Mese lóháton

Szépirodalom / Novellák (148 katt) Rosedale
  2017.05.08.

Elszaladt a nap, mint ahogy mindig is tette, az idő múlik, láthatatlan hámokkal húzzák az idő lovai. A csillagok elszabadultak a sötét ég végtelenében, hol összegyűlnek egy isteni teremtmény szemeiben. Mesél a hold és a csillagok. Mesél a szem, mely oly áthatóan tekint ránk. Mesél és lelkünkbe lát. Béke és nyugalom költözik az estbe, lassan ballagunk négy lábon. Az Alföld ékes síksága mutatta a végtelen horizontot, régi jó magyar szokásként a csendességbe elvonulva egyetlen társunkra utaljuk magunkat, ha nincs megállás. Görnyedt háttal, kifeszített lábbal szunnyad meg az ember; a kantárszár meglazult, a karikás zabla csörög és zörög a míves csatokkal együtt. A pusztát egy lovas szeli át egyetlen barátjával, majd pihenőre készülve táborhelyet keres. Nyílt, füves környékre tévedt, hol nem található rejtek. Megállította lovát s leszállt, terhétől megszabadítva az állatot, ügyesen a földre terítette szerszámait, majd elengedte őt. A jószág elügetett és majszolgatta a jól megérdemelt takarmányát. A lovas leheveredett a kiterített meleg pokrócra, fejét a nyergen pihentette és elkezdte meséjét. Figyelte az ékes csillagokat.

Egyszer volt, hol nem volt, vagy tán nem is volt. Az összepréselt fűszálak megbarnultak és elszáradtak, nem voltak többé, lejárt az idejük. Utat jelöltek meg, mely elhaladt városokon és hegyeken át, ismerős és ismeretlen helyeken keresztül. Egy vándor mutatta meg magát az idegen, kíváncsi szemeknek.

Az arcát sosem mutatta meg senkinek, de mindenkihez kedvesen, őszintén közeledett. Hálát, nyugalmat hozott a népnek. Szavaival rabláncot aggatott az illetékesek csuklójára, mellyel követésre intette őket. A búcsú fájdalommal telinek hatott, ami súlyokkal telt lelkek lázadásával járt. Gyászolt a nép s ő osztozott fájdalmukban. A föld hideg volt és kemény, kiváló nyughelynek nyilvánítva a pihenni kívánónak. Feketébe burkolózva veszett el a tömegben. Utolsó percekben kísérte el a foglyot végső nyughelyére. Ahogy a sír lezárult, úgy a rablánc életre kél. A bilincsek új gazdájukhoz igazodnak s a továbbiakban nem eresztette.

Az idegen barátként érkezett és ellenségként távozott. A világon csak ő volt az egyetlen, akit nem lehetett legyőzni. Rabláncot nem lehetett csuklójára aggatni, lelkét sem súlyokkal terhelni. Nem volt kihez kötnie magát. Lova pompás jószág volt. Nemes, királyhoz méltó paripa. Nyaka kecses ívben hajlott, álla már-már szügyét súrolta. Vékony lábait szeme magasságába emelte, feszesen és egyenesen, mintha egy bizonyos irányba mutatna, hogy kövessék igen arra. Orrlyukaiból gőz szállt, mely ködöt képezett a környezetnek. Betakarta és óvta, de végzetüket ő diktálta. Múlt az idő és a köd láthatatlanul tette hatását. Változtatta a környezetét, változtatta az embert vele együtt. A pillanat elmúlása nyílt sebként tátong a lelken, majd ahogy múlik, úgy hegesedik, ezzel nyomot hagyva maga után a paripa. Tudták és elfeledték, hogy van és létezik, majd sodródva az egésszel nem is foglalkoztak vele. Múlt az idő a végtelenbe. A köd terjedt a messzeségbe s tette dolgát, hogy új évszakra valamint eszmékre váltson. Üres a város, készül a váltásra. Egy új év ünnepe köszönt be hozzájuk, lassan indul be az élet. Vert az óra a templom tornyán. Tikk-takk, a számlapon a mutatók vészesen haladtak. Tikk-takk, a kerekek nyikorogtak. Ütemére élte szabadságát az állat. Minden elhalt és virágzott, mindenki meghalt és megszületett a megfelelő időben.


Szeme tükrözte a lelkiséget, melyet a holtak hagytak végleg maguk mögött. Pupillájában csillagok fényes pontjai adták vissza az éj hangulatát. Szavakkal mesélt ő, mesélt az ég. Kivetül minden halott meséje, egyes kalandos élet részlet gazdag éneke. Bukás és győzelem. Nagy legendák történeteit hordozza magában az ég, kisebb csillagképek rajzolata alkot egy újabb mesét az érdeklődőnek. A képzelet valós illúzióban mozgatja a bábokat egy konkrét jelentet játszva le a színpadon minden este. Egyszer elkezdődött, majd befejeződött.

Az idegen újra lóra szállt, új lelkekkel terhelve keresését folytatta. Ott hagyott mindent és mindenkit, csendességbe burkolózva vetette le a bánat köpenyét. Hősként és betyárként ment tovább folytatva véget nem érő útját, a hosszú sorban kúszó rabláncos emberekkel kézen fogva az idő lovának hátán. Együtt jártak minden hová az idő végtelen vonalán. Véget ért a mese. A nap első sugarai megjelentek, láthatóvá váltak a halastavak a Hortobágyi puszta egy szegletében. Az anyaföld felhúzta fátylát, míg várta esküvőjét. A vőlegény szerteágazóan nyújtotta sugarait és magasba emelte. Fényben tündököltette menyasszonyát, kit nap, mint nap az oltár elé vezetett.

Ideje ébredni.

Papírra vetni az álmot.

Előző oldal Rosedale