A 2001: Űrodüsszeia c. film zenéje
Külvilág / Zenebona (1325 katt) | Homoergaster |
2017.02.25. |
A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2008/4 számában.
2001. január 1-én, 0:00-kor meghallgattam a Himnuszt. Ezután bekapcsoltam a hi-fi tornyomat, beletettem e cikk tárgyát, majd közel teljes hangerőre állítottam a készüléket. Aztán elindítottam az „Also sprach Zarathustra“ c. számot, mely a film fő és végefőcím zenéje. Közben odakünn vidáman zajlott az újévet köszöntő háborúság.
A film, melynek a zenéjét ezen írás tárgyalja, a sci-fi műfajnak, de a filmtörténetnek is olyan ikonja, melyet a mai napig idéznek, parodizálnak, hivatkoznak rá, lopnak belőle. Pedig 1968, az ősbemutató, baromira régen volt már. A szovjet filmgyártást sokkolta a 2001 Space... A visszavágót Lem Solarisával akarták megejteni. Felsültek vele, még Lem is megtagadta azt az adaptációt. Bár a filmtörténet tárgyalja a „Solarist“, nem annak kiválósága, hanem a rendező személye okán.
A CD, mely a film zenei válogatását tartalmazza, a legelső a sorban. Ez volt az első műsoros cédém, amit megvásároltam a Petőfi könyv-zenemű boltban. (A második ugyancsak jellemző módon a Napalm Death első két albuma egy lemezen.) Ezt a vásárt nem ám úgy kell elképzelni, hogy bementem és megvettem. Meg kellett rendelni, és várni rá. Azért szántam el magam a műsoros mellett, mert az a félhalott kazettafelvétel, amin addig megvolt, a végét járta. A „lux aeterna” még azon is vizionárius lelkiállapotba hozott. A „reqiem for soprano, mezosoprano...“-val együtt.
Amikor CD-n hallgattam, teljesen kiakadtam. Az a kórus ezeken a felvételeken hol zümmög, hol jajgat, hol olyasmiket csinál, amiket én nem tudok 100%-osan beazonosítani, de a hatás rendkívül súlyos. Erre még kitérek majd. Nyugodt lélekkel írom le ide, hogy a Star Wars zenéje mellett szimfonikusban ez az anyag a legnagyobb hatású nálam. Tulajdonképpen Williams-szel együtt ez óvott meg a beszűküléstől. A dühöngő metalkorszakban is nyitva tartott egy ajtót más hatásokra.
Ez az album az, melynek Kék Duna keringőjét fogadom el leghitelesebb tolmácsolásnak, bár hallottam már más, szép verziókat is. Ennek okán vettem meg az eredetit anno bakeliten. Már nincs meg. És az sem volt az „igazi“. A keringőt sokat dúdoltam, és mindig az űrben forgó állomást láttam magam előtt rá. Sajna a mai napig némi értetlenséggel nézem a tv-ben, ha a keringőre kiöltözött urak és hölgyek „keringenek“. Nekem a „keringő“ a hideg űrben KERINGŐ űrállomás szépséges látványával egy. Automatikusan ez jut eszembe róla. Meg Dr. Floyd, ahogy alszik a Hold felé vezető úton. Ez van. A Kék Dunához még az az élmény is kapcsolódik, ahogy a pár hónapos fiamat erre ringatom álomba. És nem csak erre. A „Gayane ballet suite“ volt a másik alvós szám.
Mit is írhatnék erről a műről? A Leningrádi filharmonikusok játsszák, és be kell, hogy valljam: ez a „legesleg“ szám nekem. Az alcíme: adagio. Hát az. A STW-ból, az „Emperor throne room“-mal ezt a számot hallgatom a legszívesebben írás közben. Az adagióra valósággal transzba esek, csak írok és írok, ha szól. A mélyűr ezt jelképezi. A CD-t nagyon sokat pörgettem, kezdetben a hi-fin, aztán, amikor hozzám is elért az empéhárom, az első adandó alkalommal megcsináltam arra is. Azóta már többször, minthogy a technika fejlődött.
Az „adagio“-ban sír az a hegedű. Tulajdonképpen ez egy szomorú, töprengő téma, nem véletlen, hogy ezt hallgatva csak peregnek bennem a szabad asszociációs láncok. Amikor ez zümmög a fejemben, olyasmik jutnak az eszembe, amik amúgy, „normálisan“ nem. Ez egy örök darab, nem unom, ha orrvérzésig hallgatom se. Amikor kikapcsolom a technikát, a dallam a fejemben folytatódik tovább. Lerázhatatlan. Nem is akarom lerázni, a ritmusa pont megfelelő egy elmélkedő, kalandozó lelkiállapotnak, amikor az ember csak úgy tesz, mintha részt venne a világ körülötte zajló eseményeiben. Valójában egészen máshol jár: a kozmosz sötét mélyén, messzi világokon, ismeretlen dimenziókban... máskor, máshol. Gépiesen cselekszik, közben egy belső világban bolyong, amit ott lát, azt éli át igazán. Sodor az a hegedű a messziségben. Kihullva a világból, sodródva a nemlét világokon át, az idők homályos mélyén, látomásokban, víziókban, olykor a film jeleneteiben. Különös hangulatba hoz. Nekem nincs és soha nem is volt szükségem semmilyen „segédeszközre“ az alkotáshoz. A zene azonban sokat jelenthet, főleg ha olyan erejű, mint ez az adagio. Ez a zene az IHLET forrása. Ha versenyeztetni akarnám a korongon lévő műveket, kétségkívül az adagio nyerne olyan előnnyel, mint amilyennel úszóbajnokunk, Cseh Laci szokta javítgatni a saját Európacsúcsát. Ez az első és utána az összes többi egy csomóban. Nincs 2., 3.! Mind csodálatos, hátborzongató, különös, és lélekemelő.
A 2001 filmzenei összeállítás egy klasszis zenei csemege, egy alapmű. Anno Lucas is először ilyesmire gondolt a Star Wars-hoz. Nem véletlenül. Nem kevés látványtervet „lopott“ a filmből. Figyelmes szemlélő megtalálhatja a csillagrombolók háromszögét, a halálcsillag gömbjét, a mágneses zsilipeket, és még néhány mást. Szerintem ebből akár sportot lehetne űzni, ki talál több starwarsot a 2001-ben. Jó móka! Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy az elsőszámú űroperett csupa idézet a 2001-ből! De hát a cikk tárgya Lucas ötletelése idején már filmtörténeti adat volt, ez tény.
Akkor most taglalnám a két kórusművet. Az album második és harmadik trackja egy különös és összetett kompozíció a magyar származású György Ligeti agyából. A címük: „Requiem for soprano, mezo soprano, two mixed choirs and orchestra“. Így röviden! A másiké: „Lux aeterna“. A szerzőjük ez a bizonyos Ligeti jegyzi az „Atmospheres“-t is, ami a hipertérutazás idegborzoló hangaláfestése. Ez még egy olyan téma, ami még a film képei alatt is súlyos élmény, nem hogy magában hallgatva. Vissza a témához!
Ennek a két műnek a bármilyen zenei jellegű elemzése, azt hiszem, meghaladja a szótáramban található kifejezéseket, ezáltal az írói képességeimet is. Sokat tipródtam, miként tudnám mégis megírni, de tanácstalan maradtam. Egy vegyes kórus zenekari kísérettel zümmög, zúg, jajgat, és egyéb, számomra talányos dolgokat művel. A produkciót nem tudom lebontani, mert annyira a hatása alatt vagyok mindig. Csak az egészet érzem, a képeket látom, amiket ad, a részleteket nem. Ezért aztán úgy döntöttem, hogy a képeket villantom fel, melyeket illusztrálnak a filmben.
Requiem for soprano, mezo sporano...
Az első kapcsolat a sci-fi nagy témája. Félelem egy ismeretlen, érthetetlen dologtól a hajnalon. Az ember még nem ember, csak lehetőség. Az ismeretlen, új szikla. Tétova érintés. Az ember, légyen az, ami ott és akkor, és úgy, ahogy van, első találkozása egy idegen követtel... a csillagokból. Döbbenet és rémület. Aztán az első lépés, ami kivezet a szakadékból, a jövőbe, a csillagok felé. Egy csontbunkó az indulás, megérkezés az űrhajóhoz.
Lux aeterna
A második kapcsolat. Korszakokkal később, az aki-ami elindított az úton, ismét találkozik azokkal, akiket elindított. Eddig várt. A Hold kietlen, kegyetlen felszíne felett repülnek felé. Még nem sejtik, hogy ez a kapcsolat-újra. Nézegetik megilletődve, vizsgálódva. Hozzáérnek, mint akkor rég. Napfelkelte a Holdon. Kapcsolat.
Persze nem csupán ennyi. Jóval több ennél, de csak ennyit tudok leírni. Hallani kell. Már ha bírja az érdeklődő idegekkel. Nem könnyű darabok. György Ligeti kitesz magáért rendesen. Fogalmam sincs, hogyan álmodta meg ezeket az Atmospheres-sel együtt, nem vagyok jártas a zeneszerzésben. De mivel van tapasztalatom arról, hogy egy vízióból hogyan lesz írott - bepötyögött végeredmény, nem irigylem érte. Az ilyesmi nem hipp-hopp! Az ilyesmi szenvedés, átlényegülés, elmélyülés. Gógyi. Ilyet normális ember nem csinál. Tiszteltetem érte. És természetesen Stanley Kubricket is, odaát, amiért ezt a még 40 évvel a premier után is nézhető sci-fit elkészítette, lekörözve a műfaj mestereit. Természetesen meg kell emlékezni az írott sci-fi nagymesteréről, Artur C. Clarke-ról is, akinek a regényéből készült ez a film. Tisztelet mindannyiuknak, nélkülük szegényebb lenne ez az univerzum.
Van itt még valami, ami említésre méltó. A magyar rádió 1974-ben hangjátékot készített Clarke művéből, egyértelműen a film sikere és hatása alatt. Sok évvel később ismét elhangzott, és abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy rögzíthettem, bár nem sikerült teljesen. Sajna van egy hiányzó rész, amikor megfordítottam a kazettát. Ugyan zeneileg semmi köze az eredetihez, de azért különleges élmény. A főbb szerepekben Avar István és Gyenge Árpád brillíroz, hogy HAL-t ki játssza, azt sajnos nem tudom.
A másik ilyen érdekesség, egy jópofa rajzfilm, amit sok éve töltöttem le a netről. Ez persze kivonatolva és erősen leegyszerűsítve vázolja a filmet. A zene az eredetinek a gagyi digitális utánzata. Csak speciális programmal lehetett lejátszani, viszont olyan kicsi, hogy az akkori adathordozó világsztár, a floppy is elbírta. Én nem hernyóztam, mivel az explorerbe behúzva is meg lehetett nézni.
Összegzésképpen, a 2001: Űrodüsszeia, a film, a zenéje és a magyar hangjáték rendkívül fontos része az életemnek. Hatásuk nyomon követhető az alkotói munkálataimban. Szellemi táplálék, manna.
Előző oldal | Homoergaster |