Karma
Feltörő sikolya megrezegtette falakat. Nem akart hangot kiadni, de nem bírta megállni. Üvöltött. Arcán könnyek peregtek, testén kocsonyás anyag csordogált.
Keskeny ágyon feküdt, amelyhez szíjak rögzítették. A feje felett neoncsövek sorakoztak, a falakon tükröket látott. A csillogó üveglapok semmit sem mutattak vagy csak rossz volt a látószög – nem tudta magát egyiken sem beazonosítani.
Beesett arcú alak hajolt fölé. Amikor ajkát mosolyra húzta, bőre megfeszült; úgy festett, mint egy vicsorgó koponya.
- Üdv az újjászületettek táborában, Jörgens!
A leszíjazott férfi némi nyálat gyűjtött, mert taplószáraz szájjal képtelen lett volna megszólalni.
– Ki az a… miféle Jörgens?
Nehézkesen beszélt, szavai jelentését sem értette.
– Te vagy Jörgens – közölte Halálfej. – A K-gép ezt a személyiséget sorsolta ki neked: Jörgens Dagblad, regényírót. Vonzódsz a gépekhez, imádod a rockzenét, sokat fantáziálsz a szexről, többszörösen drogfüggő vagy, szeretnél embert ölni, a halál után sóvárogsz, kedvenc ételed lecsó, időnként képzelt fogfájás gyötör, egyszóval vérbeli egyéniség vagy.
Az utolsó mondat gúnyosan hangzott.
– Miért fáj ennyire az ébredés? – tudakolta Jörgens.
A jobb karja természetellenes szögben állt el a testétől, és rettentő kínokat okozott.
Halálfej elmosolyodott. A fogai nagyok voltak, és sárgák, nem keltettek egészséges benyomást.
– Az újjászületés mindenkit meggyötör, Jörgens – közölte bölcsen.
Jörgens szokás szerint a gépeket bámulta.
Azok nem gondolkodtak, csak engedelmeskedtek a beléjük táplált programnak – tették a dolgukat. A gyárépület homályos belsejében nyirkos bűz terjengett, amit a férfi hamar megszokott. A hodályszerű helyiséget zsibongás töltötte be, gázok sziszegése, nyögésre emlékeztető zajok. Karok mozogtak megállás nélkül; ismétlődésük egyszerre tűnt dinamikusnak, és izgatónak.
Az újjászületett minden napját a csarnokban kezdte.
Maga sem tudta miért, a szokásává vált mozdulatlanul lesni az automaták szürkés verítéket izzadó sorfalát, és élvezni a bensőjében támadó feszültséget . Meg akarta érinteni őket, aztán kitépni a hálózatból, de nem tette meg. Ha rendszerhibát okoz, lemondhatott volna az előtte álló évről, melynek során egyéni szemszögből gyűjthetett tapasztalatokat.
Sokan meg sem élték, hogy a megszámlálhatatlanul sok tárolt személyiségből akár egyhez is hozzájussanak. Ráadásul a K-gép ritkán sorsolt ki a raktározott tudatokból valóban figyelemreméltó alakokat. Kár lett volna elkótyavetyélni Dagbladot.
Néhány órával később hazament, majd belőtte magát, mint mindig. Ugyanúgy a megszokások működtették, ahogy másokat. Igaz, nem a hétköznapi beidegződések, de azért mégiscsak rutinok. A falra szerelt ósdi hangszórókból letűnt együttes ősi dallamai hallatszottak; a sajátos hangú énekes a temetőkapukról énekelt – Jörgens minden taktust élvezett.
A pirulák úgy csúsztak a nyelvén, mintha síkosítóval kente volna be őket; sárga és kék bogyók, csurig látszatboldogsággal. Dübörögtek a vérében, és mialatt együtt károgott az énekessel, látta magát, ahogy az egyik géppel kefél.
Jörgens megszállottan írt.
Sietett, mert a rideg valóságból csupán rövid eltávozást kapott.
Szerette volna befejezni az agyában körvonalazódott regényt, mielőtt letelik a számára kiszabott esztendő, és újra a régi létébe kerül. Drogos víziókat jegyzett le egy különös birodalomról, ahol mindenki szabadon él, és ahol az állampolgárokat autonóm személyiségként kezelik. Egy helyről, ahol nincs Karma-gép, amely időnként kisorsolja a rendelkezésre álló egyéniségeket a nyálcsorgató senkik között.
A fantáziája által teremtett országban a túlélők társadalma nem kényszerült valamilyen rejtelmes – a fejesek által közelebbről meg nem határozott okból – minden mechanikus szerkezetet emberi lényekre cserélni. Utópiájának vezetői nem törölték ki az alkatrésszé lefokozott egyedek emlékeit, gondolatait, és érzéseit, hogy a milliónyi lefoglalt tudatot az utolsó szuperszámítógép gigászi memóriájában tárolják.
Igazából elképzelni is nehéz volt olyan helyet, ahol mindenki önálló és független; nem a rendszer lélektelen fogaskereke. Jörgens nélkül biztos nem sikerült volna.
Az írást külön megnehezítették jobb karja sérülései.
A csont három helyen eltört, a végtag rendellenes szögben forrt össze. Épen maradt kezével nehezebben boldogult, ám végül balja használatába is belerázódott. Egyre több drogot szedett, a sztori közeledett végkifejlete felé. Sajátos hangvétel jellemezte, melyet a gépekkel való közösülések morbid képei tettek színessé.
Úgy vélte, ha eljut az utolsó oldalig, sikerül valami olyat létrehoznia, ami sokáig fennmarad, akkor is, ha Jörgens személyiségét örökre elnyeli a K-gép. Már csak az a bizonyos szikra hiányzott (talán egy narkómámorban érkező ihletroham), amikor Halálfej benyitott a lakásába.
– Menned kell!
Ellentmondást nem tűrő hangja világossá tette, kár vitába bocsátkozni vele, az író mégis megpróbálta.
– Még egy teljes hetem lenne.
A hívatlan vendég megvonta a vállát.
– A Felsőbb Szerverek úgy határoztak, a te időd hamarabb lejárt.
Aztán sajnálkozás nélkül hozzátette:
– Karma.
A félhomályos csarnok forróságot lehelve, csendben várakozott. Halálfej egyenesen a terem túlsó végébe vezette védencét, aki ennyire messze még sosem merészkedett.
– Most visszakerülsz a hálózatba – közölte hűvösen. – Búcsúzz el, Jörgenstől!
Az író nagy levegőt vett, aztán megvárta, amíg Halálfej kiemeli a fickót a sorból, aki idáig helyettesítette. Beletörődően levetkőzött, majd elfoglalta a helyét a sarkon tátongó foghíjban, közvetlenül egy nagymellű, vörös hajú lány mellett, aztán várakozóan kísérőjére nézett.
Az fényes fejű kalapácsot húzott elő a zubbonya zsebéből.
– Nagyon fog fájni? – kérdezte Jörgens összehunyorított szemmel.
– Újra hárompontos deformációt alkalmazok, mivel a sarokelemek közé tartozol – magyarázta Halálfej, szakszerűen becélozva a férfi torz jobbját. – Könnyebb eltörni néhány helyen az alkarod, mint átépíteni a folyosót, azért hogy elférj. Semmit sem fogsz érezni, visszakerülsz a rendszerbe, és ismét a szalag része leszel.
Végül biztatásként hozzátette:
– Idáig még senki sem panaszkodott.
Jörgens behunyta a szemét.
Még egyszer utoljára felidézte a Temetőkapuk akkordjait, aztán lényét elnyelte az ütemesen szuszogó masinák közönyös sorfala, mialatt a kalapács tompa puffanással lesújtott rá.
