Gyilkosok kora III/18.

Fantasy / Novellák (16 katt) anonim88
  2017.05.17.

- Mi ütött beléd, Damien? – vonta kérdőre Timet az asztal fölé hajolva. – Az az ostoba szolgáló tényleg megért ennyit? – fejét csalódottan csóválta. - E helyett a félhomályos, poros kocsma helyett most egy fényes csarnokban kéne üldögélnünk, vaddisznót zabálnánk, mézsörrel öblítenénk le, amit a felszolgáló lánykák csókja édesítene meg! – annyira bosszús volt, hogy minden udvariasságot nélkülözve beszélt, néha még a hangját is feljebb vitte a kelleténél. Végül is megtehette, hisz maguk voltak az asztalnál.
- Csak engem dobtak ki, te maradhattál volna – bökte oda egy vállrándítással Damien.
- Az mégis hogy nézne ki? Ha te mész, én is megyek – felelte még inkább felháborodva, majd valamicskét enyhülve hozzátette. – Csak szeretném megérteni az okát – asztalon pihenő kezét kissé felé nyújtotta.
Ismételten csak egy vállrándítást kapott válaszul.
- Megint magadba zárkózol. Ahogy mindig – Timet felsóhajtott. Nehéz dűlőre jutni olyan emberrel, aki nem mond soha semmit.

Szótlanul ültek tovább, Damien szokás szerint gondolataiba révedt, Timet ujjával unottan kavargatta sörét.

„Vajon meddig kell még itt ülnünk?” – töprengett. Megvizsgálta erszényét, bőven maradt nála örömlányra való. Jóllehet, Damien ki nem állja, mikor emberei ilyesmikre vetemednek, azonban most annyira haragudott az elrontott estéje miatt, hogy lelke egy darabját kifejezett elégedettséggel töltötte el, ha valamivel felbosszanthatná az „úrfit”.

Damien egyszer csak felállt.

- Járok egyet. Egyedül – tette hozzá, mikor Timet felpattant. – Várj meg itt, nem soká visszajövök!
- Remek… – dacosan székének vágódott. Amint becsukódott az ajtó, Timet is felállt, és elindult a másik kijárat felé. Helyén egy feliratot hagyott, viszonylag lényegre törő mondanivalóval: „Kurvázni mentem.”

Damien hunyorogva lépett ki az ajtón, kezét szeme elé tartva próbált védekezni az erős napsütés ellen.

- Máris felkelt a nap? – lepődött meg.

Elindult egy irányba, nem nézte hova, vagy merre megy, csak ballagott leszegett fejjel. Ki akarta tisztítani elméjét, friss levegőre vágyott, egy pillanatig nem gondolni semmire, ám ez nehezebben ment, mint képzelte.

A külsőváros bűze fojtogatón láncolta a valósághoz. Mindenfelé ürülék és moslék szag terjengett, az utcákon szajhák kínálgatták magukat, a sarkokon koldusok kéregettek, az egyik fal tövében egy részeg alak feküdt saját hányadékában. Damien egy undorral teli fintornál többre nem méltatta őket. Leginkább az fájdította szívét, mindegy, hogy Ostagar, Amaranthine, vagy Denerim, a látvány kísértetiesen hasonló.

A levegő lassan megváltozott, ahogyan az utcakép is. A málladozó vakolatot, és düledező, sárból tapasztott házakat új építésű, elegáns, néhol hivalkodó téglaházak váltották fel. A koldusokat és szajhákat pedig városőrök, valamint jól öltözött polgárok. Egyből tudta, belsővárosba ért.

A főtér sarkán megállt. „Ideje visszaindulni.” Megfordult, mire egyenesen beleütközött valakibe. Felnézett, az első, amire felfigyelt, a férfi szigorú arcán álltól homlokig húzódó ronda heg, mely keresztülhaladt egy sötét, üres gödrön, hol egy szemnek kéne tartózkodnia.

- Sir Veilino! – szaladt ki a száján.
- Nocsak, te ismersz engem? – szólt a recés hang.
- Hogy ismerem-e? Ön a példaképem! Maga fél év alatt rendbe szedte Ferelden legmocskosabb városát! Kifüstölte a csempészeket, elkergette a kalózokat, felszámolta a korrupciót, és még sorolhatnám! Porttown lakosai biztosan rendkívül hálásak önnek, polgármester úr! – lelkendezett, mint valami kisgyermek, noha Veilino alighanem tisztában van saját tetteivel.
- Meme-he! - hangzott a kecskeszerű nevetés. – Hallod ezt, Fitó? Ez a derék fiatalember alaposan felkészült belőlem. Jobban ismeri a történetem, mint én magam.
- Utoljára mondom, a nevem Fiorintó! – vágta rá a mellette álló férfi sértődötten, markában összehengerelt papírjait szorongatva.
- Mi a neved, fiú?
- Damien Thorne vagyok, Denerimből, sir – felelte alázatosan, majd öklét a szívére téve fejet hajtott. Lovagi tisztelgés.
- Thorne, mi? – ízlelgette Veilino. - Meme-he! És tényleg tetszenek a módszereim, Damien? Denerimből jobbára csak bírálatokat kaptam. Szerintük túlzottan „véreskezű” vagyok, és „brutális”.
- Igen, sokan hápogtak ostoba kacsák módjára az őr akasztások miatt – vállat vont. - Ezek az „úriemberek”, akik a világot csak a palotáikból szemlélik? – köpött egyet. – Onnan könnyű könyörületről, együttérzésről, meg elfogadásról szónokolni. Néhány évvel ez előtt jártam Porttownban. Ami ott uralkodott, azon tényleg csak vasököllel lehetett változtatni.
Veilino elismerően bólintott.
- Meg van benned az, ami egy jó vezetőnek kell. A szükséges könyörtelenség.

Damien ragyogó szemekkel felnézett példaképére. Így közelről nézve a férfi megjelenése, tartása, arca vonásai szigorúak s tekintélyparancsolóak, főleg az a vágás, meg a fekete lyuk bal szeme helyén. Nem is tudja, melyik volt félelmetesebb, az, vagy a másik szeme. Az a sárgás-zöldes tekintet, amiből csak úgy sugárzott az erő.

- Te is a bál miatt jöttél? – érdeklődött a polgármester.
- Igen. Bár hamar távoztam – felelte vonakodva.
- Meg tudlak érteni – helyeselt a férfi. – Én legszívesebben el se jöttem volna, de Fitó ragaszkodott hozzá.
- Fiorintó! Fi-o-rin-tó! – ismételte a húszas évei végét taposó, napbarnított férfi. – És legitimáció szempontjából ez egy fontos esemény volt! Most pedig vissza kell mennünk Porttownba. Ha jól látom, megjött a hintónk.
- Jól van, jól van – legyintett Veilino. – Damien, velünk tartasz?
- Bár tehetném, sir. Azonban van egy ügy, aminek a végére kell járjak.
- Miféle ügy, ha szabad kérdeznem?
- Banditák – felelte megvetéssel. - Az utóbbi időben feltűnőek aktívak és merészek. Itt az idő móresre tanítani őket.
Veilino határozottan bólintott.
- Vannak, akik csak az erőszak nyelvén értenek – közelebb lépett hozzá, a vállára tette a kezét. – Ha bármi fontosat megtudsz, vagy segítségre, esetleg tanácsra lesz szükséged, ne habozz felkeresni engem! Van pénzem, kapcsolatom, embereim. Amiben tudok, a segítségedre leszek. Ferelden biztonsága épp annyira a szívügyem, mint a porttowni lakóké.
- Értettem, és köszönöm! – válaszában igyekezett elfojtani lelkesedését. Több-kevesebb sikerrel. Szíve hevesen vert mellkasában. Hogy egy ilyen nagyszerű embert, mint Veilino felajánlja a segítségét neki… ez leírhatatlan boldogsággal töltötte el.
- Veilino! - toporzékolt Fiorintó. – Ha nem érünk vissza időben, le fogjuk késni a megbeszélést!
A polgármester csak a szemét forgatta.
- Most mennem kell. Sok sikert a barbárokkal.

Álmában sem gondolta volna, hogy találkozik példaképével. Sőt, az igazat megvallva, a Gyémántlovag miatt legbelül mindig is attól rettegett, a polgármesterben is csalódnia kell, ahogyan korábban a lovagokban. Felhőtlen örömmel tapasztalta azonban, Veilino pontosan olyan, amilyennek elképzelte.

Mikor visszatért a kocsmába, mintha kicserélték volna. Arca ragyogott, szemei csillogtak. Először Timet rá sem ismert – aki a kis kitérője után szintén felvidult valamelyest.

- Kerítsd elő Glennt, meg azt a kóbor mágust, Ruth-ot! – utasította Damien köszönés helyett.
- Minek?
- Mi az, hogy minek? Amiért eredetileg délre jöttünk. Banditákra fogunk vadászni.

Előző oldal anonim88