A sárga kaméleon

Szépirodalom / Novellák (611 katt) Shifting_Reality
  2017.01.07.

A hátamon fekszem. Gondosan kihúzva, sőt kimerevítve. Olyannyira szorosan a padlóhoz préselve, hogy a lehetségesnél is jobban ismerem a testem kiterjedési határait. A szíjak a csuklóm és a bokám körül formális kellékek csupán, valójában ezek nélkül sem tudnék megmozdulni. A padló az undor keserű morgásával fejezi ki bánatát amiatt, hogy már jó ideje kénytelen ilyen közelről elviselni a testemet.

Ő már csak ilyen. Mármint Padló, akinek talán épp ez a büntetése. Szegény, nem szeret semmiféle súlyt megtartani, még ha képes is rá. Elnézést kérnék tőle, de tudom, hogy csak a lustasága fáj neki.

Mikroföldrengésnyi mocorgás rázza meg a csigolyáimat, mely végigvonul hátam kilométerein.

Szerencsétlen, hiába próbálkozik. Egy gondolatnyit sem tud hátrálni a testemtől. Ha tehetné, gömbbé vágná össze magát, akár egy ászka – villanásnyi reflexbe fojtva az idegen testek szembeni ellenérzéseit. Nem csoda, hogy ilyen ellenséges. Padló személyiségét szempillantás alatt változtatta meg egyik személyes kudarca, amelyet vagy egy tucatnyi kollektív felejtéssel ezelőtt élt meg.

A szebb időkben termőföldként létezett, és dolgos, vidéki életet mondhatott magáénak. A versenyszellem is erősen égett benne, így mindig első osztályú termést produkált. Ám idővel nem érhette be ennyivel. Új kihívásokat keresett.

Egy nap aztán elvesztette a síkfekvésűek súlycsoportjának egyik versenyszámát, melyen elválhatott, hogy a résztvevők közül ki tud messzebbre, azaz magasabbra ellátni. Tudod, szimpla földdarabok lévén csak felfelé látnak. Egy lankás nemesi birtok nyert, aki bámulatos teljesítményt nyújtott a Jupiter legapróbb felhőfodrainak megszámlálásával, és akinek közepén még egy tip-top kis kúria is virított. Mi volt Padló hozzá képest! Ő mindössze csak egy utasszállító koszos ablakát tudta kiszúrni. Mindez nem maradt következmények nélkül. Padló mára hideg, kemény és karcos: a holt termőföldek kiégett csillaga, akiből már sosem fog élet sarjadni.

Lám, veszélyes az önérzetesség.


Nos, ő lenne Padló. Róla tudok már egy s mást, még ha nem is valami szószátyár. De miért mesélek róla? Talán, mert kurvára unalmas ebben a félhomályban, a millió éves, konzervált csendben leszíjazva lenni. Azt hiszem, épp a kivégzésemet várom. Ám, mielőtt megkérdeznéd, hogy mit követtem el, hadd tájékoztassalak: halvány gőzöm sincs.

Nekem viszont lenne egy kérdésem: Ha onnan föntről gigantikus méretű női mellek lógnak a képedbe, te nem arra gondolsz, hogy lezuhanva agyon fognak nyomni?

A mellek ebből a távolságból szemlélve, mint együgyű tündérek sorjáznak a végtelenbe. Szorosan, egyik a másik után, egymással párhuzamos, sohavége vonalakban. Egyformák, akár száz rezsim. Egyformák, akárha osztódással szaporodnának. Azonban konformista mivoltukat könnyen kikezdheti már egy csipetnyi intuíció is, mely szerint mégsem tudták elnyomni egyéni különbségeiket. Mindössze lógnak, és nem tesznek semmit az izgága várakozáson kívül, amit feltételezhetően egy parancs táplál: egy szenvtelen utasítás az elpusztításomra.

De vajon mi a kéjes vigyor tartja őket fent már egy kisebb fajta örökkévalóság óta, félúton saját kárhozatom és, ki tudja, valamely transzcendens állomány között?

– Padló, tudsz valamit? – kérdésem enyhe kiáltásba hajlik, a levegőben megáll, majd visszaesik rám. Hangosan kérdezek, pedig felesleges. Padló az agyamban fészkel. A tarkómon keresztül ki-be járkál. Tisztában van minden gondolatommal.
– Meg tudnád mondani, hogy ki vagyok, és mit keresek itt? Kérlek, mondj valamit!

Sokkosan reszket a némaság.

– Úgy gondolom – kezdem még mindig hangosan –, padlóságod ideje alatt igazi plafonszakértő lettél. – Mire az elmaradhatatlan fanyar morgás felszínre buggyanása, mint félig válasz, félig szitok.
– Jó. Értem. Hagyjalak békén! Mindenkit utálsz. Mégis, láthatod, ezek ott fent alig várják, hogy rám zuhanhassanak. Kíváncsi vagyok, hogy mennyire lesz fájdalmas ez a halálnem. Kis szerencsével azonnal összenyomnak, és nem kell majd fuldokolnom a bőrrengetegben.

Foszlott altatódalok lebegnek el felettem. Az egyik a homlokomra telepszik. Szikkadt álmot hozott.

***

A feje tetejére állított horizonton kábán ébredezik a Gravitáció, majd erőt gyűjtve szelíd ívet görbít. A libabőrös felszínre izzadt tejgyöngyök önnön csillámló szépségüktől telve egyre csak duzzadnak, mígnem túlnövik azt a teret, ami még az effajta önteltségnek fenntartható. Így a dölyfös szomszédok balesetszerűen egymásba olvadnak. Közös létük immár egy újabb csepp, amely ikraként hordozza romlott embrióit.

Végül a rosszindulat és a féltékenység súlyától mozgásba lendülve, a kövér tejcseppek tehetetlenül siklanak a gravitáció parancsoló íve mentén. Ha őket kérdeznénk, azt mondanák, hogy a kényszer üstökösei, melyek opálos permeátum nyomát húzzák maguk után. Útjuk pedig újabb és újabb egyesülések története csermelyekből vitamindús folyókká, melyekben végül a milliónyi, valaha volt csillanás elkenődött szépsége valami sokkal egyetemesebbé hígulhat.

A mindenhonnani tejfolyamok körbefonják az anyai idomokat, tompa éllel szántva végig a finom emlőbőrt, mintha maga az erózió is szeretné megóvni az élet eme szentségeit. A holdudvarba kanyarodva a sodrások elérik a vonzás fókuszpontját, és végső aktusként sűrű tejcseppet hizlalnak a mennyek mellbimbóin. Azok pedig, akár a szoptatástól, nedvessé válnak.

Csepp!

– Hé, Padló! Valami a szemembe ment! – Nyafogok meg nem értetten, akár egy kisgyerek. Pislogok, fülelek, majd erősebben pislogok. Csepp! Homlokomra ráncot varr a zakatoló koncentrálás. Csepp! Mintha nem akarnám elhinni, hogy ezen a jobbára ingerektől mentes vesztőhelyen is történhet ilyesmi. Csepp!

– Padlóóó! Nem látok! – A csepegés eddigi ritkás üteme gyorsabb tempóra vált, arcomon pedig ezzel együtt sokasodnak a sértődöttség barázdái. Csepp! Csepp! Csepp!

Toporzékolni akarok.

Fenn a tömör égben lökdösődés támad. Légtömegek helyett ezúttal emlőóriások ütköznek. No, erre vajon mi lehet az ego remélt feltételezése? Szerintem meg akarnak kaparintani, és most értem marakodnak. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy csak közvetlenül a felettem lévők bolondultak meg ennyire. A többiek továbbra is élik megszokott, passzív életüket. Megkockáztatom, hogy a tejedzést is az én jelenlétem váltotta ki.

A mázsás bőrzsákok izommunkát nem sajnálva rengetik meg a levegőt, bizarr történésekre éhes fantáziámat, és persze egymást. A tej, amit az előbb oly könnyedén kiizzadtak, a súlyos puffanásoktól javarészt permetté szitálódik. A megmaradt cseppek immár erőszakkal hullanak.

Egyikük a szám sarkán landol. Kíváncsian lenyalom, ezzel eltűntetve őt. Nem akarom, hogy lássa, mit művelnek anyáik. Hmmm… finom! Kihűl, mire leér, de azért jó. Ez lenne az utolsó cigi a vég előtt? Fogalmam sincs, de őszintén mondom, jobb annál. Igazán ízletes. Nyugtat, gyógyít, regenerál…

…és emlékeztet!

Mert vannak tettek, amikre emlékezni kell. Még ha azok nem is voltak magasztosak.

Az üzenet pedig:

Sose ébreszd fel az alvó kaméleont!



Valószínűtlenül rövid emlékeztető, de értelme nyilvánvaló. Ez lenne a bűnöm, amiért itt senyvedek. Sose ébreszd fel a kaméleont, nekem elhiheted! A legjobb az, ha tovább álmodik! Persze ő így is csalóka. A szeme ilyenkor is nyitva van, és olyan hatást kelt, mintha figyelne, mintha mindenről és mindenkiről tudomása lenne – holott csak alszik. Én pedig felébresztettem.

Ugyan nem állt szándékomban, ezzel mégis káoszt és romlást szabadítottam a világra. Tudod mit? Elmesélem hogyan történt. Tanmesének szánom arra az esetre, ha legközelebb bóklászni támad kedved.



Az egész egy ártatlan felfedezős játéknak indult. Azon kaptam magam, hogy egyre sikeresebb az átjárás, és órák helyett napokat is odaát tölthetek. Akkoriban semmi más nem okozott nagyobb örömöt, mint teljes lényemmel felszívódni, és a valóságunk mélyebb, érintetlen rétegeit ostromolni. Az egyik alkalommal csak hagytam, hogy sodródjak, mígnem egy halott világ kietlenségében találtam magam. Tovább mehettem volna, mert ez a hely ránézésre nem sok izgalmat ígért, de nem szeretem ilyen könnyen feladni. Ismerős türelmetlenséggel vetettem bele magam az újabb ismeretlenbe.

Már a messzeségből észrevettem azt a finoman lüktető, sárgás derengést, mely magányosan pislákolt a csillagtalan éjszakában. Közelebb érve láthattam, hogy a fény egy félig kidőlt, magányos fa alól szüremlik ki. Túl sokáig róttam a sötétséget anélkül, hogy bármi érdekeset találtam volna, így nem haboztam leereszkedni a fatörzs helyén nyílt szűk járaton. A bomló avarrétegen szinte elég volt lecsusszanni.

A lenti világosságban eltartott egy kis ideig, mire elgyengült szemeim számára a helyiség képe is kivehetővé vált: az odúé, amely egy korhadó fatest összes aspektusát magán viselte. Elveszettségemben a nedves falat tapogatva haladtam előre, melynek mentén halmokban állt a rothadó faanyag. A földön sűrű ködpára hömpölygött: lassan, megfontoltan és büszkén, mintha elégedett lenne a titokkal, amit maga alatt őriz, de nem tudja, hogy valójában mennyire közönséges az itt megbúvó férgek és százlábúak világa. A ködszőnyeget egy ponton, az odú közepén egy felfelé igyekvő, vénséges faág lyuggatta át. Felszíne dudorok, hullámok és barázdák térképe, mintha illanó cigarettafüst megkövesedett maradványa lenne. Rajta pedig az állatok királya, a kaméleon trónolt. Egész teste szélhámos sárgába mártva, farka hipnotikus kunkorba tekeredve.

A lény pikkelyes fejbőrét – az állat kicsiny méretei ellenére – több száz elektróda fúrta át, hogy alámerülve szorgosan fürkészhessék a koponyacsont alatti mélységet. A hajszálvékony vezetékek egy vastagabb fonatban összegződtek, ami lebukott, majd eltűnt a földet borító ködben. A felvillanó agyi aktivitások lopott jelei, úgy tűnt, hogy elvesztek. Ám csak egy pillanatra: a huzal az állattól pár lépésre magasodó szemközti falon jelent meg újra. Rostjai gyökérszerűen elágaztak, és folyondár módjára felfutottak a falra, ahol leheletfinom átmenettel elsimultak a fa anyagával.

A megcsapolt álomvilág kivetült erre a felületre. Úgy éreztem, mintha füstölne, mintha bármelyik pillanatban meggyulladhatna a megállás nélkül érkező impulzusok özönétől. Legelőször egy üszkös tekintetű bakát láttam, lent a lövészárok mélyén gubbasztani törött puskák, felrobbantott ütegek és sáros csontok valóságában, csikkre szívott cigarettájával. A még deszkázatlan árokfalból lidérces kaméleonszemek meredtek rá.

A lakások, az utcák, a parkok üresek. A gyárak, a sugárutak és a metró szintén. Az egész város erőtlenül hallgat a nagy kaméleon hátán, akár egy bizarr csigaház. A gerinc menti pikkelyek átütik a betont, és a toronyházak között magasodnak. A csatornák véreznek. Évmilliárdok tektonikus hangjai morajlanak: lassan folynak, mint a dermedő-félben lévő láva. Törésvonalak futnak csaknem minden épületen. Egy felhőkarcoló zuhanásra kész, talán párszáz év múlva le is omlik. A kaméleont ez nem érdekli, ő csak halad tovább. Mozgásban van, még ha oly lassú is, hogy szabad szemmel nem látható. Célt fog érni, és addigra mindent felmorzsol.

A lény letaglózott. Nem volt kétséges, hogy elviszem, felboncolom, majd lemaratom róla a húst. „Jól fog mutatni a csontváza. Az agyából pedig szeleteket vágatok egy mikroszkópos vizsgálathoz. Alig várom! Vajon milyen lehet a tapintása? Még sosem tapogattam kaméleont.”

Elindultam hát felé, hogy ezt a csodálatos aranytömböt lefejtsem a fáról és batyura tegyem. Azonban néhány lépés múlva megtorpantam. Persze nem a bizonytalanságtól. A lábamat nem engedték. „Padló, húzz a picsába! Mit keresel itt? Engedj már el!”

Igen, ő volt az. Vele az egyik első utam során találkoztam. Onnantól kezdve időnként fel-feltűnt a kalandjaimon. Nem mondom, hogy örültem neki, elvégre igencsak lehangoló személyiség. Akkor azonban nem morgott. Hangja kérlelő nyüszítés-féle volt, a legjobb szándékkal bíró magas regiszter. Én pedig viszonozva az aggódást, leadtam néhány különösen gonosz ugró-taposómozdulatot a köd alá. Szidtam is egy sort, Padló pedig feladta. Sokkal előbb, mint én a káromkodást. Akkor még nem tudtam, hogy érdemes lenne elhúzni a csíkot. De hát, nyertem. Szabad volt az út.

Végre ott állhattam előtte, ízlelgetve a pillanatot, a látványt és a szagokat: az örökkévalóba fagyott, lidérces hüllőformát a savanykás bűzfelhőben. Kábaság vett erőt rajtam. Elkezdődött valami, amire nem is számítottam. Állhattam így vagy ezer évet, végül beszűkült tudatom feladta a harcot. Tekintetem lehorgonyzott a kaméleon egyre nagyobbra fúvódó szemében, ebben a mindent elnyelő pikkelyes illúziólevesben. Hirtelen kilométeres álomrétegek feszültek fel, majd robbantak szilánkot szórva az együgyű transzba, amiben részegeskedtem. Íme, a kaméleon felébredt… „Rohadt, parazita dög!” Akkor már tudtam, hogy pszichikus energiák lecsapolásával képes csak új életre kelni.

A lény eltűnt, én pedig ott maradtam a szégyenemmel együtt. Összekapcsolódásunk alatt zsigeri szinten is érezhettem mindazt a szörnyűséget, ami a világunk sorsa lesz. Sosem gondoltam volna, hogy létezhetnek efféle aljas metafizikai erők.

Azonnal haza akartam menni, de a képességemet elvesztettem. Találkozásom a kaméleonnal nemcsak mentálisan, de fizikailag is megviselt. Egyre rosszabbul éreztem magam, mígnem minden elködösült. Arra már nem emlékszem, hogyan kerültem ide.



Hallom a nyúlós, organikus szakadások hangját, elpattanások sorozatát, mely jelzi: itt az idő. Gömbölyded égi ismerőseim egy utolsó rándulással letépik magukat, és süvítenek, hogy bevégezzék – velem együtt. Vajon Padló mit csinál? Üres a fejem, tehát nincs itthon. Mindig is úgy képzeltem, hogy ezt majd a saját szemeimmel akarja látni, sőt talán érezni is, ahogyan szilánkokra török.

Méltányolom, hogy megtudtam az igazságot, még ha az borzasztó is. Nem lett volna fair a világgal szemben, ha nem szembesülök a tettemmel. A kaméleon mostanra minden élőbe és élettelenbe, minden létező helyre és időbe, eszmébe és eseménybe beitta magát. Az ötmilliárdodik csatornafedélbe csakúgy, mint a nők méhébe. Ez utóbbi a legfájóbb.

Puff!!!

***

Megtörtént. Vége van, és még mindig élek. Kész téboly! Nem arról van szó, hogy elvétették volna, vagy valamely jó szándékú entitás az utolsó pillanatban fűzte volna be egy alternatív befejezés tekercsét. A mellek megtették, amire hivatottak. Padlót mostanra véres bőrkupac borítja. A tejtócsák kibomlott zsíros-mirigyes állománnyal keverednek.

Egyikük a felsőtestemre zuhant. Nyúltában vagy két méter átmérőjű korongot formálhat. Érzem öklömnyi mellbimbóját a homlokomon, ahogyan egy harmadik szemet sajtol annak közepére. A másiknak a lábaim jutottak, onnan terül el felsőtestem irányába. Nagyjából félúton, az ágyékomnál találkoznak, és így már teljesen be vagyok takarva. Mi folyik itt? Nagy sebességgel csapódtak be, szétroppantottak, de meg sem kottyant. Mintha elefántok állnának rajtam, én pedig porcelán csésze vagyok – csak épp fájdalmat nem érzek.

Hosszú ideje nem voltam ilyen jól. A mellek elfedtek, újra meleg van. Csak egy egészen kicsit nyomja a hátamat Padló, de inkább nem panaszkodok. Nem akarok telhetetlennek tűnni. Nyugalom vesz körül. Nyakamon az emberiség elkárhoztatásának bűne, mégis kezd súlytalanná válni a lelkiismeret-furdalás. Az öröm mikrokozmosza pulzál, valahol a torkom környékén. Ezek a jóságos emlők annyit vártak rám. Ölelésükkel most végre megvédhetnek. Rosszul ítéltem meg, amikor úgy gondoltam, csak a beleimet szándékoznak kinyomni holmi perverz élvezetből. Na, és Padló! Szigorú ugyan, mindig morcos, és tény, hogy nem beszél sokat, de mégis ott volt a kaméleonnál. Figyelmeztetni próbált, én pedig semmibe vettem.

Mostanra tudni vélem, hogy mi ez az egész: nincs itt semmiféle kivégzés. A büntetés nem a halál. Hurokban ragadtam…

Nem akarok belegondolni abba, hogy mindez mennyiszer fog megismétlődni. Nem számít. Jó most így. Persze ez az állapot sem fog örökké tartani. A bűntudat visszatér, de újra el fogom fojtani, hisz a történtek iránt nem lehetek közömbös.

Végül minden emlék előtör, mert a múlt sosem lesz rám tekintettel.

END

P.D.ZS.

Előző oldal Shifting_Reality
Vélemények a műről (eddig 1 db)