Madárdal

Szépirodalom / Abszurd (520 katt) Kozma Norbert
  2016.12.29.

Bekapok egy földigilisztát. Olyan jó érzés, ahogy izeg-mozog, hagyom, tegye még egy kicsit, mielőtt szétharapom. Így tovább tart. Ahogy látom, mellettem Hombrénak meggyűlik a baja a sajátjával, alig tudja elkapni. Az enyém viszont már itt van, nem szabadul. Jól esik, ahogy csiklandozza a szájpadlásomat, de bármennyire szeretném még húzni az időt, a szükség nagyúr. Felejthetetlen kifröccsenő nyálkás váladékának zamata, amint bekebelezem.

Mivel Hombre még mindig az elsővel szenved, áthúzok magamhoz párat a közösből. „Közös”, hát ez jó! Én zsákmányoltam mindet, ez a tökkelütött képtelen lenne rá. A múltkor az idiótájának annyira megtetszett egy földön talált érme, hogy bevette a csőrébe, gondolta, elhozza nekem megmutatni – kis híján belepusztult. Szerencséjére már a közelben járt, amikor véletlenül lenyelte, így segíteni tudtam rajta. Szóval Hombre elveszett egy lélek, annyi szent. Még repülni sem tud. Azt mondtam, ebéd után megtanítom. Ahhoz, mondjuk, jó lenne ennie előbb, de úgy látom, kifogott rajta az ínycsiklandó falat. Komolyan mondom, már rossz nézni, ahogy játszik szerencsétlennel a főfogás. Ha sokáig nem avatkozom közbe, még a végén a giliszta falja fel őt. Odatotyogok mellé a faágon, és egy hirtelen mozdulattal lenyisszantom a menekülni igyekvő féreg felét.

– Nyisd ki, hallod! – sziszegem a kajával a csőrömben, amire Hombre kinyitja, és kiguvadt szemmel várja, hogy landoljon kereplőjében az eledel.
Beleköpöm.
Hombre néhány pillanatig hálásan néz rám, aztán befalja a fél gilisztát.
– Köszi, haver – mondja. – Megmentetted az életem. Már majd’ éhen vesztem.
– Tanulnod kellene a mestertől, ecsém – jegyzem meg.
– Hát, azért vagyunk itt, nem? Akkor… akkor megtanítasz repülni?
– Sort kerítünk rá, ne aggódj!

Jól esik egy kis szieszta a lakoma után. Innen fentről olyan, mintha a világ urai lennénk. Az emberek nyüzsögnek, mint a hangyák, állandóan elfoglaltak, idegesek vagy dugnak. Egy percre sem állnak meg. Kitárom a szárnyam, és hozzádörgölöm minden porcikám a fa érdes kérgéhez. Megnyugtat. És megvakar, ha viszketek, mint például most. Ránézek Hombréra, és elégedetten nyugtázom, hogy rajongva figyeli minden mozdulatom. Arra gondolok, előbb vadászni meg fészket rakni kellene megtanítanom, hogy elvégezhesse ezeket a tennivalókat helyettem, de erről nehéz lesz meggyőzni a marháját, merthogy annyira még ő sem az.

Elmélkedésemből felénk szüremlő zörej ébreszt fel. Egyre nagyobb a hangzavar, majd kis idő elteltével azt veszem észre, hogy egy hőlégballon emelkedik a magasba mellettünk. Hogy rohadnának meg! Most nézhetem ezt a vörös óriás lufit benne kéttucat, nyálát csorgató fényképezőgép-kattogtatóval ahelyett, hogy Berlin felhőmentes, kék egében gyönyörködnék, a Brandenburgi kapuval a háttérben… hányszor ráfröccsentettem, te jó ég! Jaj, azok a régi szép idők! Most, hogy elöntött a nosztalgia, beugrik az alig félórával ezelőtti eset, amint egy öltönyös férfi és nem kevésbé hivatalos viseletben tetszelgő partnernője épp a fánknak támaszkodva szándékoztak elfecserészni az ebédszünetüket. Az még hagyján, hogy sikerült belepottyantanom a csajszi bögréjébe, de amint letörölte a kávét az arcáról, rájött, nem csak az borította be. Felnézett, és amikor rádöbbent, mi történt, visítva elrohant. A faszi meg utána.


A hőlégballon tőlünk kábé negyven méterre lebeg, de a benne lévő turisták akkora lármával vannak, hogy mindent idehallani. Aztán egymásután kidugják a fejüket oldalt, és néhány perc bámészkodást követően megakad a szemük rajtunk. Kattognak a megörökítő-masinák, ujjak szegeződnek ránk, örömteljes rikkantások szállnak a levegőbe. Örülök, hogy ilyen jól szórakoznak két madár délutáni szunyálásán, de igazán arrébb parkolhatnának már!

Gondolom, az a napjuk fénypontja, hogy minden értelmetlenséget lefotóznak, hogy aztán egyszer megnézzék, majd elfelejtsék a képeket. Így van ez már csak: amit ma érdekesnek tartanak, holnapra eldobják. De most komolyan, melyik ember nézeget manapság madarakról, tájakról, városokról készült képeket? Ha hazamennek, visszazökkenek a mókuskerekükbe, tengetik tovább monoton kis életüket, és a legutolsó, amit látni szeretnének, az a hely, ahová minimum egy újabb évig nem juthatnak el. Szánalmasak! Nem tudják, mi a szabadság. Nem tudják, milyen korlátok nélkül mozogni. Elképzelésük sincs, milyen az: gondtalanul boldogulni nap-nap után. Hogy milyen lehet igazán élni!

Végre feljebb libbennek, és nem zavarnak tovább a kilátásban.

– Jó magasan vannak! – állapítja meg Hombre.
– Ugyan, ez nudli! Majd megmutatom neked, milyen a felhők felett szállni. Már ha lesznek felhők.
– Miért nem megyünk most? – kérdi lelkesen.
– A türelem gyűrűsférget terem.

Mielőtt további bölcselkedésekbe bocsátkoznék, hirtelen tollborzongató sikításokra leszünk figyelmesek. A léggömb felől jönnek, melyet úgy rángat ide-oda a szél, mintha kezet növesztve megragadta volna a kosarat, és próbálná kirázni belőle az embereket. Szárnyamba ható elemi félelem hangja száll a levegőbe. Még szerencse, hogy minket védenek a lombok!

– Nem kellene segítenünk? – kérdi Hombre. – Vagyis neked, te tudsz repülni.
– Mégis, mit akarsz, mit tegyek? Rászarhatok a tetejére, ha gondolod, de nem hinném, hogy azzal előbbre lennének. Vagy lyukasszam ki? Még belefúródnának a talajba!
– Én…
– Adj inkább egy gilisztát, hallod! Ja, várj, majd én. Nem akarok éhen veszni.

Hombre lesüti a szemét, én meg kettéharapok egyet a kisebb gallyakkal, fűcsomókkal elkerített férgek közül. Nagylelkűen odaadom Hombrénak az egyik felét, amire ismét felderül az arca. A ballon nagyjából velünk egy szintre ereszkedik, igaz, a szél továbbra sem kíméli. Most olyan közel vannak hozzánk, hogy könnyedén kivehető: az utasok több mint fele gyerek, ami pedig még meglepőbb, határozottan jobban viselik a dolgot, mint a felnőttek. Érdekes, hogy bár ők kevésbé szorulnak rá, a ballon remegő irányítója sutba vágva halálfélelmét a gyerekeket próbálja nyugtatni. „Nem lesz semmi baj! Csak kapaszkodjatok, mindjárt vége!” Kölykök. Ezek itt még abban a korban vannak, amikor mindent elhisznek, amit egy felnőtt mond. Majd kinövik.

– Ő volt az! – A fa törzsétől jövő rikácsolás elvonja a figyelmem a ballonról. – Nem az a kopaszodó, kövér férfi, hanem a nyegle, amelyiknek giliszta lóg a szájából. Beleszart a kávémba meg rá a fejemre.
– Ezek kikről beszélnek? – kérdi Hombre.
– Fogalmam sincs, haver.

Két egyenruhás férfi összehúzott szemöldökkel elindul felénk, az egyik azt üvölti:

– Azonnal jöjjenek le a fáról! – válaszra sem várva fenyegetően másznak tovább.
– Tegyék, amit mondunk, különben… – így a másik, hangja elcsuklik, miután egy gyengébb ágat fog meg, ami letörik, és magával viszi a rend őrét a mélybe.

Jó két és fél métert zuhan a férfi, zsebéből kipottyant sípja utána hullik, és a sapkáján landol. Társa ezt követően, ha lehet, még elszántabban kapaszkodik felénk.

– Na, figyelj, ecsém! – szólítom meg Hombrét, aki tátott csőrrel szemléli a hekust. – Hallasz?! Szerintem itt az ideje, hogy megtanulj repülni.
– Komolyan mondod?
– Persze. Felkészültél?
– Azt hiszem.
– Akkor figyelj, és amikor szólok, rugaszkodj el a fától! Érted? Együtt csináljuk.
– Rendben – mondja Hombre, és úgy látszik, sikerült összeszednie a bátorságát.

Ellenben én hirtelen megtorpanok. Nem tudom az okát, hiszen megannyiszor szeltem már sasokat megszégyenítő sebességgel az égboltot. Magabiztosnak kellene lennem, mégsem vagyok az. Egy halvány kép dereng előttem, amin egy ember vág hozzám mindenféle durva szitkot. Aztán a keze is lendül. Egyszer, kétszer, háromszor. Érzem a fájdalmat, melyet ütéseivel okoz, mintha csak én lennék vele szemben. Azt is érzem, hogy mennyire össze van zavarodva ez a valaki, akinek a szemszögéből figyelek. Hogy ez az első rossz, amit tapasztal az életében, egészen addig úgy hitte, csak jó dolgok léteznek. Aztán sírva az anyjáért kiált.

Majd egy másik kép úszik be lelki szemeim elé: egy nő kuporog előttem, sajgó arcát fogja. Hosszú évek nyomorúságos pillanatainak tapasztalatát érzem most. Tudom, ez a valaki gazdagabb lett megannyi ismerettel, megtanult olyan dolgokat, melyekről fogalma sem volt. Melyeket az idő keserve okít az embernek. Ám ő mégis mintha a korábbinál is jobban össze lenne zavarodva. Még annál is sebezhetőbb és gyámoltalanabb.

Émelyegni kezdek. Villódzik a kép előttem.

– Akkor ugorhatunk? – üti meg a fülem Hombre hangja.
Körülöttem mindenféle színek pompáznak, és azt hallom:
– Mi lesz már, haver?

Kis híján elokádom magam. Amikor felocsúdom, először minden újra normálisnak tűnik, ám miután körülpillantok, lesújtó látvány kólint fejbe. Hombre kalitkában van, könyörgő tekintetét rám szegezve csalódottan rázza a fejét. Szavak nélkül mintha azt suttogná: nem sikerült. Nyilván a rendőr kapta el. De ő hol van? Hol van az a korcs? Mind azok. Selejtnek születtek. Nálunk egy szülő sohasem bántja a fiókáit. Ha pedig létezik is rossz szülő, annak nem egyenes következménye, hogy az utód is azzá válik.

Hirtelen erős szorítást érzek a lábamon és a szárnyamon. Képtelen vagyok odapillantani, csak azt hallom, kattan valami. Teljes erőmből ellököm magam a fától, és ahogy távolodom tőle, látom a rendőr dermedt-hitetlenkedő arckifejezését. Néhány másodpercre felcsillan előttem a menekülés lehetősége, a szabadság utáni vágy katarzisa szétárad bennem, ám hamar rájövök: valami nincs rendben. Hiába csapkodom szárnyammal, lánc gátol a mozgásban. Ereszkedni kezdek. Zuhanok. Egyre sebesebben és sebesebben, magatehetetlenül a végzetem felé, és nem értem, miért nem tudok úrrá lenni a testemen. Miért nem sikerül irányítanom. Fogalmam sincs, meddig tart egy ilyesfajta földet érés, de olyan érzésem támad, mintha már órák óta zuhannék. Lassított felvételként látom a fentről bámészkodók meglepettségét. Összesúgnak és mutogatnak, értetlenség, szánakozás tükröződik szemükben. Egyszer csak elmondhatatlan fájdalom nyilall minden porcikámba.

Két fehérruhás ember lenyúl értem, de nem érzem, hogy megérintenének. Pedig valószínűleg megragadtak, és ráhelyeztek valamire, mert körülöttem minden mozog. Egy villogó autó közeledik felém, fák-bokrok suhannak el mellettem.

– Óvatosan – mondja valaki. – Még él. Egy percre se veszítsék szem elől. Még a kórházban se. Veszélyes. Ha megmentik az életét, azonnal vissza kell vinnünk. Természetesen a másiktól végleg elkülönítjük. Újabb szökést nem engedhetünk meg. A múltkor az az eset a kapun, most meg ez. Ráadásul már követőt is talált.

Eltompulnak a hangok, nem marad más, csak egy elmosódott morajlás. Szeretném lehunyni a szemem, és pihenni végre, de mielőtt megtehetném, többen is körbeállnak. A srácok azok a ballonról. Mosolyognak. Nem gúnyosan, inkább bátorítóan. Mintha azt mondanák: nem lesz baj. Rendbe fog jönni. Rendbe jön a bácsi.

„Bácsi”? Ez utóbbit tisztán hallottam. Minden olyan zavaros. Minden olyan cefetül zavaros. Egy kezet pillantok meg, ami mintha a testemből nőtt volna ki. A hüvelykujj felegyenesedik. Talán mégsem minden ember született korcsnak. Talán vannak még menthetők, és megelőzhető a legrosszabb…

Sötétbe borul a világ.

Előző oldal Kozma Norbert