Okulüpáj robbanó Gömbje

Fantasy / Novellák (1140 katt) B.N.Lovecraft
  2017.01.29.

Balló Norbert
Okulüpáj robbanó gömbje

Neki voltak ilyen dolgai, megőrizte őket, azt akarta, hogy használja, különben miért tette volna őket félre? Kezébe vette a több mint száz billentyűs keyboardot (kulcstábla, milyen szépen is hangzana az anyanyelvén) és gépelni kezdett. Az ujjait fel-le mozgatva, itt-ott behajlítva és áthelyezve, mintha mi se lenne természetesebb. Nevet adott az elméjében készülő tervnek, méghozzá azt, hogy eye of the beholder (a beholder szeme). Ez egy pszichológiai szakkifejezés volt egykoron, és persze az első talán legkedveltebb virtuális valóságok egyikét nevezték így. Aztán elvetette, nem volt helyénvaló dolog, más nevet választott. Név, pszichológia, érthetetlen jelek és írásjelek tömkelege. Feledésbe merült dolgok ezek, egy letűnt, betegnek bélyegzett világ nyomai, mely jobbára feledésbe merült.

A szabályos, szinte minden fényt elnyelő, a gravitációval mit se törődő gömb a magasba emelkedett, matt színű felülete nem takarta a valóságot, ez csupán az agyba közvetített megkomponált képzet volt, olyasféle, mint az antik dolgok felett gyönyörködő emberi elme, melyen keresztül gazdája szemlélte a dolgokat. A mértanilag tökéletes, az elme korlátait felülmúló szerkezet már repült is vissza az időbe, sokáig vissza, egy kietlen elfelejtett padláson át, a távoli múltba egészen egy monumentális, őskori obszervatórium lábaihoz, az égen ragyogó csillagok, és a körkörösen elrendezett kőtömbök közé. A sötét égen rejtőző vándorok mintha egy pillanatra felhízottak volna, és a hatalmas több ember magas sziklatömbök a magasba emelkedtek egy röpke pillanatra.

- Jobban vagy? - A nő hangja kedves volt, és perzselt gyógynövények illata lengte be a bóduló elmét, és a levegőt.
- Mi történt? - kérdezte a férfi szinte már esdeklően.
- Visszatérő fejfájás gyötört, és komoly áldozatot kellett hoznom, hogy meggyógyíthassalak.
- Semmire nem emlékszem. - A férfi arca eltorzult a fájdalomtól, ahogy kiejtette a szavakat, fejét oldalra döntötte, és az irtóztató kín, egy pillanatra izzó lávává varázsolta a vért, ami az ereiben keringett, míg az a kellemes bizsergető érzés újra erőt nem vett rajta.

Tőle nem messze, a hernyóra emlékeztető, bekötözött teste mellett, egy fiatal zöld bőrű nő, akit szemlátomást valamilyen mutáció tett a környezetéhez hasonlatossá, egy tőle zsákmányolt gyűrűt csúsztatott éppen a zsebébe. Hatalmas nyitott szemet ábrázoló minta díszítette a homlokát.

- Elenajos! - hörögte maga elé a férfi.
- Nem teljesen. - A nő elmosolyodott miközben a férfihoz beszélt, elbűvölő hangja, és a mákvirág kellemes illata megnyugtatta a férfi lelkét is, de a fej lassan és ütemesen tovább lüktetett, mint az emberi szív.

A zöldes bőrű mutánsnő egy kagylóhoz hasonló tárgyat vett elő az erszényéből és azt a férfi mellkasára helyezte.

- Ez meg fog védelmezni téged, ha valaki erre tévedne.

A férfi látása tisztulni kezdett, a nő háta mögött hatalmas fekete tornyok magaslottak a távolban, és egy piramidális formájú zigurat valami izzással a tetején. Az ég szinte lángolt a lemenő nap fényében, és a vérszínű felhők mögött egy sötét égitest keringett.

- Álom? - A nő egy pillanatra megállt távoztában, majd gyors lépteket vett és eltűnt az árnyak között. A csatamezőn sokáig semmi sem történt. A földön fekvő, kötözött alak valahogy végül erőt vett magán és oldalra vetette testét, leterítette fejét egy kiterített pokrócra ahol számtalan étel és ital, kosár terült el, és rajta erőt vett a bőség zavara. De jelen körülmények között semmit nem volt képes magához venni.

- Magára hagytál egy védtelen elmét?
- Megszereztem, ami nekem kell. Teljesítem a küldetésem. - A nő hangja ritka hanyag volt, mintha mit sem érdekelné ez az egész. Zavartalanul haladt tovább a sziklafedezék belsejében.

A másik felet szemlátomást zavarta a nő kirívó viselkedése. Szent meggyőződése volt, hogy az intelligenciája arra kényszeríti, hogy együttműködjön vele, még ha több is hűséges szolgánál. A nő mindig képes volt ellenállni neki, de lenyűgözte a férfi gondolatolvasó, és irányító képessége, úgy tekintett rá, mint egy nagy hadvezérre, aki sokakat irányít, pedig csupán ketten rejteztek itt.

- A trollok ideje lejárt.
- Nagyszerű.

Hiányérzet lett úrrá rajta. Ha valakinek mindene megvan, akkor mit sem ér a teremtés, a kereskedelem, a háború vagy bármelyik másik csoda, ha valami hiányzik pusztítanod kell, hogy megtaláld. Helyet kell csinálnod, hogy helyére kerüljenek a dolgok. - A férfi zavartan motyogta maga elé az ősi tanokat, istene tanításait, és felkészült, hogy a vele született évtizedeken keresztül tanult mágikus tehetség révén hatalmas területeket perzseljen fel. A csata alakulása, a lehetséges áldozatok száma immáron nem érdekelte, túljutott ezen, egy magasabb szintre emelkedett, és nem volt szüksége tanúkra. Zavartan biccentett egyet a saját árnyékának, és hozzálátott a titkos formulák és varázsigék kántálásához, még a szeme meg nem akadt valamin.

A jobb kezét ékesítő denevért ábrázoló tetoválás alatt, mintha az egyik ujjára egy apró fehér féreg tekeredett volna. A mágikus gyűrűnek, melyből erejének egy részét kölcsönözte, hűlt helye volt, viszont a varázslatba immáron belekezdett. Így jóval kisebb lesz a hatóterület és a megidézett pusztító energia. Zavartan nevetett egyet, csak bele ne vesszen. Elméjét megpróbálta a mágikus tárgyra fókuszálni, talán itt van valahol a közelben, és így is a segítségére lehet, hiszen oly rég óta dolgoznak együtt. Egy kis elmetörésből mi gond lehet? Egyszerre kutatja fel és éri el a gyűrű mágikus erejét, az agya másik felével meg elpusztít minden-mást ami az érzékelés útjába akad. Mi sem egyszerűbb! Röhögött saját nagyszerűségén. Aztán a tudatának az egyik fele mint valami kígyó rácsavarodott valamire, ami sokkal de sokkal erősebb mint a gyűrű volt. Valami gömbszerűt érzett, de már nem tudta, hogy a föld alatt vagy a felhők felett, minden megszűnt méghozzá vele együtt. Annyi ideje sem maradt, hogy elüvöltse magát: Lehetetlen!

Már hogy lenne lehetetlen? Az alvó szörny egyszerűen felébredt, és végzett mindnyájukkal. Nem hagyott túlélőket.

Nézzen az arcára, nem úgy néz ki mint egy kifejezett sorozatgyilkos. Olyan mint aki álmodik, méghozzá valami igazán békéset.

A szinte már unintelligensen kedves ábrázat mögött, egy inaktív elme rejtőzik, ami jelenleg nem álmodik, és nem érik béta hullámok. Regenerálódik, ha úgy tetszik.

Vagy nagyon mélyen van.

A mozdulatlanul fekvő, kórházi köntöst viselő férfi homlokán lecsordult egy izzadságcsepp.

Valamit elfelejtettem. A küldetésem egy komponensét.

Tudod, Ghála földjének sok nevezetes lakója közül, az emléktolvaj nem valóságos, csupán a képzelet szülötte. - A nő nevetett a tréfán.

Sietek. - Kilépett a sziklafedezékből a vérvörös ég alá, kezébe készítette a szabadtéren kivalló visszacsapó hosszú számszeríjat, mellyel szemben a legtöbb varkaudar esélytelen volt ugyan, de a méreggel ellátott, szakállas nyílvesszők bűvölés nélkül nem ütötték át a sziklák között rejtőző óriásskorpiók páncélját. Osonni kezdett, úgy döntött megment valakit, méghozzá a mai nap folyamán másodszor.

Mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta, hogy magához tért ezen az isten háta mögötti helyen. A kín és a fájdalom, amit elnyomtak a gyógyítása véget a testére kent mágikus balzsamok és gyógyfüvek, a lassan forró csontok gúzsba kötötték, akárcsak az emlékezetének és szakértelmeinek hiánya. Bizonyára jó pár dologhoz kellett értenie, tisztes férfi kort élt meg. Amikor a visszatérő fejfájás nem gyűrte teljesen maga alá, és nem nyelte el a hosszú álom, melyből csak néha-néha eszmélt fel, valamilyen rejtélyes belső erőtartalék hatására, amit nem tudott megnevezni, sem kiismerni. Egy ilyen eszmélés alkalmával, valami hatalmas, pikkelyes – gyíkszerű bestia röppent el felette, kifeszített hártyás szárnyaival, egy másik alkalommal pedig a tábora oltalmában rejtőző élelemért nyúlt, de a zaftos lédús alma, egy szempillantás alatt halott denevérré változott a kezében. Lerakta a mellkasára egy törött kagylódarab mellé, és ökölbe szorított kézzel várta, hogy újra feléledjen a fájdalom. Már nem bírja sokáig, ebben biztos volt, elfogy az életereje és a nyavalya, a gyógyító bűbáj dacára el fogja vinni őt, Leah a halálisten birodalmába. Egy pillanatra fogalma sem volt honnan tud erről a síkról, és a holtak és tengődő lelkek kísérteties világáról, majd ráeszmélt, hogy a közelben egy oltár vagy rúnakő kell, hogy rejtezzen, mely megnöveli az ilyen jellegű ismereteket. Ő most gyakorlatilag nem volt más, mint egy adag magatehetetlen, értetlen teológia. Az ilyen építmények némiképpen kihatnak az ember jellemére – gondolkodására, de védőkörként is szolgálnak a nagyobb erejű varázslatokkal és lényekkel szemben, sokuknak saját őrzőjük van, rúnatündérek vagy még nagyobb entitások személyében.

A denevér Dornodon kultuszának jele, a kagyló pedig Chara-Din-é. A két gonosz isten Leah szövetségesei a tűz és pusztítás valaha halandó ura, kinek számtalan követője van, és a barlangok mélyén rejtőző káoszbestia, a mutánsok és fattyak ura. Különös, de valahogy taszítónak érezte mindkettőt. Egyfolytában a mutáns nő járt a fejében, aki Elenaios jelét viselte, a bűbájok, elmetrükkök és a női szépség úrnőjének jelét. A nő arca ott lebegett előtte a lassan alászálló puskaporos ködben, amit a csatamező felől fújt ide a napesti szél. Bizonyára a fájdalom keltette hallucináció. A jelenés egyszer csak megelevenedett, közelebb hajolt és kedvesen a fülébe súgta: - Ne vedd túl komolyan ezeket, csak a kőagyúaknak kedveznek. - A nő kedvesen elmosolyodott, majd folytatta. - Ezek afféle jelzések errefelé, igazából már mindenki elfordult tőlük. A Kagyló elijeszti a viselője iránt érdeklődőket, amolyan mi van lent? Kagyló, semmi, talán így lehetne elmesélni a jelentését. A denevér már kihívóbb. Látod ott azt a zigguratot? Mágikus energiát gerjeszt, és valami vibrálást, és van valamiféle hangja, amit a mi fülünk nem hall, de lehullanak tőle a denevérek. Dornodon, a pusztítás ura üzen így a hitetleneknek. Ez amolyan, mi van fent? Háború van!

Gyere, hadd segítsek! A nő megigazította a vállán logó íjat, és egy hatalmas kékes tollú madarat emelt le róla, amiből kikandikált egy nyílvessző. Proteinfecske. Ettől majd erőre kapsz. Csak az alpesi tehenek húsa táplálóbb ennél. - A nő felpolcolta a férfit, majd egyszer csak ijedt arckifejezést, és támadó pózt vett fel. Kezében a pillanat tört része alatt ott termett a csontkés, amit közelharcban használt. Az elmepióca leszakadt a férfi tarkójáról, megnyúlt és a javarészt asztrális testét végén a fogas szívószájjal a mutáns nő arca felé irányította. Undorító rés nyílt a tehetetlenül fekvő férfi testén, melyben valami bíborszínű hús lüktetett.

Nem kellene látnom téged! Láthatatlan vagy! - Nő leguggolt, és még egy kést készített a másik kezébe. A pióca előre rendült, hatalmas szívószervével a nő feje felé kapott, majd skorpiószerű farkával a nő térde felé vágott. Könnyedén kitért a támadás elől, majd lesújtott a saját fegyverével, ami úgy suhant át a lényen, mint kés a vajon, de nem ütött sebet rajta, nem lakozott a fegyverben elég erő és varázshatalom. A lény különös nem evilági ízekből álló farkát a nő lába köré csavarta, és felkészült rá, hogy a koponya hátsó feléhez kapjon. Az egész túl gyorsan történt, hogy a nő bármi érdemlegeset tehessen ez ellen, rutinos mozdulatokkal hárított, két x formában keresztbe tett csontkéssel állta a támadás útját, melyben valami rejtélyes oknál fogva a lény teste megakadt. Mi több, váladékozni kezdett, és kapálózni – jobbra-balra csapkodott és vergődött. Zöldeskékes, habzó csomós vér spriccelt a tér minden irányába. A mutáns megragadta a pillanatot, ezúttal a másik gyűrűt viselő kezével csapott le, a védtelen, megzavarodott pszi bestiára. A fegyver nem vágta ketté, megakadt benne, és most már csak fizikai erejét kellett próbára tennie a bestiával szemben. Gyors volt és kegyetlen, igazi túlélő, egy sebes mozdulattal előre bukott, és a lény vonagló testén termett, és egész testsúlyával ránehezedett a húsba mélyedő késre, egy jókora hosszanti vágást ejtve az elmeféreg rázkódó testén. A lény ezek után borzasztó hangot hallatott, majd mit sem törődve kilógó beleivel menekülőre fogta.

Nem bánom, legyen. - A mutáns harcos, félve, hogy a lény esetleg mentális erejét használva még menekülés közben támadást mér rá, jóllakottan igen veszélyesek ezek a férgek, eldobta a két kést és hosszú visszacsapó íját vette kézbe, gyűrűs ujjával az ínra helyezett egy nyílvesszőt, amit gyors és pontos célzást követően útjára is eresztett. Nem tudni, hogy az ilyesfajta bestiáknak van e bármilyen létfontosságú szervük, avagy az egész lény egyetlen éhes száj e lényegében, de telitalálat és kellő mágikus attitűd esetén könnyen áldozatul eshet, talán a páncélzat hiánya a gyengéje, mind két értelemben.

Szóval ez a Dornodon nevezetű olyan hatalmas mennyiségű mágikus energiát halmozott fel, hogy állítólag készül valóban istenné válni. Nem elégszik meg azzal, amit a halandó lét nyújt neki. Azt mondják, hogy a kultusza elégséges ehhez. A varkaudarok vakon hisznek neki. - A barlang tetején számtalan apró, még eleven bőregér kapaszkodott a lenyúló cseppkövekben.

A nő megvonta a vállát. Jobban harcolt mint egy vagy akár két varkaudar, és ügyesebb volt, mint egy árnymanó. Most éppen a gyógyítás és balzsamozás különös művészetét gyakorolta.

A barlang közepén egy magatehetetlen, bebugyolált férfi feküdt a nyakán egy jókora lilás-rózsain sebbel, ami különösen súlyosnak tetszett. Bőre és a seb belseje még most is csillogott a síkos, halványan derengő plazmától, melyet az elmepióca beleiből nyertek ki, és amivel ismét bebalzsamozták.

Ettől majd erőre kapsz. Ektoplazma. - A transzportálásához kell egy kis szakértelem, de az utóbbi időben, mióta ezeknek a nem e világi lényeknek is megszaporodott a gyakorisága, már lassan mindenhez értek. - A sebesült férfi egyetértően dünnyögött.

A nyílt koponya lapi résen át, apró fémantenna kúszott be a velejébe, végén egy parányi elektromos feszültséggel teli gömbbel. A két fehér orvosi köpenyt és maszkot viselő alak összenézett, majd bólintással jeleztek egymásnak. A háttérben egy digitális kijelzőn hihetetlen mennyiségű pontdiagram hullámzott és keresztezte egymást. - Az életjelek stabilak.

- A stimulációt megkezdem.

- Mi van, ha a férfi nem éli túl?

Ez egy kísérleti eljárás, de viszonylag alacsony a halálozási ráta. Számtalanszor végeztem már hasonló beavatkozást, férfiakon és nőkön egyaránt. - Kis szünetet tartott a mondandójában, majd 14 wattra csavart egy műszert. Ez alatt az asszisztense, egy fiatal nő, összeszedte minden bátorságát és kimondta a véleményét, úgy ahogy azt az egyetemi szemináriumon hallotta:

- Ez nem túl fair.

- Több fényt. - Férfi elmosolyodott az arcát fedő maszk alatt, pont úgy mint amikor a körfűrésszel eltávolította azt a parányi részt a koponyából, hogy hozzáférhessen a férfi agyához, illetve az abban rejlő tobozmirigyhez.

Az ég egy szempillantásnyi idő alatt felkorbácsolódott. Jobban mondva, olyan volt, mintha megrepedezett volna, és apró darabokban hullana alá az egyre kietlenebbé váló vidékre. Ezerfelé ágazó, izzó villámok kezdték ostromolni a sziklafedezéket, jókora darabokat pattintva le róla, és hamar befedve a legtöbb be és kijáratot.

Bent a fiatal mutáns nőt leszámítva, mindenkinek az égnek meredtek a hajszálai, és a denevérek is szárnyra keltek, hangos csiripelő hangjukkal próbálva meg túlharsogni a folyamatos sistergést.

A fene belétek. - Barátja az egyik szeméhez kapott és próbálta elfedi az arcát. Üvöltött a fájdalomtól. Aztán a föld is remegni kezdett. A nő becsukta a szemét, meditálni, koncentrálni próbált, megfeszítette az elméjét mint egy íjat, felkészült a legrosszabbra a végső és elkerülhetetlen halálra, hiszen ha föld itt valóban erősen megremeg nekik végük. Egy pillanatra felvillant előtte az elmeféreg vonagló, szánalmas sérült teste, az utolsó legyőzött ellenfeléé, majd a jelenés szertefoszlott, és heves fényjelenség vette át a helyét.

Ott, ahol egy perccel korábban a férfi feküdt, most pár lótuszformában szétnyílt, megperzselődött törülköző feküdt, és mint valami virágágyásból hatalmas lepkeszárnyú emberarcú, de tünde szabású lény röppent a magasba. Egyre halványuló derengés áradt belőle, mely megtört a barlang falain, és úgy csillogott, akár az ékkövek.

- Bufában dolgoztam, míg egy gonosz erő ki nem szakított onnan. Köszönöm, hogy segítettél. - A nő felvonta a szemöldökét, majd így szólt:
- Bufa? Az merre van? - A férfi arca még most is ugyanaz volt, ám eléggé megváltozott: nemesebbé nyugodtabbá vált, és a köztük elröppenő denevérek, egyszerű árnyfoltok voltak csupán.
- Bufa? - Barátja hangja elviselhetetlen kínokról árulkodott, ahogy az arcába csimpaszkodó denevérrel küzdött. Ősi isten, még Chara-Din idejéből! Évezredekkel ezelőtt elpusztultak a templomai. Talán Sheran vette át a követőit.
- Szakrális mágia? Megbirkózom vele. - A nő fegyvert rántott, támadóállásba helyezkedett, és felkészült élete utolsó összecsapására, lesz, ami lesz. A végső harc, ha úgy jobban tetszik. Életre-halálra. Legalább nem egy olyan isten fogadja majd őt a túlvilág kapujában, aki már nem létezik.... Hatalmas cseppkő zuhant alá tőlük nem is olyan messze a barlang mennyezetétől.
- Megmentetted az életemet! - A férfi hangja dallamos volt, mintha nem a szájával hanem a ritmikusan verdeső szárnyával keltené a hangokat. - Viszont elloptad a gyűrűmet. - Fejezte be jóval szomorúbb hangon. A végén egy pillanatra olyan volt, mintha egy nő vagy gyermek szólott volna, de a földmélyi zűrzavarban ez kivehetetlen volt, senki sem esküdött volna meg rá a későbbiekben.
- Küzdj meg érte! Legyél férfi! - A nő szinte vicsorított miközben ezeket a szavakat mondta, de a jól begyakorolt és biztos védő állását nem adta fel, egy valószínűleg jól sikerülő támadás kedvéért. Egy jókora kő szárnyon vágta a lebegő teremtényt, ám az nem ért földet: A többi alázúduló sziklával együtt megállt a levegőben és lebegni kezdett.
- Talán levitáljunk! - A férfi hangja ezúttal egy síkon maradt, ám valóban volt benne valami kedves és gyermeki. Bátorítólag rámosolygott a nőre.
- A gyűrű nem az övé! Már látom! Egy Dornodon szoborról szerezte! - A férfi le sem tagadhatta, hogy mióta nem kell attól tartania, hogy kupán vágja egy mázsás szikla, és mióta sikerült a vérszopó denevért lehámoznia magáról, remekül olvas az idegen lény gondolataiban. Aztán ledermedt, az újabb páni félelem hullámtól. A tündérszerű lény kedvesen mosolygott tovább, majd viszonozta a férfi felé a gesztust.

A földmélyi átjárón a Rúvel hegy felé igyekeztek. Eddig tanácstalanul álltatok a helyzet előtt, de a gyűrűnek hála álmában látta a világégést, és most a legmélyebb tárnák felé tartotok.

A nő gondolatai tiszták voltak, mint egy megélezett penge. Kislánykora óta látta álmában azt a rémes denevérszerű alakot, és a mindent elégető tűzet, és az épülő zan indikátorokat. Bár mióta az ékszer a kezén van, jóval tisztábban. Előre lendítette a pengét tartó karját, hogy egy mértanilag tökéletes és precíz vágást intézzen újdonsült ellenfelére. Ugyanebben a pillanatban mind felé, mind barátja irányába egy hatalmas kődarab vágódott ki sebesen, elhagyva levitációs pozícióját a barlang levegőjében.

A nő gyorsan oldalra vetődött, majd védekező állásba guggolt, és combja minden izomszálát megfeszítette, hogy a barlang mennyezete alatt lebegő ellenfelének vethesse magát. Barátjának kevésbé volt szerencséje, annak ellenére, hogy a telepátia a gondolatolvasás nagymestere, és többnyire előre sejti, ha csak nem biztosan tudja, hogy mit fog lépni az ellen, most alighanem kudarcot vallott. Őrületes sebességben darálta le a szavakat, írta le mutatóujjával azt a félkört, ami a mágia fontos eleme, de szemmel láthatóan nem történt semmi, sem villámok, sem tűzeső, sem páncél vagy másfajta védővarázs nem manifesztálódott, a felé száguldó szikla jól telibe kapta és a barlang falának vágta. Egy halk elfojtott oh hallatszott az irányából, és nem kezdett újabb varázslatba.

A terem közepén lebegő lepkeszerű lény elmosolyodott, majd újabb sziklát indított útba, egyenesen a guggoló mutáns irányába. A nő elrugaszkodott a talajtól, macska gyors reflexei nem hagyták cserben, rávetette magát a feléjük száguldó sziklára, és elrugaszkodott a lény felé. A mozdulat, az egyedülálló manőver olyannyira jól sikerült, hogy ő maga sem hitte el, viszonozta a férfi arcjátékát egy kegyetlen mosollyal, majd félrecsapott egy útjába kerülő denevért, mielőtt lesújtott volna.

A telepatikus üzenet ekkor ért céljába.

- Tirranda! Letapogattam az elméjét, mágikus védelemre készül. Csak a gyűrű segítségével sebezheted meg. Csak a gyűrűt viselő kezeddel. - A nő mit sem törődött az üzenet tartalmával, előre lendítette a hosszú pengét, majd meglátjuk mi lesz alapon, mire a Bufát szolgáló lény szárnyai összefolytak volna, mintha csak valami különös gázból állnának, és beburkolták a lény testét. A kard, bármilyen éles és remek kovácsolású is volt nem tudott áthatolni az angyalszárny szerű miazmán. Mielőtt a test zuhanni kezdett volna, a másik a nagyhatalmú ékszert viselő kéz is kicsapott, áthatolva a ködfátylon és megragadta a férfi nyakát. Az ujjak a gége köré kulcsolódtak és szorítani kezdték azt. Mindeközben felkészült arra, hogy bármi rés nyílik az ellenfele védelmén, ha szükséges a gyomrába mélyessze a halál pengét.

- Nem véded a hátad. - A férfi egyik kezével intett, miközben kimondta a szavakat, és egy jókora kő vágódott a nő hátának, hatalmasat roppantva a gerincén, majd mandinerből nekivágódott a tarkójának, ott ahol a férfi korábban megsérült. A nő próbálta elnyomni a kínt, és intuícióért fohászkodott.

Azt hitte, telepatikus üzenet az, amit lát. Képek és harci tanácsok, amik segítik őt a harcban és a döntéshozásban. Egy pillanatnyi benyomás, amit minden bizonnyal precíziós csapás követ majd. De tévedett: ott állt Alanor piacán, ő vagy az évekkel ezelőtti önmaga, nehéz volt eldönteni, a kereskedők és sátraik gyűrűjéből kitörve, fiatalon a falhoz vágva és a nyakánál szorítva egy árnymanó suhancot. Fiatal volt, mintha csak nekidőlt volna a téglafalnak, mint aki megtámaszkodott egy pillanatra, ám mégsem keltette pozőr benyomását. A fiú képe füstösebb volt mint bárkié, akivel korábban találkozott. Méregette, de nem úgy mint egy ember, sokkal inkább úgy, mint egy ragadozó nagymacska, de erre csak akkor eszmélt rá, amikor a fiú tekintete homályosulni kezdett.

Egy cikázó villám nem sokkal felettük csapott bele a sziklába, és az egész csarnok megremegett, ezzel egy időben több eddig a levegőben lebegő kőgolyó a földre zuhant.

- Talán máskor! - A lény ahogy kimondta a szavakat köddé vált, mint valami djin, és visszahúzódott a pokrócok és merevítések közé, újra a magatehetetlen, védtelen férfi képében mutatkozott.

A nő lassan, ökölbe szorított kézzel hullott alá, valami fékezte az esést, valamely számára érthetetlen mágikus hatás. A látása még mindig nem tisztult ki, akárhogy dörzsölte a szemét hol a hegy barlangjának denevérekkel és hozzá hasonlóan lassan aláhulló sziklákkal telezsúfolt folyosóján, hol az alanori piactéren, téren találta magát, egy élettelen árnymanó gyermekkel a kezében.

Ezek az aljas rohadékok mindig fiatalabbnak tűnnek, ha kimúlnak! - A vaskos-köpcös, kopasz kereskedő vigasztalásképpen intézte ezeket a szavakat. Nem sokkal mögüle, a bámészkodó tömeg és a portékájukra vigyázó kalmárok sűrűjéből egy vékony, hosszú egyenes fehérszélű szakállat hordó, hegyes fülű férfi sietett elő tarsolyából egy jellegtelen tükröt rántva a nő arca elé: A múlt tükre.

A nő nem érzett fájdalmat, fiatal és gyönyörű volt, mint mindig.

Most ott állt a barlang padlóján, két térdre rogyott, és üvölteni tudott volna a fájdalomtól, érezte, ahogy a kín egy pillanatra eltorzítja gyönyörű és sima arcát, mielőtt a sérüléseit, mint egy vadállat lerázza magáról. Kiegyenesedett, a legyőzött mozdulatlan férfi felé állt, talán kicsit erélyesebben és győzelmesebben, mint akarta, a nyakának szegezte a halálpengét, hegyével kitámasztotta az állát, és az alvó, álomba merült öntudatlan arcot figyelte. Öregebbnek és esetlenebbnek tűnt, mint az imént. Teljesen kiszolgáltatottnak.

Az elméje még mindig máshol járt, ott a távoli múltban, Alanor piacán az élettelen árnymanó teteme mellett. Persze az az egész nap nem volt már több mint emlék, nem látta olyan élesen, mint a varázslat hatása alatt. A napot, amikor először gyilkolt életében. Amikor tudatosult benne, hogy megteheti. Bárkivel, akit csak le tud győzni. Tisztán emlékezett, a lenyugvó napra, a fiú szemében kihulló fényre, és annak a kupa bornak az ízére, amit újdonsült barátjával ivott meg aznap este, kint a mólónál a zsoldját számolgatva.

- Tudod lehet, hogy egy nap mi is megtérünk a sötétségbe, de addig... - A nő maga is meglepődött, milyen filozofikus és bölcs a hanglejtése egy kupa után.
- Az következőkre! - fejezte be helyette a tostot az apró szakállás férfi, majd megemelte a saját koponyával díszített serlegét, hogy koccintsanak.

A barlangja mélyén rejtőző jellemfejtő, csöndesen állt és figyelt. Szeme hosszan sok száz-méteren keresztül ellátott a vájat nyílegyenes mentében a vaksötét és a távoli fáklyák dacára. Hárman voltak: az első egy férfi, ősi származású, de az sem lehetetlen, hogy dimenzióvándor. Bufa hírnöke. Vele könnyű dolga volt, a hívek elméje, dogmatikus, tiszta, olyan akár egy olajozott gép, mint az ő testét alkotó sötét lovagi páncél, precíz és tökéletes. És kiszámítható. Ezt a férfit, az ősi istenrejtőző hívét, már majdnem megfejtette. És akit neki sikerül kiismernie, az meghal, egyetlen pillanat tört parányi része alatt. Valamit megsejthetett a jelenlétéből, mert menekülőre fogta, pedig erőfölényben volt. Van valami kapcsolat közte és a zan között ebben biztos. A múltból meríti az erejét, Bufának egy szemernyi híve se maradt.

A másik férfi az elmehajlítás mestere. Tapasztalt pszionista, és halálmágiát használ, méghozzá szemrebbenés nélkül – jóval idősebb a koránál, öreg lélek, erős mágikus védelemmel. Ő sem nehéz eset, de kiváló megfigyelő, nehéz rejtve maradni előtte. Nem kizárt, hogy a másik az ő hatására fedte fel magát, de ő is itt van, ketten elégnek kellettek, hogy legyenek hozzá, hogy az ősi isten utolsó megnyilatkozását is előcsalják. A férfit érdekli a gyűrű, és a lány is, de a gyűrű talán jobban, és ha úgy adódik, együtt talán végezhetnek az avatarrál. Efelől semmi kétsége nem volt.

És végül ott a nő. Gyönyörű és fiatal, életerős, de tapasztalt, nem kezdett ki rajta az idő. Megtanult hallgatni az ösztöneire, a mentális háló apró rezgéseire, a mannaáramlásra, remek varázslat elkerülő, és több egyszerű mutánsnál, igazi túlélő. Sötét befolyás alatt áll, amit a férfinak tudhat be, a társának, amúgy talán igazi semleges. Azoknál, akik gyakran forgatnak pengét gyakori, fontos az egyensúly. Rengeteg dologhoz ért, de keveset árul el, nem kedveli a tanítókat és a tanításokat, szabad szellem. Egy nagyhatalmú varázstárgy birtokosa, mely felerősíti a képességeit, és segít neki az olyan ellenfelekkel szemben, mint ő. Ezért nem ismerte még ki teljesen. További mágikus támogatás alatt áll, ezt a férfinak köszönheti. Szent meggyőződése, hogy ketten együtt legyőzhetetlenek, ez bátorsággal és erővel telíti el. Van benne és a földön fekvő férfiban valami közös: Talán most a legsebezhetőbbek, a viszály és a kiismeretlen, ereklye zabolázatlan mágikus erők idejében.

A pásztázás, a letapogatás bonyolult folyamata sok erőt vett igénybe, valamelyest a halandókhoz vált ilyenkor hasonlatossá a gondolkodása, az elme, mely évszázadokon keresztül rejtőzött lent a sötétségben. Talán belemegy egy kis intrikába, telepatikus üzenetet küld a mágusnak és megkísérti őt, hogy álljon át az ő oldalára. A semlegesség, a harmonikusuk, és a gonoszság összecsapása lesz ez. Még az se kizárt, hogy megtér Chara-Din hitére, a káosz istenére, aki a maga szentségtelenségében kiirtotta Bufát. A halandók néha tesznek ilyet, eladnak egy lelket, kiváló kereskedők. Jobb híján a sajátjukat is. Ő most egyet fog áldozni neki, a lányét elnyeli. És szóba elegyedik egy halandóval, aki valahogy szimpatikusabb neki mint a többiek. Pont mint az istenek.

A férfi nem hagyta abba a telepatikus impulzushullámok sugárzását a nő felé, aki már kacérkodott vele, hogy megadja magát. Növelte az önbizalmát, támogatta a képzeletét, és segített neki dönteni. Függtek egymástól lélekben és testben egyaránt, mert azok a halandók, akiknek más jár az elméjében gyakorta üresnek érzik magukat, amikor ez nincsen így. Apró, ráncos kezével kinyúlt a nő arca felé, és megpróbálta a sajátja felé fordítani, de kudarcot vallott, csalódnia kellett, a mutáns elméje ellenállt az övének, kicsúszott a kelepcéből, mint egy kard a húsból.

- Ne haragudj!
- Semmi gond már megszoktam. - Nő felállt a ledőlt sztalagmitról, megvonta a vállát és kissé odébb állt. - Végül is ez már majdnem szabályos acéltorony. - Enyhe sértődöttség és hiúság érződött a szavaiból.
- Teljesen szabályos, mi több, tökéletes - hízelgett a férfi, és miközben beszélt próbálta kizárni a saját öreg fejéből a fentről érkező morajlást. Arca gyűröttnek, tekintete gondterheltnek tűnt. Megviseltnek, akárcsak a földön fekvő férfié.
- Egy ősi isten maga - csak ennyi csúszott ki a száján, alig hallhatóan, és visszhangzott hosszan és kivehetetlenül a barlang folyosóinak falain, míg el nem nyomta a denevérek szűnni nem akaró csipogása.

A defibrillátor ütése hozta vissza az életbe. Fején a nyílt koponyaalapi rés tartalma szabályosan felforrt az oxigénnel és elektromossággal érintkezve, és vöröses habot eregetett a maroknyi résen át, lehetetlenné téve a további munkálatot.

Az állítható fejű fúró és körfűrész, megint munkához kezdett, a seb nem került megtisztításra.

- Ha elfertőződik, elveszítjük. - A mondottak valahogy jóval filozofikusabban hangzottak a kelleténél. - A műtő orvos homlokáról egy nővér letörölte az izzadságot.

Hátrébb a műszerek, szikék és orvosi segédeszközök mögött, egy jól megtermett alak felállt és tiltakozni kezdett, mi több ordibálni:

- Maguk istent játszanak! - A férfit körbefogták és nekiláttak elvezetésének.
- Vegyenek mintát az első bemetszés helyéről, és fogjanak hozzá a szaporításukhoz. Ők lesznek a mi kémeink. A baktériumok. - Az arcát borító fehér maszk alatt gonosz mosolyra húzódott. A sok éter és érzéstelenítő már rajta is erőt vett. Úgy beszélt, mint valami orvosi krimiben. Persze most, hogy a műtét rossz irányt vett, szívesebben lett volna ott, vagy ami azt illeti bárhol máshol.
- Uram ha szabad megjegyeznem... Kifutunk az időből.

A barlang padlóján egy apró rákszerű lény közeledett a mozdulatlan testhez. Hátán a két kopoltyúszerű lebeny kissé megemelte az amúgy lapos testet, mely ostorszerű, vadul-összevissza csapkodó farkat húzott maga után. A lény gyors volt, mint egy rémült tarantula.

Egy xeno arctámadó, rémlett fel az emlékezetében, nem túl gyakori, és nem kifejezetten nehéz préda, viszont irtózatos pusztításra képes, a burástyák távoli rokona. Ezek a lények az emberekbe és a vadállatokba rakják tojásaikat és ott fejlődnek ki. A különbség a két faj között, már amennyire tudta, hogy a burástya először megöl, ez meg az élő és mozdulatlan testeket szereti.

Az íj húrjára illesztette a vesszőt, és célzott. Pont, mintha az erdőben vadászna: szeme már hozzászokott a sötéthez és az a sanda gyanúja támadt, hogy a korábban levitáló, a feje felett lebegő kövek mintha továbbra is valami halovány ragyogást árasztanának (a megrepedezett falakkal egyetemben). Mintha csak nyúlra lőne.

- Várj egy pillanatot. - Hangellentmondást nem tűrő, szinte parancsszerű volt, telepatikusan és barátja felől érkezett, de valahogy hangosabb volt a szokásosnál. A föld mélye ezzel egy időben hatalmasat kordult, mint valami gyomor. Nem tetszett ez neki.

- Nem észlelsz semmi különöset? - A nő lehunyta a szemét, próbált meditálni, felidézni magában az erdő zöldjét, és az öntudatlanul fekvő férfi arcát. Sikerült neki. Elméjében szép lassan megjelent a hasonlóan ellentmondást nem tűrő válasz: Nem. Megcsapta az orrát a vadászatok illata, az a páni izgalom, amit még Alanor mellett érzett, majd útjára engedte a bekészített, mérgezett nyílvesszőt, tüzet nyitott. Az viszont nem ért el a padlón iszkoló arctámadóig, megakadt nem sokkal előtte a levegőben, és sárgás savat spriccelt szerte szét a tér minden irányába, megmarva a köveket, és meglazítva a falakat. Az érdes maró szagú lében egy hatalmas xenomorf rút idegen teste bontakozott ki, az ágyékából kiálló nyílvesszővel. A lény fájdalmában felüvöltött az egész barlang beleremegett, és őrjöngő kapálózása közepette megindult a nő irányába.

Pedig korábban a gyűrű hatására már érzékelte a láthatatlan támadót. Hogy lehetséges ez? Erejét vesztette volna?

A lény szinte repült a barlang belsejében, olyan gyorsan dobálta végtagjait, hogy azt szabad szemmel szinte nem lehetett követni. Külseje a láthatatlanságát vesztett, vadul csapkodó a mutáns nő közelébe férkőzött lényére hasonlított, de valamiképpen mégis nagyobb volt annál. A nő éppen hogy felmérte újdonsült támadóját, és visszafordította fejét az imént megsebzett lény felé, realizálta, hogy a másik apró arctámadó lény eltűnt, se híre se hamva a barlang padlózatán.

Ott volt nem messze előtte, szétárt ölelő lábakkal a levegőben, készen rá, hogy a nő arcára tapadjon, átkarolja és szorításába fogva elaltassa őt, majdnem örökre: Egy gyors rövid ébrenlét még éppen belefér mielőtt az új fiatal xeno előrobban majd a mellkasából.

Hogy lehetséges, hogy nem kapott telepatikus üzenetet? Barátja megfeledkezett volna róla? Tudnia kellene, hogy a lény elrugaszkodott a padlóról, és, hogy a xeno készül őt bekebelezni. Méghozzá jó előre.

A barlang megremegett. Az apró kövek pattogzódása és a föld rengése a nő ébredése után sem maradt abba. A hőség elviselhetetlen volt. Szörnyű lidércnyomás gyötörte, és pár izzadságcsepp futott le az arcán, de az is lehet, hogy csak a köveket formáló meszes víz hullott az arcára, míg aludt. Muszáj volt pihennie. Barátja ott guggolt mellette, egy sztalagmit tövében, őrködött, vigyázott rá. És ott feküdt a rejtélyes idegen is, akiről nem sokat beszéltek. Az egész járat olyan volt, int valami fülkagyló belseje, a sima falakkal, amiket vélhetőleg valamilyen rejtélyes ismeretlen lény testét borító pikkelyek csiszoltak simára. A járat vadul kanyargott le a föld belsejébe.

Miközben a szájához emelte a teát, azon gondolkodott, hogy hogyan tovább? Valóban nekivágnak a Rúvel hegy felé, az ismeretlen sötétségen keresztül? Nem tűnt rossz ötletnek, és a bölcsek, és mágusok ezt a választ adták, amikor feltették nekik a kérdésüket. Ám azóta eggyel többen lettek, a fiatal megszállott személyében, és ez jócskán megnehezíti a dolgukat. A mozgásképtelen, sérülékeny, a testi épségüket éppúgy veszélyeztető emberméretű rongygumó, legalább akkora fenyegetés volt a számukra, mintha mérges viperákkal lenne tele. Persze ezt tudhatta előre, mégis megmentette. A jutalma már megvan. A gyűrű nagyobb mágiát rejt, mint bármi, amit eddig birtokolt. Megsokszorozza az erejét. Akárcsak a tea, amit most a szájához emelt.

- Ritka főzet! - mosolyodott el kedvesen és rá egyáltalán nem jellemzően a barátja.
- Rám fér, teljesen átfagytam, míg aludtam - ment bele a nő a könnyed ébredést követő csevejbe. Kedvelte ezt a rítust. Ilyenkor barátja nem vagy csak kevésbé pásztázta az elméjét, az ő szellem ilyenkor kint járt a járatok sötétjében és tovább vezető utat kutatta, és az ő szelleme, nem tudni, hogy ennek a ritka metódusnak vagy a bűvös teának köszönhetően teljesen felfrissült.
- Különös álmot láttam. Olyan volt mint odafent, amikor nélküled vágtam neki az akciónak. Szembe találtam magam egy láthatatlan ellenséggel.
- Egyes egyedül?
- Egyes egyedül - válaszolta a nő. - Az első olyan volt, mint valami féreg, ami előrobbant abból a sebből a nyaka alól. Hosszú hegyes fogakkal és csapkodó skorpiószerű farokkal, belőle nyertem az ektoplazmát. - Kis szünetet tartott, majd folytatta. - A második a látomásomban, meg jóval hatalmasabb volt, volt valami rovarszerű páncélja meg brutális feje, azt hiszem, és volt valami a szájában, egy másik száj, azt hiszem. A férfi gondterhelten megráncolta a homlokát.
- És mit láttál még? - A szakállas, feketébe öltözött férfi finoman emlékeztette a lányt, hogy valamilyen formában a fent a felszínen uralkodó apokaliptikus helyzetet is előrelátta, nem ez volt az első komoly látomása, ami sérült, ájult vagy alvó állapotában érte.
- Semmit - fejezte be csüggedten.

A barlang szájában állomásozó eleven-csontvázharcosok mit sem törődtek az ítéletidővel, a körülöttük záporozó villámokkal, a hegy oldalán aláhulló hatalmas kőzuhatagokkal, a távolban az égből aláhulló hatalmas sárkányszerű lénnyel, és a lent a völgyben helyenként felrepedező földdel.

A bejárattól legtávolabb álló külső őr testébe egy gyors fényes villanás kíséretében belecsapott a mennykő, a testét alkotó pár csont összehúzódott és megfeketedett, a test kigyulladt. A lángoló elszenesedett lény az ég felé emelte a pengét, amivel már nem tudta megkopogtatni riasztó szörnyfejet formáló pajzsát, ami a páncéljával egyetemben teljesen tönkrement. Majd olyan rikkantást hallatott, amitől bármilyen élőnek inába szállt volna a bátorsága, ha a környéken tartózkodott volna, de erre kevés volt az esély, mert lent a nagy kiterjedésű földeken, bár sokan éltek és vadásztak, a tűzvihar olyan gyorsan tört ki, hogy aligha értek volna fel a barlang szájához időben. A többi élőhalott (vagy tucatnyian lehettek) viszonozta a fegyverrántást, és nekiláttak fogaik kocogtatásának.

Aztán a föld ismét megremegett. Másképp. Erősebben. A fentebb elterülő sziklarakás egyre nagyobb mértékben fogyatkozott, végül a fekete csontváz egyszerűen összecsuklott. Elhagyta a holtak energiája.

Egy hatalmas, robusztus lény bontakozott ki a távolban, felkapaszkodott a horizonton, és megemelte gigászi testét. Testét valamilyen megmunkált tiszta fém alkotta, de a csontvázak azt szemgolyók nélkül nem tudták pontosabban megállapítani, ők csak a halandók életerejét és a fémekben rejlő mágiát érzékelték, amely (legalábbis a csontvázak szerint) minden fegyverben rejtőzött legalább egy csipetnyi mértékben. A kolosszus léptei folyamán remegett a hegyoldal, hatalmas kövek hullottak alá, és gyakorlatilag észre sem vette az eltérítésére szánt nyílvesszőket. Az élőholtak tehetetlenül nézték, ahogy a gigantikus kreálmány nem sokkal a barlang szája előtt ha nem is ember, de legalább ogre méretűvé zsugorodik, majd belép a barlang félhomályába, ahol hatalmas faltörő kost idéző kezeivel átverekszi magát az ő megelevenített testükön.

A férfi hirtelen állt fel, és ellentmondást nem tűrő hangon szólt a nőhöz:

- Indulnunk kell! Most azonnal!
- Nem hagyhatjuk itt, bármi is hangzott el a harc alatt. Hívj vissza kettőt a szolgáid közül, ők majd a hordárjaink lesznek, amíg fel nem épül. - A nő jól átgondoltan beszélt, és közben barátja aggódó arcát figyelte. A dübörgés és a föld rengése láthatólag aggasztotta, és egyre ingerültebben beszélt.
- Sietnünk kell! - A nő tudta, hogy barátját gyakran hidegen hagyja az ember élet, de nem úgy mint másokat, nem úgy mint az érdektelen közönyös fajankókból álló pórnépet. Ő a halálmágia mestere volt, aki a lét utáni állapotokat és a hallhatatlanságot kutatta, valamint az elme erejét. Tudós ember, pontosabban félelf. Valószínűleg, egy emberélet kevés lenne a felhalmozott tudáshoz. Képes élőholtakat és túlvilági szellemeket idézni az oldalára. Vagy az a feltámasztás? Vagy a holttest egyszerű komponens csupán az új élethez? Miért gondolkodik ilyesmin egyáltalán, őt mindig hidegen hagyta a taumaturgia. És miért gondolkodik ilyen sebesen? Az elméje sokkal gyorsabb, mint eddig, zavarba ejtő. Amint a gondolatsor végéhez ért, egy újabb felfedezést tett: ahogy a barlang levegője egyre forróbb és melegebb lett, barátja hosszúkás elfekére emlékeztető fülei kezdtek megolvadni, mintha nagy erejű varázslat találta volna el. Olyan volt, mint a gumiember bőre. Viaszból voltak. És az álca tovább foszlott a hanyatló humanoid testen, embertelen rettenetet vélt felismerni alakjában. Lehunyta szemét és csendes, jeges hangján így szólt:

- Okulüpáj. – A nő magara emelte éles recés végű tőrét, majd ordítva megismételte a nevet: - Okulüpáj!

A szakállas férfi kortalan arcvonásai lefoszlottak, orra visszafejlődött, akárcsak szakálla egy része, a többiből csontos taraj serkent. Egyedül a szeme és fogazata növekedett a vonásait is elnyomva, a két szemgolyó addig guvadt, míg el nem érte a szorított ökölnyi méretet, majd befeketéllett igéző mélységig sötétült, akár a téli ég. Végül egy hosszú féregre emlékeztető embertelen nyelv robbant elő a fertelmes szájból, és cirógatni kezdte az előtte térdeplő nőalakot. Az lesújtott Bufa hírnökére, mélyen beszúrt a mellkasba és egy csavart mozdulattal, és a tőr pengéjének lapjával felnyitotta azt, szabaddá téve és megmarkolva az ott rejtőző még dobogó szívet. A magasba tartotta Chara-Din megtestesülése tiszteletére, a varangynak, a káosz és pusztulás hírnökének.

Egy fekete páncélos lovag jellemfejtő termett mellette, kivette a kezéből a még mindig dobogó szívet, majd így szólt, valaki más, egy nő hangját utánozva: Utálatos egy fickó, mindig azt veszi el amit szeretsz.

A lény körültekerte hosszú kígyózó nyelvével a nőt és magába rántotta, bekebelezte, soksornyi pengeéles tőrszerű fogait rejtő állkapcsa a tér minden irányából záródni kezdtek. A valóság utáni hólyagos kelés a világ hátán egyszerűen és végérvényes felemésztette őt, megmutatva neki, mi is az a semmi, az abszolút totális nihil, ami elterül utána.

Előző oldal B.N.Lovecraft