Szakértői vélemény az űrkolóniák szükségességéről

Fantasy / Esszék (337 katt) B.J. Schmudla
  2016.12.07.

Ha egy logikus pontot keresnék, ahol ebbe az egészbe belekezdhetek, akkor talán az lenne a legkézenfekvőbb, ha ejtenék pár szót arról, mi is vagyok. Régen úgy emlegettek, mint élőholt szörnyeteg, hulla, vagy lélekfaló rém. Az északiak nemes egyszerűséggel holttestként szőttek bele meséikbe, hisz alapvetően a fajtám tőlük származik, így megvan miden előjoguk ahhoz, hogy nevet adjanak nekünk. De erre még később visszatérek.

Ami azonban sokkal érdekesebb, hogy tulajdonképpen mik is vagyunk mi valójában. Mármint úgy értem, hogy nem az emberek szerint, hanem ténylegesen, belülről. Mi mozgat minket még több évszázaddal azután is, hogy meghaltunk?

Talán ismered te is a mára már klasszikus meséket, ahol varázslók és boszorkánymesterek keresik az örök élethez és korlátlan hatalomhoz vezető ösvényt. Nos, én megtaláltam. De ahhoz több évszázad kellett, hogy rájöjjek: ehhez azoknak a szertartásoknak és egyéb hókuszpókuszoknak semmi köze, amikkel akkoriban a frászt hoztunk mindenkire. Sokszor még magunkra is.

Egy dolog számít csupán: a féktelen, mindent elemésztő éhség, ami habzó szájú vadászkopóként hajt minket a hatalom után. Ez egy késztetés, ami belülről jön és alapvetően az ember része, de vannak olyan kultúrák, ahol elemi fontossággal bír. Egyeseknél ez a társadalmi kényszerrel felerősített ösztönös késztetés olyan elsöprő erejű, hogy képes felülírni a természet törvényeit. Pontosan ezért születtek az első rólunk szóló mesék ezeknél a népeknél.

De mára már nagyon megváltozott minden. Régen még igazán tenni kellett azért, hogy lich lehess, de manapság a fogyasztói kultúra teljesen kiárusította a hatalomvágyat is. Ma már minden önjelölt tinilány felépítheti a saját zombihadseregét a neten, ha elég nagy csöcsei vannak, és ezeket jól mutogatja. Még csak emberáldozat sem kell hozzá. Megszűnt a misztikum, a varázs, a vívódás, hogy átlépj egy határt.

A mai fiataljaink közül pedig – hála a szépségiparnak – sokan képesek elvegyülni a halandó világban is.

Öröm az ürömben, hogy azért még mindig nem olyan könnyű belépni a klubba, mert azzal, hogy a hatalom és kegyetlenség árucikk lettek, magának az emberiségnek is megnőtt az ingerküszöbe. Nem olyan könnyű rettegésbe taszítani őket. De ez egyben a veszélyforrás is.
Most őszintén: tud ma rád valaki azzal hatalmat-, vagy kényszert gyakorolni, hogy ha húst eszel pénteken, akkor elkárhozol? Na, ugye!

Sőt, már az sem hat igazán, ha lenyúlt segélyszállítmányokról, vagy lebombázott kórházakról hallasz. Az igazi veszély azonban ebben az, hogy a mostani jelöltek tényleg a tűzzel játszanak. Egyre srófolják a téteket, húzzák az olyan birkák agyát, mint te is, hogy beszarassanak, de közben nem veszik észre a legnagyobb veszélyt. Ha most félremegy valami, akkor az egész asztal borulni fog!

Gondolj csak bele, az én időmben még elég volt pár falut, vagy várost sanyargatni, megölni egy-egy családtagot – persze kreatívan – és néhanapján karóba húzni pár parasztot, és puff! Lich lettél! De ma már, ha igazán erre vágysz, és rossz gombot nyomsz meg, akkor eltörölted a fél világot! Félre ne érts, ezzel semmi bajom sincs. Had hulljon a férgese! A baj ott van, hogy ha te ezt teszed, akkor esélyesen akad a másik oldalon is egy jelölt, aki kapható erre. A végére meg már csak azt vesszük észre, hogy beleszartunk a saját müzlinkbe: nincs min uralkodnunk!

Az persze más lenne, ha lennének holdkolóniáink, meg ilyen sci-fi szarjaink. Akkor egy szavam sem lenne az egészre, mert kit érdekel pár milliárd halott, ha utána tovább lehet állni, nem?

Szóval, én mindenképp támogatom az űrkutatást.

Előző oldal B.J. Schmudla