Narancs macska

Szépirodalom / Novellák (421 katt) Ursa
  2016.12.26.

1. rész

A mi kis főszereplő, dundi macskánkat olyan tehetséggel áldotta meg a sors, amivel egyetlen macska sem rendelkezett sehol a világon. Mégis ő erről mit se tudott hosszú éveken keresztül. Inkább lustán henyélt naphosszat az udvaron a fűben, nyújtogatta hosszú ujjait, miközben az anyja a mezőn hajkurászta a vacsorának valót.

Szidta mindenki az édesanyját, miként lehet ilyen haszontalan a csemetéje.

Az anyacica nem követelt semmit a kölykétől, hiszen már kiscica korában kiderült, mennyire reménytelen eset. Mindent ügyetlenül csinált, amibe belekezdett, ezért mindig inkább kikapta a kezéből a munkát és elvégezte helyette.

Hamar elterjedt a hír, miszerint Narancs a legbutább, leglustább, legcsúnyább, legügyetlenebb macska a faluban. Addig mondogatták, míg végül Narancs is ekképpen kezdett vélekedni saját magáról.

2. rész

Narancs macska szokás szerint naphosszat unatkozott a kertben, miközben anyja a szántóföldeken vadászott. Minden nap hasonlóan telt, amíg Narancs macska fel nem nőtt. Ekkor úgy gondolta, ideje a saját lábára állnia. Ám nem értett semmihez, amiben minden más macska született tehetségnek számított. Nem ment neki a fáramászás, a vadászat, a halászat, a madarászat, még az operaéneklésben is kudarcot vallott. A futás képtelenségnek számított pocakja miatt; inkább kocogott. Mégis kellett valamit kezdenie magával, hát elment a rétre szerencsét próbálni.

„Annyira nem lehet bonyolult apró rágcsálókat fogni” - gondolta magában.

Elképzelése azonban hibásnak bizonyult. Minden izgő-mozgó lény, amit el tudott képzelni, fürgébbnek mutatkozott nála, ráadásul nagyon hamar kifáradt, praclijai pedig megfájdultak. Kis híján feladta, mikor meglátott a fűben, karnyújtásnyira tőle, egy roppant kövér pockot, és puff, lecsapott rá. Nézte a zsákmányt, majd megállapította, hogy ez a lehető legnagyobb, legdundibb pocok, amit valaha látott. Szájába vette, azzal diadalmas léptekkel vitte megmutatni mindenkinek ezt a fejedelmi példányt.

„Talán ez lehetett a pockok királya!” - ábrándozott magában.

A többi macskához érve letette a tetemet a kör közepére, ahol jól láthatták a legvaksibbak is. A macskák csak nézték, nézték, majd elkezdtek röhögni.

– Nézzétek, a kövér vörös csupán egyet bírt elkapni egész nap!
– Ráadásul ugyanolyan kövér, mint ő. Szerintem meg sem tudott moccanni, le sem ért a lába a földre.
– Ne legyetek már ilyen gonoszak, biztos egész nap ezt hajkurászta. Jó nehéz lehetett elkapni - mondta ironikusan a tarka macska.
– Most, hogy említed, mintha láttam volna két vörös golyót gurulni föl-le egész nap. Amikor elgörögtek mellettem, rengett a föld.

Szerencsétlen Narancs macska nem hozott fel semmit a védelmében. Tényleg igaz volt, hogy egész nap mindössze ezt az egyet tudta elejteni, sőt nem is kellett érte futkosnia, valóban mindössze előmászott az odújából, (valószínűleg elvakította a napfény) ő pedig lecsapta. Nevetséges látvány lehetett.

– Tudom már, ki ez! – kiáltotta az egyik macska. – Rojó, a golyó!

(Ugyanis Narancs gúnyneve Rojó volt.)

Az egész társaság dőlt a nevetéstől. Kivéve Narancsot, aki megelégelve a sértegetést meg a gúnyolódást, inkább elkocogott az erdőbe.



Ment, mendegélt Narancs macska az erdőben, míg el nem ért egy tóig. Ott nagy nehezen felkapaszkodott a part mellett álló kő tetejére, onnan nézte búslakodva a vízben úszkáló halakat, miközben dorombolt magában. Ahogy szomorkodott, egyszer csak egy hangra lett figyelmes a lombok közül.

– Miért lógatod az orrod, Narancs macska? – mormolta egy mély hang.
„Valami állat lehet” - gondolta magában Narancs.
– Azért, mert semmihez sem értek. Így miként lesz belőlem rendes macska?
– Na, azért nem kell itatni az egereket. Ha nem jött össze tizedszerre, akkor összejön tizenegyedszerre.
– Hát, izé... Szóval – dadogott Narancs. – Az az igazság, hogy egyszer próbáltam meg.
A lombkorona közül aláhullott néhány papírfecni. A cica odament (miután nagy puffanással fenékre huppant a kőről) és megnézte.
– Tessék, ezeket neked adom. Menj el sorban azokra a helyekre, amiket a papírokon találsz! Próbálj mindenhol szerencsét! Utána gyere vissza hozzám, akár sikerül, akár nem.

Azzal minden hang elhallgatott. Narancs megvizsgálta az összes darabkát, amit kapott. Mindegyiken rajzokat látott. Pajtát, boszorkányházat, szőlőst, régi parasztházat, s a többit.

– Hát, jó. Látogassuk sorra őket!



Másnap reggel a pajtánál kezdett. Mikor találkozott a gazdával, az ember alaposan szemügyre vette Narancs macskát, végül legyintett egyet.

– Üsse kavics! Ha ló nincs, jó lesz a szamár is. Eridj a helyedre, fogd össze a kártevőket! Ha meg leszek elégedve a munkáddal, kapsz nap végén egy pohár tejet. Na, viszlát! Este, ugyanilyenkor.

Azzal sarkon fordult, magára hagyva a kis vöröst.

Narancs macska beóvatoskodott a fából készült hatalmas épületbe. Csendesnek tűnt, mi több, elég unalmasnak. Teltek, múltak az órák, teljesen eseménytelenül. Úgy fél óra múlva mégis megmozdult az ajtó. A gazda jött leellenőrizni Narancs teljesítményét. Mikor meglátta, hogy semmit sem fogott, jól összeszidta, majd ráripakodott:

– Ha nem irtod ki a kártevőket, akkor fel is út, le is út!

Mit volt, mit tenni, valahonnan elő kellett keríteni valamit, ami mozog és megfogható. A nagy keresgélésben véletlenül felborította a tejes vödröt, ami alól jókora patkány került elő.

– Megzavartad az álmomat, te gonosztevő?! Most aztán kapsz a fejedre! – fenyegetőzött a patkány.

Mint derült égből villámcsapás, minden résből patkányok rajzottak elő. Közrefogták az ártatlan cicust, s jól helybenhagyták. Alig tudott megmenekülni szegény pára. Mikor a gazda meglátta véresen, megtépázva az állatot, a haját tépte dühében. Kifizette Narancsot, azután útnak eresztette.

– Soha többé ne add a fejed vadászatra! – kiáltotta utána az ember.

Kocogott a macska, ahogy sajgó lába bírta, később meghúzódott a bokrok között, a sebeit nyalogatni.

Másnap azzal töltötte a reggelt, hogy tovább ápolta sajgó sérüléseit. Egyáltalán nem volt kedve elmenni a következő helyre, mégis erőt vett magán, abbahagyta a nyalakodást és „új nap, új esély” felkiáltással meglátogatta a boszorkány házát. Mindig is szeretett volna boszorkány macskája lenni, mert nagyon érdekesnek képzelte el. Alighogy megkarmolászta az ajtót, az azonnal kitárult előtte és kilépett elé egy lila köpenyes nő. Végigmérte Narancsot és nagyon megörült neki. Bevitte az otthonába, begyógyította a sebeit. Narancs így már sokkal jobb kedvre derült. Egyáltalán nem bánta meg, hogy eljött.

A boszorkány sarkon fordult, de hamar visszatért, mégpedig egy szeplős, bandzsi kislánnyal.

– Örülsz neki, kis csillagom? – kérdezte gyermekét a boszi. – Ez lesz az új cicád. Tovább gyakorolhatod a varázslást, de könyörgöm, ezt most próbáld meg nem felrobbantani, mint az előző hatot, mert nem kapsz másikat!

Narancs macska még a villámokat is megszégyenítő gyorsasággal kilőtt az ablakon és elszáguldott, mintha hat bika ereje szállt volna belé. Rá sem lehetett ismerni, olyannak tűnt, akár egy narancssárga gömbvillám.



A további próbálkozások sem jártak sikerrel. Az egyik helyen megalázták, máshol minden munkát vele végeztettek, a többinél nem adták ki a bérét, valahol éjjel-nappal, megállás nélkül dolgozott egy darab kenyérhéjért, emellett mindenhol elmondták neki, mennyire csalódtak benne; pedig a macskák így ügyesek, meg úgy hajlékonyak, ráadásul kiválóak az érzékszerveik. Mindezzel sikerült elérniük, hogy Narancs már nem érezte igazi macskának magát. Úgy döntött, többet nem próbálkozik, inkább elbujdos az erdőben. Cseppet sem érdekelte, mi lesz vele ezután, csak elbújhasson a világ elől, hagyja őt mindenki békén.

Egyre beljebb haladt a sűrűben, míg az erdő közepére nem ért, ahol a tisztáson állt egy kis faház, a ház előtt pedig körülbelül macskaméretű, fekete lény üldögélt. Furcsa szerkezet állt előtte, amelyen agyagdarab forgott körbe-körbe, amit közben a kezével formázott. Narancs közelebb ment kíváncsiskodni. A teremtmény elég csúnya volt, de az agyag, amiből később valami gyönyörűség lett, nagyon tetszett neki. Azután újabb agyag darab került a forgó hengerre, a cica pedig bámulattal leste végig a folyamatot, hogyan lesz a formátlan kupacból fokozatosan, a dolgos kezek alatt szép, formás bögre. Teljesen megbabonázta, végül vágyakozás lett rajta úrrá. Ő is ki akarta próbálni. A manószerű alak, mikor kész lett, odafordult Narancshoz, kinyújtotta kezét s ennyit mondott:

– Ronda vagyok!
– Á, dehogy vagy te ronda! – mondta udvariasságból a macska.
– Mondom, Ronda vagyok! Ronda a nevem!
– Ó, bocsánat! – pirult el a cicó, majd pironkodva ő is mancsot nyújtott.
– Narancs vagyok!
– Hát nem cica vagy? – kérdezte a manó.
– De igen, az vagyok. A nevem Narancs.
– Ó, értem! Elnézést kérek.
Narancs körbejárta a szerkezetet, azután megkérdezte.
– Mit csinálsz?
– Főleg korsókat, bögréket, vázákat. Rengeteg a munkám, alig győzöm. Neked kimondottan szép a praclid, úgy látom, még hüvelykujjad is van, gyere, próbáld meg te is, lássam, hogy megy neked.

Narancs izgatottan ült a gép előtt álló taburettre, hátsó lábával a pedált nyomta, mellső mancsaival a földet formázta. Elsőre nehéznek bizonyult, mégis ahhoz képest, hogy először próbálta, egész jól sikerült. Párnás mancsocskájával és karmaival izgalmas mintákat hagyott az agyagon. Narancs nagyon élvezte a műveletet, úgy gondolta, ezt akkor is szívesen csinálná, ha egyáltalán nem kapna érte semmit a világon. A manó megdicsérte. Pont ilyen ügyes segítőre volt szüksége. Egyességet kötöttek hát: Narancs nála marad, ez idő alatt kitanulja a mesterséget, cserébe ő segít neki mindenben a ház körül: főz, mos, takarít rá. Ha elkészültek a tárgyak, be kell mennie a piacra eladni őket. Mindaddig lesz a tanítványa, amíg egy nap több portékát tud eladni a saját keze munkái közül, mint az övéi közül.

Eleinte fájt Narancsnak ottmaradni az erdőben. El kellett válnia az anyjától, az otthonától, fel kellett adnia a lustálkodást, s jobb híján a földön aludt. Szegényes volt a koszt (de legalább lefogyott pár kilót), ingyen dolgozott, azonkívül sokáig nem vettek tőle semmit. Bért ugyan nem kapott, de ahányszor sikerült eladnia valamit a saját munkái közül, azt a kis pénzt mindig félretette. És nem fáradt el soha. Boldog volt, amikor az agyagot látta formát ölteni az ő akarata szerint. Hamar észrevette, milyen részletes domborműveket tud készíteni apró ujjaival a tárgyak oldalára, amik egyedivé és különlegessé tették alkotásait. Ám ez sem volt elég, Narancsnak egyre jobban elszabadult a fantáziája, amint egymás után gyártotta a szépségeket. Ihletét az erdőből merítette. Valamiféle vágy égett benne, hogy jobb és jobb legyen, mert mindent, ami benne zsongott, azt a munkáin keresztül akarta a világ elé tárni. Akár tetszik a világnak, akár nem.

Ha pedig nem akart minden nap gombalevest enni, meg kellett tanulnia, hogyan tud ő is vadászni, halászni, fára mászni, mint a többi macska. Mindössze csapdákra, hálóra meg létrára volt szüksége. Jóval több zsákmányt ejtett el, mint a falu legügyesebb macskája egy egész nap alatt, ezért büszke volt magára. Kezdte újra macskának hinni magát.



Teltek az évek és Narancs tehetsége virágba borult. Eljött az idő, mikor a piactéren már mindenki az ő különleges bögréit, korsóit, dobozkáit és miegymásait akarta megvásárolni. Valamilyen meleg érzés töltötte el a füle hegyétől a farka végéig. Úgy érezte, értelme van az életének. Meggazdagodni talán nem fog belőle, de elhatározta, hogy meg fog élni belőle.

Mikor véget ért a tanítása, úgy döntött, visszamegy a szülőházába. A falu határán meglátta a szántóföldeken futkorászó macskákat és hálát adott mindennek, hogy ő nincs köztük. Otthon az anya macska nyakába borult, örült a viszontlátásnak, no meg a teli erszénynek is, amit Narancs magával hozott.

– Jaj, de ügyes vagy, Rojókám! Ebből a pénzből kihúzzuk ezt a hónapot! Lesz eszem-iszom, meg ami csak kell! Sőt, találtam neked egy gazdit, aki majd eltart téged. Soha többé nem kell dolgoznod! Mégis csak rendes macska lesz belőled! Annyira boldog vagyok! Remélem, majd dobsz ki öreganyádnak néhány falatot az ablakon, ha megéhezik, igaz?

Narancson rettenetes érzés lett úrrá. Azonnal el akart tűnni onnan, de bűntudata támadt. Nem tudta, mit tegyen. Egész éjjel forgolódott álmatlanul. Hajnalban, mikor még mindenki aludt, úgy döntött, nem gondolkodik tovább, átadja teste irányítását a szívének. Mire észbe kapott, már árkon-bokron túl járt. Most azonban nem fájdalmat érzett, mint mikor először távozott, hanem örömöt és megkönnyebbülést.

A félretett vagyonkájából elment világot látni, más mesterektől tanulni. Még a porcelánkészítést is sikerült magáévá tennie. Munkái pedig az eddigieknél is jobbak, szebbek, színesebbek és kreatívabbak lettek. Azelőtt azt hitte, elérte a határait, de a hosszú tanulmányi út rádöbbentette, hogy mindig lehet egy lépéssel kijjebb tolni azt a határt. A kemény munka pedig meghozta gyümölcsét.

Utazásai során találkozott egy kedves kandúrral, Marcipánnal, akivel összeházasodtak. Lassan lett saját házuk, Narancsnak saját műhelye, majd született rengeteg kiscicájuk. Bár ők – megfelelő ujjak híján – nem örökölték a tehetségét, azért mindegyiket különleges teremtésnek tartotta.

Ha megkérdezték tőle, miért lett kézműves macska, mindig ezt válaszolta:

– Nekem nem éri meg, hogy egy kicsivel több bérért egész életemben boldogtalan legyek, mert nap mint nap olyasmit kell tennem, amit nem szeretek, és amiben sosincs sikerélményem és nem ismerik el a munkámat. Mert nem oda tartozom.


3. rész

Narancs nem feledkezett meg a manóról, aki (úgy is mondhatnánk) megmentette az életét. Legeslegszebb alkotását becsomagolta és elvitte neki ajándékba.

Mikor átvette, ezt mondta:
– Tudtam az első pillanattól, hogy egyszer nagyszerű kézműves válik belőled! Nagyon büszke vagyok rád, Narancs macska! Örülök, hogy dühöt éreztem irántad.
– Dühöt? Irántam? De miért? – csodálkozott hősnőnk.
– Mikor először megláttalak, tudtam, hogy jó kézügyességed van. Mégis egész nap csak heverésztél az udvaron. Eleinte nem akartam beleavatkozni, de tudtam, hogy egyetlen macska sem lenne képes arra, amire te. Eltékozolni látszott a tehetséged. Ettől annyira dühös lettem, hogy eldöntöttem, nem hagyom annyiban. Mindenki azt mondta volna, nem éri meg. Mégis úgy döntöttem, ezt akarom. Én voltam, aki elküldött téged azokra a borzalmas helyekre dolgozni. Kénytelen voltam. A változás mindig azonnali fájdalommal jár. Amíg az elválás a megszokott dolgoktól jobban fáj, mint a fotoszintetizálás a fűben, addig nem maradtál volna nálam. Feladtad volna az elején az álmaid és hazaszöktél volna. Szerencsére sikerült belátnod, hogy rossz úton indultál el; és sikerült alaposan meggyűlölnöd azt, ami nem neked való. Így nem próbálkoztál vele többé. Most már tudod, mi történt. Sajnálom is meg nem is, amiért fájdalmat okoztam neked. Az ajándékot pedig nagyon köszönöm! Akárhányszor ránézek, mindig eszembe fog jutni, mennyire megérte az idő, amit rád pazaroltam az életemből. Furcsa érzés, de kicsit én is többnek érzem most magam. Nem csak rád vagyok büszke, hanem magamra is.


VÉGE

Előző oldal Ursa
Vélemények a műről (eddig 3 db)