Kurgan történetek: Rejtély I.

Fantasy / Novellák (382 katt) Homoergaster
  2017.01.24.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2015/12 számában.

Idézetek:

„...a kriminalisztika, az kriminalisztika...” – (egy szovjet detektív tankönyv, Pattkins „szakkönyve”)

„...az írás célja a bűntény hátterében álló személyek, és érdekek bemutatása, társadalomkritika... persze a szórakoztatás is...” – (I. G. Pattkins író, kém)

„...ez a fércmű logikátlan, és mesterkélt!” – (Novaeu felügyelő véleménye)

„Ha FAIR játékot játszik az író, akkor nagyon nehéz a feladat. Eltekintve az olvasó tudatos félrevezetésétől, a történetek végén majdnem mindig az derül ki, hogy a 7-es is páros szám. Mert ha nem páros, akkor nincs megoldás” – (Enio Kalinpaa alias: E. A. Manning profi csillagász, még profibb krimi író)

„Mr. Kain úgy érezte, hogy nem O-KAY körülötte a világ, mert ennek az Ábel hapsinak birkái vannak, neki pedig egy sincs. Megragadta hát a jó öreg COLT-ját, és abban a reményben, hogy az égi góré nem látja…” – (egy Biblia értelmező krimi író)

„– Mi az, fán függ, zöld, és fütyül?
– ?!
– Hát egy hering!
– De miért zöld?
– Mert előzőleg zöldre festettem!
– Hogyan került egy fára, a hering nem szokott…?
– Vettem egy spárgát, és szépen felkötöttem.
– De miért fütyül?
– Azt csak azért mondtam, hogy nehezebb legyen kitalálni!”
– (abszurd találós)

„Victor, imádlak!” – (Gisela Valdez, figyelő)

„...a barátom gyilkosa halott, a gyilkosa én vagyok!” – (Herbert Wiltz, veterán, műkereskedő)

„...beszélik, valami sátánfia hozott vissza a pokolból... nem voltam önmagam, mikor elcsábítottam...” – (John Brunner, látó, mágus)

„...legszebb öröm a káröröm...” – (Victor Kurgan)



1. rész: találkozások

1920. november 2.

Szemerkélt az eső. Hosszú üvegcsíkokban fröccsent szét a kövön, az ázott város didergősen, elmosódottan vibrált az őszi esőben. A Szajna szürkén vergődött ember alkotta kőbilincseiben, görcsösen vonaglott, akár a haldokló óriáskígyó. Az alkonyati ellenfényben, az eső fémfüggönyében előbukkanó alakot mintha ez a haldokló óriás öklendezte volna vissza. Az árnyék mozdulatlanná vált, és ezért egyé vált a többivel. Az árny várt. Várt egy másik árnyra, mely a nyomába szegődött.

Kurgan a szemerkélő esőben, egy fa alatt állva bámulta a Szajna elmosódott hömpölygését. A víz sustorgott, sistergett, ahogy az eső csapdosta. Felnézett az égre, alkonyodott. Az árny közepén egy homályosan villanó folt imbolygott, hogy ismét elmerüljön a láthatatlanságban. Kurgan kezében a régi tőrrel türelmesen várt, közben felidézte magában azt a régi lovasrohamot. Csak az ezüst eső látta a mosolyát, az nem ijedt meg tőle, de ha látta volna egy halandó, borzadva menekül.

A gallus régi tartozását akarja kiegyenlíteni. Vidocq akkor, azon a patakparton csak azért menekült meg, mert elvétette, túl magasra sújtott. Az ellenfele pengéje lecsúszott a páncéljáról, és az egyensúlyát vesztve fejjel a patak megáradt vizébe zuhant. Ő utána vágott, de csak a sarat dagasztotta.

Töprengve nézte a folyót. Szóval ismét egy vízpart, de most csak ketten… Pont ezért várt az árnyékba húzódva, ha Vidocq megjön, ketten legyenek.

– Legyen hát, ismét egy folyópart, és most mi ketten... azaz... – bosszúsan összeráncolta a szemöldökét. Egy emberi alak mozdult, hosszú kabát volt rajta, a kalapját mélyen az arcába húzta. Kurgan eggyé vált a fa árnyékával. – Gyere csak! - sziszegte halkan, ahogy a figyelő, akár egy egér a fal mellett, közelebb óvakodott. Egy harmadikra, egy megfigyelőre itt semmi szükség. A figyelő előóvakodott a sikátorból, ahol eddig meglapult.

– Gyere csak! - sziszegte az óriás, és várt. Az éles tőr is...


1932. december 19.

Az Aeglos kürtjele belehasított a lármás kikötő zajába, elnyomva egy pillanatra minden mást, jelezvén, hogy nincs sok idő az indulásig. Azok az utasok is beszálltak ekkor, akiknek vagy kezükben lévő bőröndökben volt az összes poggyászuk, vagy már korábban bevitették, és még visszamentek a partra búcsúzkodni, beszélgetni. Bár a tenger felől hideg szél fújt, a kinti vihar hírhozója, a nagy hajó szélárnyékában elviselhető viszonyok uralkodtak. Sok utas kihasználta ezt, és még egyszer megkérdezte a hátrahagyottaktól, milyen ajándéknak örülnének a napfényes délről. Most sietősen befejezték a beszélgetést, és a méltóságteljes hajó utasai a korlátnál integettek a parton maradottaknak, akik ezt viszonozták. Mindenki izgatottan várta a pillanatot, hogy a nagy utasszállítót kihúzzák a kis révhajók a kikötőből. Még egy-két elkésett felszálló érkezett a jegyét lobogtatva. Azt utasok utolsó csoportjával érkezett egy magas, ballonkabátos alak, filckalapja mélyen a szemére húzva. Amikor a fedélzetre lépett, mögötte bevonták a feljárót.

Az Aeglos megremegett, és csigatempóban araszolni kezdett a mólótól. Amikor az úszó fémóriás megmozdult, és a mellette eltörpülő vontatók noszogatására elvánszorgott a mólótól, a mozdulatlan férfi kabátja szélét lengető szélben olyan benyomást tett, mint egy szobor. Az utastársai többsége nem méltatta figyelemre, akik mégis futó pillantást vetettek rá, csak egy halovány mosolyt láttak a kalap árnyékába merült arcon, mely sápadtnak, papirosszerűnek tűnt mindenki máshoz képest. Ez a késpenge mosoly egyre szélesedett, miközben az alak megfeszült. Az utasok némelyike később futó benyomásként visszaemlékezett erre a kontrasztra, széles mosoly a fehér arcban, és valamiféle vibráló feszültség, a frontokat megjárt férfiakat ez kellemetlenül emlékeztette arra a feszültségre ott a harcmezőn. Ettől a fura érzéstől eltekintve az emberek vidáman integettek egymásnak, a hajókürtök ismét megszólaltak.

A sötét kalapos csak állt maga elé meredve, arca márvány. Nem nézett se jobbra se balra, szálfaegyenesen ácsorgott, a kalapja árnyéka elrejtette a jégszilánk tekintetét. Feszülten figyelt, de nem a szemeivel. A hirtelen mosoly odafagyott fintornak hatott a szája szögletében. Senki sem törődött vele. A hajógépek közben életre keltek, és az egyetlen megmaradt révhajó már nem vontatta, hanem kalauzolta az óriást a kikötő bejárata felé. Az utasok a korlátnál állva figyelték a távolodó partot. Amikor a nyílt vízre értek, szétszéledtek, ki egyedül, mások csoportokban. Kezdetét vette az ismerkedés, enyhítendő a következő napok unalmát.

Az Aeglos az Amerikából érkezetteket viszi „kontinentális” útjára, mely során először kitérőkkel átúszik a csatornán, hogy aztán Gibraltáron át a Földközi tengeren hajózva elússzon Szicília szigetére, majd Nápolyba. A fedélzeten már csak néhányan lézengtek, mindenki a hajó tágas és előkelő bárjába igyekezett, hogy a búcsúzás-integetés a parton maradóknak élménye után egy másik, személyesebb élményben legyen része: igyon egyet az indulás izgalmaira, és csevegjen. Már ekkor megindult az eszmecsere a gazdaság, politika és különösen jó angol szokás szerint a várható zord időjárás témájában. A ballonos is lassan elindult a kabinok felé mereven maga elé nézve, mint aki egy belső hangra figyel, és eltűnt szem elől.

A főfedélzeten már csak egy-két utas csellengett, nézve a távolodó Brit szigeteket. Egyikük a korlátnak támaszkodva bámulta a fodrozódó tengert. Legalábbis így látszott. Felületes szemlélő valóban azt hihette, gondolataiba merülve bambul a hullámokra. Közelebbről nézve azonban egészen más volt a helyzet. A helyzet az volt, hogy ez az utas dühtől vöröslő arccal, kidülledt szemekkel, fojtottan káromkodva mit se látott a hullámokból. Arcát mérhetetlen gyűlölet torzította el. Sebzett tekintete nem látta a fehér tajtékot, vad tűzben égett. Ez a tűz az első lesújtó döbbenet után lobbant fel, amikor megpillantotta az utolsó utast. A fogait csikorgatva dühöngött, görcsösen markolászva a fémkorlátot. Zaklatottan, sípolva kapkodta, szürcsölte be a sós vízpárától terhes, hideg levegőt, és úgy sziszegett, akár egy csörgőkígyó, aminek a farkára léptek. Az érthetetlen köpködésbe időnként kivehető részletek is vegyültek. Például ez:

– Kruger! – Az ádáz gyűlölet, és a hitetlenkedő elszörnyedés, szinte sütött a hangjából. – Hát mégis élsz, te szemét...?

Vipera sziszegését elnyomta a tengert hasító hajó moraja...


2. rész: Rejtélyek

Novaeu felügyelő, Henry Novaeu felügyelő, évek óta nyugdíjasként élt, és az emlékiratain dolgozott. Erre az útra is, mely a húgához vezetett Nápolyba, több régi, poros aktát hozott magával. Természetesen nem az eredetieket, fotokópiák voltak, melyeket a segítőkész ismerősei, volt kollégái készítettek. Ezekből egészítette ki a gyarló emlékezetet, amikor nem tudta felidézni tisztán a részleteket. Büszke volt rá, hogy nem sűrűn szorult a dokumentumokra. Mielőtt egy számára nehéz esetbe kezdett volna, amelynél bizonyosan kelleni fognak a vaskos dossziéba rendezett másolatok, úgy döntött, iszik egyet.

A hajó hánykolódni kezdett, nem nagyon, de érezhetően. Viharosra változott a tenger. A bárban nagy élet volt, vidám emberek beszélgettek, ismerkedtek egymással, enyhítendő az átkelés, majd a Gibraltár utáni várhatóan eseménytelenebb hajózás unalmát. Novaeu hirtelen megbánta, hogy lejött, nyomasztotta a vidám csevej. De már nem volt menekvés, először egy éltesebb hölgy csapott le rá, akár egy vércse az üregi nyúlra, és amikor kiderült, hogy mi volt a foglalkozása, azonnal roppant népszerű lett. Novaeu meglepődött, de ellenállásra nem maradt már ideje. Az utasok körbevették, és kérlelni kezdték, ugyan meséljen már nekik valami izgalmas bűnügyet. A derék felügyelő leginkább a hölgyek esdeklő pillantásának hatására adta meg magát. Nem vitás, hízelgett a hiúságának is a váratlan figyelem. Magában úgy döntött, a legjobban így tesztelhet le néhány esetet az emlékirataihoz.

A kezdeti, kissé szaggatott stílusa hamar kisimult egy brandy elfogyasztása után, amikor a veterán bűnüldöző érzékelte, hogy a társaság csüng a szavain. Néhány kisebb esettel melegített be, olyanokkal, melyek borzongatóak és egyszerűek voltak, és a korlátolt elkövetők hamar kézre kerültek. Noha a csatorna vize háborgott, az utasok ezt szinte észre sem vették. Az enyhén imbolygó étkezőben csak a felügyelő hangja, és a kinti hullámok csapkodásának beszűrődő zaja, no meg a szél süvítő dúdolása hallatszott. Időközben a kapitány is csatlakozott a hallgatósághoz. Eredetileg másért jött be, de hallva az államhatalom kiérdemesült szolgáját, úgy döntött, nem fontos.

A következőnek egy olyan történetet mesélt el, amit már leírt, sőt a kiadónak is tetszett. Ezt a históriát a könyve elejére tervezte, ráhangolásképpen a bonyolultabb ügyekhez. A hatás elsöprő volt, a hölgyek izgatottan, és remegő szájszéllel figyeltek a vőlegényük, vagy férjük karjaiba kapaszkodva. A férfiak pedig lovagként tetszelegve védelmezőn átölelték a párjukat, és önelégülten vigyorogtak. Mindenki enyhe borzongással gondolt az aljas gyilkosra, Lerouxra, és a kinti viharról elfeledkezve maguk előtt látták azon a májusi hajnalon a bitó alá vonszolt, összeroppanva jajveszékelő közellenséget. Ezután még két eset következett, ezek már összetettebbek voltak, ennél fogva a megoldás katarzisa is nagyobb. A hölgyek izgatottan verdestek a szempilláikkal, keblükre szorították kezeiket, és „Ah!” szócskákat vetettek közbe. A férfiak némelyike felpattant, újratöltötte kiürült poharát, a partnerét is. Volt, amelyikük állva maradt, úgy hallgatta Novaeu elbeszélését.

A felügyelő lubickolt ebben a hangulatban, legjobban az lepte meg, hogy a hallgatóság mekkora inspiráló erővel bír rá. Amikor az eset végére ért, a megkönnyebbülés legördülő hullámai után Novaeu elfogadott még egy italt, mivel a sok beszédtől teljesen kiszáradt a szája. A hölgyek borzongva bújtak a férjükhöz, vagy vőlegényükhöz. A beálló csendben csak a kinti vihar morajlott. A poharát nézve érte a nap második meglepetése. Az alján lötyögő brandyben furán megtörő fény valamiképpen az átható, de kifürkészhetetlen szemeken megcsillanó lámpafényt idézte benne. Azon kapta magát, hogy el akarja mesélni a kabinjában heverő vaskos aktát.

Micsoda kísérlet lenne! - gondolta, és ezen vívódni kezdett, mert nem volt benne biztos, hogy emlékezetből tudja érzékeltetni az esetet úgy, hogy azt a kívülálló hallgatóság is értékelje. Ugyanakkor nagy volt a kísértés, hogy a megfelelő formába öntse egy elbeszélésben a benne kavargó részleteket. Hallott már róla, hogy egy-egy hollywoodi filmet tesztközönség előtt vetítenek először, és annak a reakciója alapján vágják meg véglegesre.

Végignézett az őt figyelő embereken. Ekkor úgy döntött, ők lesznek a tesztközönség. A régiségkereskedős-lefejezős gyilkosság volt pályafutása egyik legcifrább esete, ráadásul kudarc, nem tudták elkapni a tettest. Sóhajtott. Novaeu elgondolkodott azon, hogyan kezdje el ezt a hajmeresztő történetet. Most, ahogy felidézte, fura szorongás lett úrrá rajta. Az utasok érezték, hogy valami különleges jön, a kapitány idegesen megvakarta az orrát, többen ismét egy hajtásra kiitták az italuk.

Novaeu egyre csak azt a pimasz, kemény mosolyt látta maga előtt egy bizonyos Kruger arcán szétterülve. Ettől a vigyortól rosszul volt, ütni akart, de ott volt benne a súlyos figyelmeztetés: vigyázz, ez egy szörnyeteg! Kollégái legnagyobb ámulatára a legendás önuralma cserbenhagyta, amikor azt a Krugert faggatta. Ahogy a szemébe nézett, mintha két feneketlen kút örvénylő, sötét vizébe bámult volna. Most, hogy felidézni készült, azt akarja majd ezzel az esettel példázni, hogy nem mindig sikeres a nyomozás! Ahhoz a sátáni mosolyhoz társult egy olyan sérülés után maradt heg, amiről Novaeu még most sem tudta elhinni, hogy túl lehet élni. Hallotta is magát, ott a múltban, ahogy már dühösen felteszi a személyeskedő kérdést:

– Hogy lehet ezt túlélni?
– Szerencsével – hangzott a válasz.

Úgy érezte, sosem szabadul már meg ettől a pillanattól. Az ő pattogós, és nem vitás kötekedős kérdezése, rá a reszelős válasz. Évekig álmodott ezzel a jelenettel, mindig más kifejlettel költve tovább, de sosem megnyugtatóan. Az a sok hajnali viaskodás félálomban az ördögi Kurgerrel, aki fölényes-pimasz mosollyal vágja ki magát a legcsavarosabb keresztkérdésből is! Alighanem sose emészti már meg! Novaeu azt sem értette, ha már túlélte azt a vágást, hogy tudott egyáltalán beszélni? Az ilyen vágásra mondják azt a maffiózók, hogy fültől-fülig. Ám Kruger ebbe a vágásba nem halt bele, hanem ott ült vele szemben hideg cápamosollyal, és beszélni is tudott, és ezt a csodásan megmaradt képességét arra használta, hogy őt teljesen ki készítse... sikerrel. A pattogó, egyre idegesebb kérdésekre érkező kurta válaszok nagyon felhergelték. Alaposan megnézte magának Mr. Kruger kezét. Emlékezett rá, ahogy magában megállapította: az embere nagyon kemény, nem szeretne tőle egy pofont kapni...

A felügyelő váratlanul ismét az Aegloson találta magát, rá feszülten figyelő emberek közt. Megköszörülte a torkát.

– Khhmm... Elnézést. Egy eseten töprengtem, mely megoldatlan maradt. Személy szerint én meg voltam győződve róla, hogy a gyanúsított a tettes, de nem tudtam megfogni. Ez az eset egyike azoknak, amikor nem ítéltek el senkit.

Nagy levegőt vett.

– Tizenkét évvel ezelőtt egy lefejezett hullát halásztak ki a Szajnából. Az illető, a neve most nem érdekes, régiségkereskedő volt, és a nyomozás során egy másik hasonló foglalkozású egyén, bizonyos Mr. Viktor Kruger került gyanúba. Végig az volt a benyomásom, hogy...

A felügyelő ismét elakadt, a korábbi magabiztos előadói modorosságának nyoma sem volt. Egy fiatal nő idegesen belekortyolt az italába, más nem mozdult. Senki sem sejtette, hogy Novaeu, a gyanúsított pimasz és hideg mosolyát idézi fel éppen, meg még valamit, ami egyedülálló volt a pályafutása a során… Ismét a kérdés, pimaszul-tolakodóan.

„Hogyan élhet túl valaki ilyet?”

Nem vette észre, hogy maga elé mormogja a kérdést, s a választ. A többi válaszban is volt valami időtlenség, mélyükön ősi kegyetlenség lappangott, amitől elborzadt. A társaság fülelt, de nem értették, mit motyog a felügyelő. Megerősödött benne az elhatározás, hogy ezzel a megoldatlan, és igen rejtélyes esettel oszlatja szét azt a „detektívregényes” izgatottságot, ami úrrá lett a hallgatóságán. A pszichológiai tesztek a kedvenc műfaja volt, de ez esetben csődöt mondott. Most viszont alkalma van kipróbálni egy nagyobb csoporton. Egy pillanat alatt összeszedte magát, és köhintett.

– Elnézést, hölgyeim és uraim, kissé elgondolkodtam. Nem egyszerű felidézni az ügyet több okból sem...

A felügyelő nagy levegőt vett, hogy folytassa, de ebben a pillanatban feltépték a bár ajtaját, és egy ember esett be rajta. Magánkívül volt, vízhatlan köpenyéről patakokban folyt a víz. Egy szuszra hadarta:

– Elnézést, hölgyek, urak! Egy utas meghalt!

Izgatott moraj támadt, a kapitány felemelte a kezét, de nem tudta megakadályozni, hogy a matróz folytassa:

– Megölték!

Kitört a pánik. A hölgyek közül többen elájultak, mások sikítozni kezdtek, a többség inni. Novaeu gyakorlottan csitította a kedélyeket.

– Kérem, nyugodjanak meg!

Azonnal győzött a régi rutin, és személyisége, kisugárzása nyomán csitult a hisztéria. A matrózhoz fordult, és a szemében cikázó rémület meggyőzte, hogy ez nem holmi ostoba tréfa.

– Biztos benne, matróz?
A kérdezett hevesen bólogatni kezdett, és egy hajtásra megitta a kapitány által a kezébe nyomott pohár tartalmát.
– Igen, uram, egy nagy kés, vagy mi áll ki belőle!

Az jelenlévők megbűvölten figyeltek, hirtelen ráébredtek, hogy most valóságosan fogják átélni a nagy detektív nyomozását. De ez kígyó hipnotizálta révület volt csupán, a mélyén ott lappangott a pánik. A férfiak közül többen máris sápadtan pislogtak, hol a felügyelőre, hol a párjukra, akit alkalmasint a karjukban tartottak aléltan. Szívesen meghallgattak akárhány izgalmas történetet, de hogy szereplői legyenek egynek – még ha statisztaként is –, az már nem volt ínyükre. Novaeu e felől nem is hagyott kétséget.

– A gyilkos a hajón van, és innen nincs hova mennie, csak a tengerbe, én pedig elkapom. A hírnevem kötelez!

A matróz közben végzett a harmadik pohárral is.

– Vezessen a helyszínre! – mondta neki. Gyorsan felvette a kapitány vízhatlan kabátját, és elindult. Az ajtóból még visszafordult. – Mindenki maradjon itt, ez a hely biztonságos! – kiáltotta, miközben kifelé tuszkolta a matrózt.


A halott

Amikor Novaeu belépett a spártaian szűk elrendezésű kajütbe, egyszeriben földbe gyökerezett a lába. A halott egy vérfoltos szőnyegen hevert hanyatt fekve. A lábai kicsavarodva, félig a test alatt. A hajó billegése miatt vékony kis vércsík folydogált, eláztatva a szőnyeget. A hatalmas kést markolatig döfték a testbe, ettől esett hanyatt, nyilvánvalóan azonnal meghalt.

A holttest helyzete egyértelművé tette a meglepetést. Rárontottak és leszúrták, miközben az elmélyülten csinált valamit... A hatalmas, kardszerű kés a mellkasából állt ki. Még sosem látott ehhez hasonlót, csak olvasott róla. Nem közönséges kés volt ez, sőt nem is kés, felügyelő bozótvágó machetének nézte, speciális markolattal. Megcsóválta a fejét, túl nagy volt, túl hosszú penge, és a fegyver félúton volt a kard felé, inkább látszott az utóbbinak, mint az előbbinek. Megviselt, de karbantartott darabnak látszott, afféle háborús ereklyeszerűségnek. Azt gondolta így elsőre, hogy ez egy erősen átalakított expedíciós eszköz, nem szabványos darab.

Novaeu tekintetét azonban nem a seb vonzotta, nem is gyilkos fegyver, hanem az arc. Ismerte őt, nagyon is jól ismerte! Még halálában is az a bosszantó félmosoly terpeszkedett az arcán, ami egyszerre volt szemtelen és ijesztő. Arra a sápadt arcra egy különös-jellegzetes mosoly fagyott. Furcsa volt, mert nem látott az arcon fájdalmat, sem meglepetést, csak egy csipetnyi gúnyt. A rövidre nyírt hollófekete haj csak még jobban kiemelte ezt az arcot. Novaeu bizony nagyon is ismerte ezt az arcot! Erről a félmosolyról akart mesélni hallgatóinak, amikor félbeszakították! A vigyor majdnem felidézte benne azt a másik, régit. Micsoda véletlen, az egykori gyanúsított, Mr. Kruger! Nem hitt a szemének, mintha egy napot sem öregedett volna azóta. – Már nem is fog! – jegyezte meg szarkasztikusan magában. Valami nem stimmelt ezzel a hullával, noha hulla volt egészen. Meg kell bizonyosodnia róla, hogy tényleg ő!

Letérdelt, és a halott nyakához nyúlt. Meglazította a gallérját. Amikor megpillantotta azt a sebhelyet, megrázkódott. Gyorsan visszarendezte a nyakkendőt. Magabiztossága elpárolgott, hidegséget érzett a gyomrában. Mr. Kruger volt az minden kétséget kizáróan. Gombócot érzett a torkában. Hogy mik vannak, hát újra találkoztunk! Nézte, nézte, és valahogy nem tudta elhinni, hogy meghalt. Biztos, hogy vége? Megvizsgálta a melléből kiálló kést, ki nem merte húzni, még csak az kéne! A Calais-iak meglincselnék érte! Rendkívül rossz érzés rohanta meg, hogy ez egy rossz vicc, és Mr. Kruger mindjárt felkel, a szemébe röhög és kimegy. Ő meg pofára esik megint! De nem! Kruger halott, most már vége, és neki meg kell találnia, hogy ki tette! Micsoda fordulat, méltó befejezése lenne a régi esetnek is! Ezen a ponton összezavarodott.

– Szállj le a magas lóról, öregem! Te már csak egy nyugdíjas vagy, hamarosan Calais-ba érünk, és az ottaniak veszik át az ügyet. Legfeljebb meghallgatnak, ha mondandód van.

Elkeseredetten nézte a halott Mr. Krugert. Feltápászkodott, és rutinból szétnézett. Semmi különöset sem vett észre.

– Dulakodásnak jele nincs, az áldozatot meglepték - jelentette ki, közben azt gondolta: „Ilyen nincs, ezt az alakot soha senki, semmivel nem tudta meglepni!” Felegyenesedett. A halovány matrózhoz fordult.

– Hogy vetted észre?
– Résre nyitva volt az ajtó uram, és én benéztem. Amikor megláttam a hullát, megrémültem, de észbe kaptam, már voltam tanú hasonló esetben. Bezártam a nálam lévő főkulccsal az ajtót és rohantam megkeresni a kapitányt.
Novaeu biccentett.
– Helyesen tetted, kérem a kulcsot – nyújtotta a tenyerét. A matróz azonnal átadta neki. – Jól van, elég erősnek érzed magad, hogy posztolj a folyosón? A matróz, nyilván az italok hatása alatt bólintott. – Rendben, most bezárom az ajtót, és csak én nyitom ki újra. Ez egy zárt helyszín, és az is marad. A kulcs nálam lesz! – mondta a mögötte álldogáló matróznak.


A rejtély

Amikor egyedül visszaindult, mindegyre fürkészően figyelte a környezetét. Tudta, hogy a gyilkos itt van valahol, és nem volt sok bizalma a matrózban. Ideiglenesen megteszi, majd hamar leváltatja. Amikor visszatért a rémült utasokhoz, már ismét visszanyerte a magabiztosságát. Az agya lázasan kattogott. Micsoda fordulat! Még szerencse, hogy az önéletrajzát nem adta le a szerkesztőségbe az elutazása előtt! Kialkudott egy kis időt a finomításra az időközben beszerzett akták miatt! Ezt a mázlit, lesz mit hozzáírni! Mélyet lélegzett.

– Hölgyek, urak! Mielőtt ez a kellemetlenség történt volna, éppen egy esetet kezdtem mesélni. Akkor nem tudtam elfogni a tettest, nem tudtam rábizonyítani, amit gyanúm szerint tett. - Egy kis szünetet tartott, közben jelentőségteljesen körülnézett. – Ahogy az előbb elkezdtem, 1920 novemberében egy lefejezett férfit halásztak ki a Szajnából. Az volt a gyanú, hogy egy másik régiségkereskedő, bizonyos Mr. Kruger ölte meg, de nem tudtam rábizonyítani. Sok zavaró mozzanat volt. Nem látszott szabályos gyilkosságnak, noha az indíték bőven megvolt: egy több mint egymillió frank eszmei értékű, régi kard birtoklása! De nem találtam fogást, Mr. Krugeren. Nem csak azért, mert tagadott, hanem mert a kard nem került a birtokába. A mai napig egy szent és sérthetetlen magángyűjtemény része. Nos, akkor futni kellett hagynom ezt a Mr. Krugert! Most viszont őt ölték meg! Az utasok közül többen összeszedték magukat, és elbűvölve figyeltek. – Ha minden kötél szakad, most esetleg a végére sikerülhet járni ennek a régi ügynek... talán.

A kapitány jött be nyúzott arccal, kezében az utaslistával és más papirosokkal. Átadta Novaeu-nak. A felügyelő rápillantott.

– Értesítette a Calais-i hatóságot?
– Igen, felügyelő úr, értesítettem!
Noveau bólintott.
– Köszönöm. Tehát...

Ebben a pillanatban egy matróz rontott be, kezében puskával. Sikolyok és hördülések hallatszottak. Többen azt hitték, nyakukon a gyilkos. De nem a gyilkos volt, hanem az őrszem, aki a halottas kabint őrizte. Az arcán súlyos döbbenet ült.

– Uram! – jelentette lihegve a kapitánynak. – A halott eltűnt!

Kitört a pánik. Novaeu-nek hosszú, értékes perceibe került, amíg úrrá lett a káoszon. Orvost kellett hívni, szerencsére éppen úton volt a bárba a hulla híre miatt. Az orvos puszta megjelenése csillapítóként hatott, csak egy hisztériás rohamot kapott nőt a kabinjába kellett vinni. Míg a felügyelő mindenkit szinte egyenként nyugtatgatott, rekord mennyiségű konyak és más alkoholos ital fogyott.

– Hogyhogy eltűnt? - ripakodott rá a matrózra, amikor végre minden elcsitult, és lélegzethez jutott.
A matróz is ivott az ijedtségre, a kapitány saját kezűleg töltött neki. Most letette a poharat, reszketett a keze.
– Nincs ott, uram!

Novaeu egy pár pillanatig erős kísértést érzett, hogy szájon vágja a matrózt. A fickó tekintete arra a rémült rikkancséra emlékeztette, aki egyszer sok éve már egy újságpapírba csomagolt fejet talált. Az a nyavalyás úgy be volt gyulladva, mint a száraz aprófa. Ő elégtételt érzett, hiszen nap, mint nap látta az utcán ordítozni, a legfrissebb szenzációkat világgá kürtölve. Ekkor azonban ő lett a szenzáció. Novaeu most maga előtt tuszkolta ki a matrózt, közben pattogva kérdezgette:

– Hogy vette észre?
– Benéztem, uram!
– Miért nézett be?
– Mintha valami zajt hallottam volna!
– Hogy tudott bemenni, ha nálam a kulcs?!
– A kapitány úr másolatával, ideadta nekem a biztonság miatt.

Közben odaértek a kabinhoz, a felügyelő a matróz kulcsával nyitotta ki az zárat. Novaeu berontott, aztán dermedten megtorpant. Szájtátva meredt a sötétkék-szürke homályban szinte sterilnek tűnő kabinba. Mr. Kruger hullája csakugyan eltűnt. A matróz lelkiállapota hirtelen őt is letaglózta, akárha ragályos lenne ez az érzés. Dermedten bámulta a hulla hűlt helyét, és szinte maga előtt látta, hogy Kruger kényelmesen feltápászkodik, kimegy és közben nevet. Rendkívül kellemetlen fantáziakép volt, olyan idegen az egész lényétől. Se a hulla, se a gyilkos fegyver! Még a szőnyeg is eltűnt! Erre a tudata lecsapott, mint egy sas.

Vajon beletekerték? - kérdezte magától. Úgy érezte, hogy a szőnyeg fontos lehet. De közben a túl csábító lehetőség ezzel az átkozott szőnyeggel túl nyilvánvaló is egyben. Valami nem stimmelt!

– Megáll az ész! – sziszegte. Hidegen a matrózra nézett. – Kiengedted?
A matróz csuklott egyet.
– Neem, uram, nem engedtem ki a Mr. Hullát!
A hangja reszketeg volt, s a szemei riadtan cikáztak ide-oda. A felügyelő óvatosan kivette a kezéből a puskát, és letámasztotta az ajtó mellé.
– Menj a helyedre és maradj is ott! Ja és a kulcsot ide letesszük! Nem kell az már neked!

A matróz gépiesen bólogatott, látszott, hogy mélységesen elege van a kulcsból, a hullából, meg a rejtélyből, csak még egyet akart inni, felejteni. Eltámolygott. Novaeu biztosra vette, hogy most sürgősen leissza majd magát, a bárban már bemelegített vagy négy konyakkal.

Hosszasan vizsgálódni kezdett a kiürült kabinban. Az agya kattogott, ahogy próbált valami fogódzót találni. Először abból a feltevésből indult ki, hogy a matróz elrejtette a hullát ismeretlen okból. Vajon azért csavarta a szőnyegbe, mert ráfolyt a vér? Zavarta vajon az esztétikai érzetét? A szőnyeg, amennyire tudta, nem volt a kabin tartozéka, talán valamilyen összefüggésben lehet a gyilkossággal. Az ösztönei jelezték, hogy most csupán találgat, mégpedig zaklatottan, és nem kétség azért, mert az elfogni vágyott egykori gyanúsítottnak még a hullája is kicsúszott a kezéből. Dupla blamázsnak tűnt, és görcsöt érzett tőle a gyomrában... Ám egy ponton minden összezavarodott benne, és képtelen volt gondolatait élesre fókuszálni. Egyre csak a múltbéli kudarc nyomasztotta, és ez valahogy rátelepedett a jelenre. Egy biztos volt: a szőnyeg fontos lehet...

Hamar megbizonyosodott róla, hogy a hullát nem rejtették el. Annak a lehetősége még fennállt, hogy a gyilkos lefizette a matrózt, és eltüntette a hullát, de akkor miért nem tette meg azonnal? Valószínűleg megzavarták. Egy másik lehetőség is volt: e szerint a gyilkos felindulásból ölt, és a hulla eltüntetése csak később jutott az eszébe. Ezen a ponton a kajüt ablakához ért, és meglátta, hogy résnyire nyitva van. Az elemi óvatosságról kissé megfeledkezve, vadul feltépte, és kinézett. Hosszan vizsgálta a hajó külső burkolatát, a tekintete elidőzött a szabályos sorban haladó szögecselés kiálló gömbjein, az egyetlen dolgon, ami megtörte a sima fém folytonosságát. Ebben képtelenség megkapaszkodni, lehetetlenség. Halkan káromkodva kezdte magát szidni, amiért nyomozóhoz méltatlanul eljátszott a gondolattal, hogy Mr. Kruger feltámadott, és akár Drakula gróf lemászott ezen a sima felületen. Felpillantott, embermagasságon túl volt a következő szögecs sor. Megrázkódott. Ostobaság! Lenézett, méterekkel lentebb a harmadosztály kajütablakai sorjáztak. Még lentebb csak a tenger hullámzott odalenn ólomszürkén. Ismét megrázta a fejét.

– Ember, gondolkodj már! Mr. Krugerből haleledel lett! – állapította meg Novaeu, lerázva magáról a ködös sejtelmeket. – Aki kidobta, az a tettes, meg kell találnom! Hacsak nem mégis a matróz volt...

Bezárta az ablakot, és a helyiséget.

Folytatjuk...

Előző oldal Homoergaster