Zarándoklat Gagarin sírjához

A jövő útjai / Novellák (1178 katt) Homoergaster
  2017.05.15.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2008/2 számában.

Az olvasómat mindenhová magammal szoktam vinni, még a legizgalmasabb konferenciára is. Úgy vagyok ezzel, hogy az ördög nem alszik, és bármikor adódhat valami érdekes. Legutóbb igazi csemegére bukkantam, amikor M.M. Redivivus professzor, a Földön beszerezhetetlen könyvecskéjére bukkantam a Ganymedesen. Ráadásul nem is egyre, hanem mindjárt ötre! Mind megvettem! Az árus láthatóan nem volt tisztában vele, hogy a könyv a Földön abszolút hiánycikk, sőt örült, hogy a bolond turista, akinek nézhetett, megszabadítja az elfekvő készletétől. Persze nem mindet magamnak vásároltam, az ilyesmi remek ajándék a földi ismerőseimnek, akik nem tudják beszerezni. Így esett, hogy a Jupiter és a Szaturnusz vonalon, az ekliptika síkján kívüli, unalmas útszakaszon olvastam el a prof könyvét.

M.M. Redivius professzor a hidegháborús űrverseny történész tudósa. Számtalan tanulmánya jelent már meg az amerikai Hold-, a szovjet Vénusz- és a balvégzetű kínai Jupiter-expedíciókról. Hatalmas összefoglaló monográfiája, „Az űrverseny első szakasza 1943-1973-ig“ című, mára megkerülhetetlen alapmű. Mindenki forrásmunkának használja. Tehát a szerző kétségtelenül nemzetközi szaktekintély. Ezúttal könnyedebb hangot üt meg. Ezen kis könyve tulajdonképpen egy szubjektív útleírás, ami egyben a Naprendszer felderítésének jelen állapotáról is ad keresztmetszetet. A hős síremléke szinte sokszor csak ürügynek tűnik, hogy az odautazás közbeni tapasztalatait és az ezekről eszébe jutó anekdotákat közreadja. Ezeknek sokszor Gagarin is hőse. Útikönyve így élvezetes sztorigyűjtemény a tudós megfigyeléseivel tarkítva.

Még ételrecepteket is ad. Egészen különleges rész ez, melyben azt elemzi, hogyan változik egy-egy étel elkészítésének módja a Földtől való távolság függvényében. Mélyenszántó pszichológiai elemzést ad arról, hogy Mars vonalán túl hogyan kerülnek az ételkészítés műveletébe érdekes, különös, olykor megmagyarázhatatlan elemek. Elbeszéli, hogyan keverednek az adott finomsághoz egyáltalán nem illő hozzávalók a nagybolygók övében. Felsorol, példákat ad, összehasonlít. Rendkívül érdekes nyomon követni, hogy a Földön viszonylag egyszerű ételek rituálészerű körítéssel miként válnak a Szaturnusz vonalán valami egészen mássá. Úgy tűnik, itt a profnak egy titkos szenvedélye lepleződik le, mivel eléggé elragadja a hév egy útikönyvhöz képest. Itt éri az első meglepetés az olvasót, mikor rájön, hogy a derék tudós behatóan tanulmányozza a kozmikus konyha sajátosságait. E fejezet egy külön világ, szinte már tudományos cikk erről a témáról.

Természetesen Gagarin kedvenc ételeit is megemlíti. Sőt összeveti, hogy a Hős idejében és a jelenben hogyan készülnek. Elmeséli, ahogy az egyiket maga is elkészítette, mégpedig úgy, ahogyan az Gagarin idején volt szokás. Az olyan egyszerű ételek, mint a tojásrántotta, a lecsó, vagy a paprikás krumpli a nagy bolygók vonzásában teljesen megváltoznak. Szellemesen ahhoz hasonlítja ezt, mintha egy idegen értelmes lény próbálná elkészíteni ezeket a saját, nem éppen földi impressziói alapján. Az meg már egyenesen groteszk kissé, amikor hosszan értekezik a tejberizsről, ami a Jupiter körzetében már egyáltalán nem az. Átalakul valami zselés, pudingszerű látványos dologgá, amit az ott élők nagyon szeretnek. Itt humorizál is anekdotázva, bár ez a rész talán szikárabb, mint szeretné.

A humoros esetek mellett drámákat is elmesél. Példának okáért megosztja velünk egy olyan kutatási eredményét, amely őt idézve „...szubjektív volta miatt jó színdarab vagy novella téma lenne, ám tudományos szempontból súlytalan.“ A sztori valóban izgalmas: egyes szám első személyben egy beszámoló a Nagy Keresésről. Mint köztudomású, az akció az aszteroida-övezetben zajlott. Egy kereskedelmi vontató jelentésével kezdődött, akik energiatakarékossági okokból szabálytalan pályán haladtak, és belerepültek egy Naprendszeren kívüli aszteroidarajba. A raj keresztülszáguldott a Naprendszeren, pont az aszteroida-övezetnél. A vontató legénysége a rajban egy idegen űrhajó roncsát vélte látni. Az amerikai és a szovjet kormány hatalmas erőkkel kutatta át a jelzett zónát. Bár a kutatás elhúzódott, nem találtak semmit. Miközben egymással versengtek, kis híján kitört egy kozmikus háború a két nagyhatalom között, a Földön pedig soha nem látott méretű diplomáciai jegyzékváltás folyt. De ez már politikatörténet.

A mesélő új, fura adalékokkal szolgál erről a máig is szinte tabunak számító esetről. Az illető már meghalt, és egy azóta felszámolt katonai bázison szolgált. A beszámoló valóban kiváló alapanyaga lehetne egy melodrámának. Redivivus prof. nem túloz. Kifejezi örömét, hogy a szakirodalomban publikálhatatlan történetet végre itt közzéteheti. A könyv: A Pionír emlékezete, nem véletlenül kapta ezt a címet.

Útja során bármerre is jár, mindig Gagarin jár a fejében, és ezt be is vallja. A Hős korában is meglévő helyeket különös részletességgel taglalja, szinte helyszíni szemlét tart, mi minden volt meg akkor, mi változott meg. Na és persze szinte mindenütt találkozik valamilyen formában a Hőssel. Gagarin neve fogalom, ha egy gyermeket megkérdezünk, kapásból tudja a választ. Lelkesen darálja, hogy ő volt az első ember, aki a Vénusz talajára lépett. Nagy az esély rá, hogy a gyerek az állítólagos első űrutazásáról nem is hallott. Emerről viszont nagyon is.

És valóban. A Vénuszt, mely maga a vad és tiltott paradicsom, neki köszönhetjük. Az ő példamutató helytállása és katonás bátorsága mentette meg az első szovjet Vénusz-expedíciót a tragikus végtől. Az ő hősiességének köszönhető, hogy a szovjetek nem adták fel, hanem új küldetésbe fogtak, ami teljes siker lett. Mégpedig Gagarin parancsnokságával. A mostani állapot, amit szigorú nemzetközi egyezmények védenek, is az ő műve. Ennek az oka az, hogy oda nem mehet akárki. Tudományos fokozat híján sem tábornokok, sem elnökök, de még államfők sem. Gagarin nagy tetteinek a hozadéka az is, hogy a mai gyerekek ejtették a Föld őskorát, benne a dinoszauruszokkal. Helyettük a Vénusz jelenét favorizálják. A BBC csodálatos, ott forgatott filmjeit nézve, ezen nincs is mit csodálkozni. Mint ahogy azon se, hogy a paleontológia és geológia kettévált, és vannak a Vénusszal összehasonlító szakágai. Na és persze az összes biológia szakos egyetemista a Vénuszról álmodik. Gagarin neve összefonódott a Vénusszal. Azt már szinte csak a történészek tarják számon, hogy a Szovjetunió összeomlása előtt az utolsó főtitkár bevallotta az „első ember az űrben“ propaganda csalását, a Katyn-i mészárlással együtt. Azt is ekkor tudta meg a világ, hogy Gagarin beugró volt egy másik, hősi halált halt pilóta helyett. Gagarint a Vénusz-expedícióval kárpótolták, ahol igazi hős lett.

Gagarin élete nyitott könyv, a halála már rejtélyesebb. Egy marsi homokviharban pusztult el. A Marsra a szovjetek és az amerikaiak egyszerre jutottak el, közösen. Ez a kényszerházasság a nagy közös ellenfél, Kína miatt jött létre. Miközben a két nagyhatalom a Marsra készült, az ázsiai ország távolabbra nézett. A Jupiter holdjára, az Európára érkező kínaiak sokkoltak mindenkit. Ám a kísérlet balul sült el, a teljes személyzet odaveszett egy az Európa felszínét borító jégkérgen keletkező gigászi rianásban. Gagarin a Marsra csak érdeklődőként, turistáskodva ment. Egy váratlan vihar elsodorta a társaitól. Ez így eléggé sovány. Pedig ennyi volt a hivatalos szovjet közlemény. Évtizedekkel később, már a Szovjetunió széthullása után találták meg a mumifikálódott holttestét. Ott a Marson temették el, egy régi szovjet mintájú mauzóleumban.

A halála persze azonnal megmozgatta az összeesküvés elméletek híveit. Redivivus prof. is érezhető élvezettel csemegézik a pletykákban. Végül is a legvalószínűbbnek ő is, mint sokan mások, az „első űrutas“ ügyet tartja oknak. Az bizony igaz, hogy akkoriban már sok olyan hang hallatszott, mely megkérdőjelezte az „első ember az űrben“ mítoszát. Gagarin nem tudott ezzel a dologgal mit kezdeni, mindig sután válaszolgatott, ha kérdezték. Ez kínossá vált a kommunista pártnak. A váratlan viharért állítólag így nem a Mars a ludas, hanem a KGB. A Hős halálát egy olyan titkos fejlesztésű fegyver okozhatta, amely az egyik őse a mai klímaszabályozásnak. Ezt a „fegyvert“ ma már sikerrel alkalmazzák, nem csak a Marson, hanem a Földön is. A szovjet kormány számítása bevált. A Vénusz hősének tragédiája sok évre elhallgattatta az „első űrutas“ körüli kétkedő hangokat.

A tudós a Marson szertartásszerűen végigjárja a Hős utolsó útvonalát. A tájleírások, amikkel az olvasót szinte odavarázsolja arra a világra, inkább egy ihletett költőhöz illenek, mint egy tudóshoz. Nagyon megkapó. A könyv különben a marsi résznél leginkább egy buzgó zarándok áhítatos beszámolója kezd lenni. Időnként kissé nehézkesen dagályossá válik, ahogy egyre közeledik a „szent helyhez“. Elérzékenyülve bevallja, hogy csatlakozni kíván a Gagarin életrajzírók népes táborához. A professzor munkásságát ismerve, egy grandiózus, a hőshöz méltó vastagságú és alaposságú művel fog gyarapodni az életét méltató könyvtár. Nagy sejtelmesen azt is elárulja, hogy van a tarsolyában olyan mozzanat a Hősről, ami újdonság lesz. A könyvecskében ideérve egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a marsi zarándoklat valójában tudományos célú kutakodás volt. A prof. eközben belebotlott valamilyen addig ismeretlen forrásba. Ravaszul csak annyit ír erről, ami felkelti az érdeklődést. Ez már a marketing része.

Az utolsó előtti fejezet, a Gagarin emlékmű tetejéről élvezhető marsi panoráma költői tálalása. Itt a prof ismét megvillantja a meglepetés oldalát, amit eddig a könyvecskéig nem ismertünk. A lírai, szinte szentimentális hangulatú, a festő vásznára kívánkozó leírások alaposan megfogják az olvasót. Annál nagyobb a meglepetés, amikor a fejezet végén egy szikár, szinte orvosi jelentésszerű beszámolót ad Gagarin üvegkoporsóban elhelyezett testéről. Redivivus kivételezett személy, hiszen az idelátogatók csupán a védőruhát láthatják. Az van kiállítva. Ő viszont kétségtelenül látta a Hőst is. Az utolsó fejezet rövid. A hazaút egyetlen részét, a Hold-Föld szakaszt villantja fel egy apró életképben, amelyben jellemző módon egy Gagarin szuvenír is feltűnik...

A könyv okozta benyomásokat összegezve: nem véletlen, hogy a Földön nem lehet kapni. „A pionír emlékezete“ egy rövid és kellemes kitérő a nagy tudós munkásságában. Ráadásul új oldaláról mutatkozik be, a könnyed mesélőéről. Az is nyilvánvaló, hogy a könyvecske előkészíti a talajt egy nagy lélegzetű Gagarin monográfiához. Kiváló útitárs, mondjuk egy unalmas Föld-Mars utazásra. Én a Mars vonalon túl olvastam, és azt tapasztaltam, hogy ott a nagybolygók hideg világában szinte világít a könyv. Valami melegséget sugároz magából, a belső bolygók és persze a nap melegét.



Magyarázat: Íme ismét egy kitalált könyvismertető. Ezúttal egy alternatív történelem jövőjéből. Ismét csak STANISLAW LEM nyomában, őt utánozva. Ebben az írásban tiszteltetem Botond Bolics György: Redivivus tüzet kér c. régi science fictionjét, valamint A. Clarke: 2010, második űrodisszeia c. művét, és persze LEM egyik Pirx történetét, a Pirx elbeszélése címűt. Gagarint pedig leemelem a hamis talapzatáról, és felteszem egy alternatívra. (Lehetett volna.) Sajnálom azt az embert. Naiv volt, és a rendszer kiszolgálója, de áldozata is egyben. Az állítólagos hőstette, (amiben nem hiszek) bedarálta. Ezt az írást LEM mester mellett „A mi Gagarinunk”c. szovjet propaganda film ihlette, melyet először 2007 őszén láttam. Ez év januárjában pedig sikeresen beszereztem. A szerző

Előző oldal Homoergaster
Vélemények a műről (eddig 1 db)