Gyilkosok kora III/16.

Fantasy / Novellák (338 katt) anonim88
  2017.02.22.

Devera a templom lépcsőjén ült, míg társai bent értekeztek a város főpapnőjével. Egyik kezével fejét támasztva unottan térdén könyökölt.

- Te nem jössz be? – érdeklődött kíváncsian Lívia.
- Inkább nem. – „Nem szeretem túlságosan a templomokat, meg a papokat”, tette volna hozzá, ám tudta, a lány mennyire buzgó hívő, ő pedig nem akarta megbántani.

Boldog volt, hogy pár hónap kihagyás után újra együtt utazhatott Líviával. A Körben alig látták egymást, akkor is csak egy-egy futó pillantást tudtak váltani. Most végre ismét együtt lehettek, hála valami nevetséges „hamis” küldetésnek.

- Nekem ennyi is elég… – ismételte folyamatosan, hátha végül maga is elhiszi.

Ostagar mit sem változott azóta, hogy legutoljára erre vitte útja. Nem tudta, örüljön-e ennek, vagy inkább szomorkodjon. Végül megvonta a vállát. „Legalább rosszabb nem lett. Ez is haladás manapság.”

No persze nem innen, a lépcsőről nézve. A Káptalan temploma egyenest az ostagari kastélyra nézett, ahol javában zajlott a város – s talán egész Dél-Ferelden - legnagyobb eseménye, valamiféle bál, valami mágusok legyőzéséről. Devera elnevette magát.

- Hogy-hogy egy esemény, ami a Hit győzelmét ünnepli a gonosz, pogány mágusok felett? – nem mintha a legtöbb ünnep nem a Káptalanhoz, meg a Tevinter Imperium elleni háborúhoz kötődne.

Jobban belegondolva, egyáltalán nem zavarta a dolog, sőt, teljes közönnyel viseltetett a dolog irányába. Mit számít, mit gondolnak az emberek, vagy mennyire félik, esetleg gyűlölik? A mágusok otthona a Torony. Mióta az eszét tudja, ott tengeti napjait. Nincsenek emlékei a szüleiről, a helyről, ahonnan származik. Ez azon kevés dolgok egyike, amiért hálát szokott adni a sorsnak.

Carota lesétált Devera mellett, mire a mágus igencsak meglepődött. Észre sem vette, mikor jöttek ki a templomból.

- Na? Megérte a kis kitérő? – Devera nyújtózkodva felállt, lélekben felkészült a hosszú gyaloglásra.
A templáris bólintott.
- A főpapnő szerint azóta tartják elátkozott helynek, mióta a családot kiirtották.
- Viszont akik arra tévedtek, és vissza is tértek, erős mágikus energiákról számoltak be, meg egy tevinteri mágus szelleméről – tette hozzá Numéral.
Devera a szemét forgatta.
- Igen, igen. A „nagy” Levorius szelleme tért vissza a túlvilágról, hogy… a Teremtő tudja, miért – mondta kissé gúnyosan. – Most először örülök a buta falusiak ostoba meséinek.
- Nem hiszel a szellemekben? – vonta fel a szemöldökét Numéral.
- A szellemek egy dolog, de az „ős gonosz” Erotus, aki magába fogadta a démonok királyát, meg az ő csatlósainak meséje. Ugyan, kérlek – lekicsinylően legyintett. - A Káptalannak biztos jól jön, de valóságtartalma az nem sok van.
- Erről majd világosítsd fel Levoriust is, ha odaérünk – nevetett fel Numéral. – Mégiscsak ő volt Erotus leghűségesebb követője. Bár, lehet, el lesz keseredve, ha megtudja, hogy nem létezik.
Carota megindult előre.
- Levorius, vagy sem, valami határozottan van a szellemkastélyban. Mi pedig eltakarítjuk onnan – lelépett a lépcsősorról, mire hirtelen megtorpant.
- Te is érzed ezt, drágám? – kérdezte komoran Numéral.
Carota bólintott. Hirtelen letaglózó erejű aurára lettek figyelmesek nem messze tőlük. Valaki pedig mágiát használ.
- Ez az aura… - Carota keze ökölbeszorult – egyértelműen egy kunárié.
Devera nagyot nyelt. Sokat tudott a kunárikról, jó azonban egy sem jutott az eszébe.
- Ugye nem akarunk b-beavatkozni? – érdeklődött alig leplezett félelemmel. Más se hiányzott, mint szembe kerülni egy kunárival.
Carota habozott a válaszadás előtt.
- Nem – felelte végül. – A mi feladatunk a szellemkastély rejtélyének felderítése. Haladéktalanul.

Előző oldal anonim88