arra egy másik, hasonló kaliberű entitás sem lehet képes.
- Most már végképp nem értem, hová akarsz kilyukadni! - morogta Hank a kelleténél egy hajszálnyival ingerültebb hangon és megdörzsölte lüktető halántékát.
- Ne aggódj, mindjárt a végére érek a gondolatmenetnek... Láttad az "Ítéletnap" c. filmet?
- Mi? Hogy a picsába jön most ide egy film?
- Láttad, vagy nem?
- Persze hogy láttam! Arnold játszott benne, ha jól emlékszem... Egész jó volt a történet!
- Akkor azt is tudod, hogy ki volt a főhős ellenfele...
- Az Ördög? Elhiszem, hogy az átlagnál élénkebb a fantáziád, de szerintem ez már túlzás!
- Miért ne, gondolj csak bele! A filmben a test, amit az irányítása alá vont, súlyos sérüléseket szenvedett, ennek ellenére sokkal hatékonyabban működött, mint egy átlagos, emberi fizikum.
- Ez így túl meredek...
- Én sem azt mondom, hogy maga az ördög az, inkább csak démonok, akik kihasználják a kínálkozó lehetőséget...
- Mondjuk, az új, erősebb és gyorsabb zombik esetében nem is olyan elképzelhetetlen a dolog.
- Látom, kezded kapiskálni a lényeget... Mi a legfurább az új generációs élőhalottakban?
- Első körben a gyors átváltozást mondanám. Elég néhány másodperc a harapás után, és már nem is vagy önmagad!
- Bingó! Ez az idő még arra sem elegendő, hogy az áldozat normálisan meghaljon. Olyan, mintha a démonoknak a még élő, erősebb és gyorsabb testre lenne szükségük!
- Hogy a képességük, erejük, gyorsaságuk könnyebben megnyilvánulhasson! Ez őrület... De ha létezik az Istened, akkor hogyan hagyhatja, hogy ez történjen...
- Emlékszel arra, hogy kik haltak meg elsőnek?
- Ha akarnám, sem tudnám elfelejteni őket... Gyerekek, öregek... Tulajdonképpen mindenki, aki képtelen volt harcolni.
- A szelídek... Ők voltak az első áldozatok. Talán Isten beleunt a földön folyó háborúkba, a környezetszennyezésbe és minden olyan szarságba, amit az emberek éltettek. Szerintem úgy döntött, hogy felszámolja ezt a bolygónyi méretű diliházat.
- A harcosok, vagyis... mi maradunk utoljára?
- Miért ne? Talán ez egy próba a számunkra. A tiszta szív próbája, hogy az őrület közepette mennyire tudjuk megőrizni az emberségünket.
- Ölj, vagy meghalsz! Számomra csak ez a filozófia létezik...

Ed nem szólt egy szót sem, csak halványan elmosolyodott. Kinyújtóztatta elgémberedett végtagjait és társa példáját követve elheveredett a lapos tetőn, majd puskája távcsövén keresztül kémlelni kezdte a játszótérre vezető ösvényeket...

***

Ed pontosan egy évvel később sétált bele a halálos csapdába. Nem tudni, hogy a sors akarta így, vagy tudat alatt már belefáradt az életéért folytatott végeláthatatlan harcba. A lényeg az, hogy figyelmetlen volt, és amikor a San Sebastian névre hallgató, koszos kis porfészek üzleteiből, hivatalaiból és omladozó épületeiből előözönlő mutáns-zombik bekerítették őket, már tudta, hogy útja végéhez érkezett. A szörnyetegek, nagyjából négy tucatnyian lehettek, és ha Ed és Hank nem lett volna híján a muníciónak, akkor nem is okoztak volna nekik nagyobb problémát.

Ed kedvenc fegyvere, az elnyűhetetlen Glock ezúttal is hibátlanul működött, a tartalék tár kiürülése után viszont kénytelen volt átváltani a jó öreg feszítővasra. Még látta, ahogy a társa – egy szerencsétlen harapást követően – habzó szájjal őrjöngeni kezd, azután őt is legyűrte a túlerő...

Tudta, hogy csak másodpercei lehetnek hátra, érdekes módon mégis több volt benne az izgalom és a kíváncsiság, mint a félelem. Persze, a rettegés lélekölő, hideg felhője is ott tornyosult elméje peremén. Egyetlen apró megingásra várt csupán, hogy teste minden sejtjét átitatva megfossza a tudatos gondolkodásnak még a lehetőségétől is és bénult tétlenségre kárhoztassa őt.

„Ne azonosulj a testeddel és akkor nem árthatnak neked! Ne félj!”

A lelkében megszólaló, nyugodt hang ereje elűzte a zavaró gondolatok a fejéből, idő és térérzékelése pedig furcsamód megváltozott. Olyan érzése támadt, mintha kiszakadt volna a testéből, és méterekkel a föld fölött lebegve figyelné élet-halál harcának végtelen, jelenbe dermedt pillanatát.

Ösztönösen érezte, tudta, hogy most valami számára fontos dolog következik majd, és nem is kellett csalatkoznia a megérzésében.

Szunnyadó harmadik szeme olyan hirtelen aktiválódott, hogy az asztrálvilág füstszerűen táncoló, színes energiáit megpillantva megszédült egy pillanatra. Sikerült gyorsan összeszednie magát és rögtön észrevette a körülötte gyülekező, koromszínű árnyakat. A legnagyobb lassan emberi formát öltött magára, majd halk, gúnyos hangon felnevetett:

- Te vagy az első, akinek sikerült ide eljutnia. Egyetlen egy a hétmilliárdból... Isten-gyermekként, ez elég szánalmas teljesítmény!
- Ez lenne hát a tudatosság próbája? Vagy inkább a félelemé?
- Elég tudatos voltál ahhoz, hogy eljuss ideáig és érzékeld a jelenlétünket, de ne ringasd magad hamis illúziókba! Azt hiszed, hogy neked sikerül majd legyőznöd az emberiség kollektív tudattalanjában fészkelő, elemi erejű rettegést? Hiszen mindjárt megsemmisülsz!

Ezúttal Eden volt a nevetés sora, az árnyak pedig megzavarodva és értetlenül pislogtak körbe. A legmagasabbik hangjában most az ingerültség és a bizonytalanság zöngéi is ott remegtek:

- Nem érted, hogy mit mondtam? Végleg kitörlődsz majd a létezés...
- Oly sok mindentől rettegtem életemben, hogy megszámolni sem tudom. Olyan apró, banális dolgoktól is, amelyek mások számára talán nevetségesnek tűnnek, de... érdekes módon a halál sohasem volt közöttük. Persze, a testem elpusztul majd, de én azzal a bölcsességgel a lelkemben lépek majd tovább, amit sikerült megértenem és magamévá tennem. Valószínűleg nem ezen a haldokló sárgolyón, de újra megszületek majd, míg végül...

Ebben a pillanatban érzékelte azt, hogy sötétség energiamintázata drámai változáson megy át. Az árnyak gyűrűje most szorosabbá, fojtogatóbbá vált körülötte, ezzel egy időben pedig egy fehér fényben ragyogó kapu körvonalai kezdtek kibontakozni az aranyszínű horizonton. Tudta, hogy oda kellene eljutnia, a belső hang pedig ezúttal sem hagyta őt cserben. A szó elemi erővel robbant az elméjében, ő pedig – tudván, hogy táplálnia kell – igyekezett minél magabiztosabban kiejteni azt:

- Szeretet...

Érezte, hogy forró energia árad szét az ereiben, asztrálteste magjában pedig felizzik egy fehér fényszikra. A sötétség hátrált egy lépést, de a legerősebb entitás még nem adta fel a harcot.

- Azt sem tudod, miről beszélsz! Gyilkos vagy, akinek a lelkében soha nem is volt szeretet...
- Szörnyeket öltem csupán, mert a világ... mert TE arra kényszerítettél engem. Ha igazat szóltál és én valóban Isten gyermeke vagyok, akkor hatalmamban áll megbocsátanom magamnak.
- NEM!!!
- Itt és most, feloldozom magamat minden bűnöm alól és megbocsátok minden ellenem vétkezőnek...
- HAGYD ABBA!!! – sikította az árny artikulátlan, fémes hangon, Ed pedig érzékelte, ahogy az alacsonyabb rangú csatlósok teste hirtelen semmivé foszlik az éterben.
- Tudom, hogy bennem is ott van az Ő szeretete...

A fődémon utolsó erejével megszüntette a kötést, mellyel a férfi lelkét verte béklyóba, majd sziszegve tűnt el egy sötét, alsóbb dimenzióba vezető portálon keresztül. Ed érezte, hogy hirtelen zuhanni kezd.

Az aprócska porfészek közepén tért magához. Megdöbbenve nyugtázta a tényt, hogy a zombik mozdulatlanul fekszenek a földön, és az élet leghalványabb szikrája sem izzik már a testükben. Először nem tudta mire vélni a dolgot, azután megértette...

A sötét hierarchia vezetője – megérezvén közelgő kudarcát – úgy döntött, hogy inkább életben tartja őt. Nem hagyhatta, hogy megértéssel a lelkében, bölcsebben lépjen tovább, mert azzal az életben maradottak számára is esélyt kínált volna a szabadulásra. Olyan energiamintázatot hozott volna létre az emberiség kollektív tudattalanjában, melynek segítségével az érett, bölcs, tiszta lelkek követhették volna az ő példáját. Valószínűleg ezért hívta vissza a zombik testét bitorló, alacsonyabb rangú hűbéreseit is.

Ed úgy döntött, hogy – mint mindig – ezúttal is megpróbálja a jó oldalát nézni a dolognak. Úgy tűnt, hogy már nem fenyegeti őt veszély, sőt! Ezentúl maguk a bukott angyalok vigyázzák majd minden lépését.

Keserűen elmosolyodott, leporolta magát, majd az övébe tűzve immár hasznavehetetlen fegyverét nekiállt, hogy megkeresse a városból kivezető, legrövidebb utat...

Előző oldal bel corma
Vélemények a műről (eddig 2 db)