Gyilkosok kora III/13.

Fantasy / Novellák (321 katt) anonim88
  2016.12.29.

Röviddel az incidens előtt Damien a bálterem sarkában állt a falnak dőlve, mellette hűséges fegyverhordozója, Timet egy pohár habzó borral a kezében.

- Nem hittem volna, megérem a napot, mikor ünnepi ruhában látlak, Damien – kacagott kissé kárörvendőn Timet. – Mondjuk, így is időben hamarábbra tettem volna, mint hogy én részt vegyek egy ilyen flancos ünnepélyen. Nem félsz, hogy amiért magaddal hoztál egy ilyen köznemest, mint én, megcsappan a tekintélyed?
- A mim? – úgy tűnt, Damien csak az utolsó mondatát kapta el.
- A tekintélyed.
Vállat vont.
- Nem igazán érdekel egy rakás képmutató véleménye.
Timet a fejét rázta.
- Pedig érdekelhetne, ha tényleg szeretnél gyémántlovaggá válni. Tudod, hogy működnek ezek a dolgok. Félig a képességeid számítanak, félig politika.
- Alig várom, hogy gyémántlovaggá váljak – sóhajtotta. – Akkor nem tartozom többé felelősséggel senkinek. Nem kell ilyen helyekre járnom, vagy tisztelettel viszonyulnom a főnemesekhez. Hozzám képest még ők is senkik lesznek! – egészen fellelkesült, ahogyan álmaiba merült.

Timet sóhajtott. Megszokta, hogy „ura” csak bizonyos szavakat hall meg mondandójából, azt is olyan környezetbe helyezve, ahogyan hallani szeretné. Damien talán egészen bele is merült volna fantáziavilágába, ha nem csapja meg orrát az édes orgonaillat. Ezt a parfümöt ezer közül is felismerte – Melinda! – súgta. A lány néhány lépésnyire tőle suhant el, Damien szerencsére jól helyezkedett, így a Melinda nem vette észre. Igaz, ez nem gátolta meg gyomrát, hogy görcsbe ránduljon. A lány éjkék estélyit viselt, mely úgy simult karcsú derekára és széles csípőjére, mintha csak ráöntötték volna. Nyakában egy hatalmas zafírkő ragyogott, épp olyan csábító kéken, mint a szemei. Már a puszta látványa felizgatta Damient.

Felidézte maga előtt a lány sötét haját, elképzelte, milyen lenne megérinteni, miközben rabul ejtik tekintetét azok a kedves szemek, és az ajkai… Nagyon nyelt, megrázta a fejét, nehogy tovább folytassa a fantáziálást.

Néhány pillanatra elfelejtette minden baját, ám a valóság kemény ökle ismét gyomron vágta. Melinda egy fiatal, jóképű fiúval elegyedett beszédbe, Simeon Couslanddal. Jól láthatóan élvezte Siemon társaságát, legalábbis a testbeszéde ezt sugallta, ahogy vidám, könnyed nevetése is.

- Veszed le róla a kezed! Ő az enyém! – morogta magában, fogait csikorgatva. Magatartása felkeltette társa figyelmét is.
- Ha nem ismernélek eléggé, azt hinném, féltékeny vagy – ráncolta össze szemöldökét Timet. – Ők csak beszélgetnek. Valószínűleg táncolni is fognak. Sőt, még csak nem is ő lesz az egyetlen férfi, akivel Melinda táncolni fog. Ez ilyenkor teljesen normális.
- Szemmel kell tartanom. Nem mocskolhatják be őt! Senki sem mocskolhatja be!
- Akkor miért nem kéred fel te? – nevetett fel Timet. Ő nem gondolta komolyan, amit mondott, ellentéten barátjával.
- Igazad van. Azt mondtad, ez itt teljesen normális. Akkor gondolom, egyáltalán nem lenne fura, ha én is felkérném egy táncra. Igen, talán ma megtehetem anélkül, hogy bárkinek is gyanús lenne.
Timet furcsa pillantást vetett rá.
- Annyi szép lány van itt, miért akarnál pont Melindával táncolni? Ha már itt vagyunk, legalább keress egy olyan lányt, akit meg is dönthetsz. – Hiába minden, Damien saját gondolataiba merült, a külvilág megszűnt számára.
- Le kell higgadnom, ez az első és legfontosabb – kezdte izgatottan monológját. - A friss levegő jót fog tenni. Aztán ráncba szedem magam, felveszem a legszebb mosolyomat, és… és… f-felkérem!

Damien izgalommal vegyült lelkesedéssel elhagyta a termet. Tenyere izzadt, szíve kalapált, gyomrában pillangók repkedtek. „Ma felkérem! Ma végre táncolni fogok vele! Újra érezhetem édes illatát, arcom belefúrhatom a hajába, mint…” – az ajtón kilépve egy szolgálóba botlott, aki úgy megdöbbent a kilépő idegen látványától, hogy elvesztette egyensúlyát, s tálcájának tartalmát – friss, habzó bor – Damienre borította.

„Így nem állhatok Melinda elé” – hasított belé a fájdalmas felismerés. Egész estés terve egy szempillantás alatt hullott apró darabjaira. Amint egy hangyányi reményt érzett, az élet ismét képen törölte. Keserűségét haraggá formálta, tomboló haraggá, amit ki kellett töltenie valakin. Tekintete a padlón heverő elfre tévedt. „Az ő hibája az egész!”

Előző oldal anonim88