Kerek volt és elgurult

Szépirodalom / Novellák (465 katt) Petya
  2016.12.07.

Ismertem egy embert a Kerék utcában. Jó kedélyű fickó volt, tömzsi. Az a fajta, aki karjait a hasán pihenteti. Abból az időből ismerem, amikor ott dolgoztam a panel aljában.

Minden nap jött. Ugyanazért az üveg borért, ami a kedvence volt. Száraz, fehér Olaszrizling. Varsányi. De egyik nap ő maga jelentette be, hogy nem is ő, hanem az asszony issza! És lehet is ebben valami, mert a busz fele menet, amikor csak láttam, sörrel a kezében beszélgetett a padon ücsörgő emberekkel.

Jó kedélyű fickó volt, mondom ezt azért, mert mosolyogva jött a boltba és mosolyogva is távozott. Legfeljebb a tipmixen tudott keseregni két mondatot, de végül bizakodóan zárta a beszélgetésünket: Na, de majd most! - és ment is.

Elképzeltem, hogy hazafele mindenkihez van egy kedves szava. Felvidít másokat, ahogy engem. Hiszen a kedvenc vásárlótípusomhoz tartozott. Jön, vesz, viszlát. Nem bénázik az ajtóval, nem válogat órákon át, főleg nem marad panaszkodni. A legjobban azokat szerettem, akik nem panaszkodtak. Ő ilyen volt.

A kedveltebb vásárlók mindig mintaként éltek a fejemben. Családapák, anyák vagy férjek vagy feleségek. Vagy legalábbis úgy viselkednek magánéletükben, mint velem. Ezért ezt a férfit is úgy képzeltem el, hogy mikor hazamegy, csókot lehel neje arcára, felhívja gyerekeit, beszél velük. Megtervezik a következő családi találkozót, eldöntik, mikor mennek sütögetni a telekre. Aztán megvacsoráznak ketten, leülnek a tv elé, megnézik az aktuális sorozatot és lefekszenek aludni.

Mindezt abból következtetem, ahogy beszélünk egymással. Szó sem esik feleségről, sem az otthoni szokásokról. Mindezt a kellemes hanghordozásra, a szimpatikus mosolyára és az ártatlan tipmixre alapozom. Arra, hogy sosincs kellemetlen szaga, hogy sosem részeg. Hogy olyan kis bohókás, szeretnivaló öregember.

Aztán egyre gyakrabban volt példa arra, hogy nem jött. Ilyenkor más vitte a bort. Egy korabeli néni. Nem telt el sok idő, és rájöttem a vélt titokra. Ő a felesége! Tehát így néz ki az öreglány! Habár a habitusa nagyon ellenkezik a férfiéval. Sokat panaszkodik és az ápoltság alapján is különböznek.

Egyszer sétáltam hazafele és láttam kettejüket a földszinti bejáratnál. Úgy helyezkedtek messziről látva, mint akik már régóta beszélgetnek, örömüket lelik ebben az időtöltésben és arra készülnek, hogy együtt nemsokára hazamennek. Köszöntem nekik, mindketten felismertek. A férfi kissé idegesen nézett rám, egy helyben toporgott, a nő közömbös arccal tovább támasztotta a korlátot. Valami furcsaság lengte körül őket. Na, majd megkérdem, ha jön valamelyikük legközelebb.

Eltelt néhány nap és újra jött a néni. Miután már megállapodtunk abban, hogy tegeződjünk, sziával köszöntem neki. Az elején nehezemre esett, de aztán hamar belejöttem az érzésbe, ami egy nálam jóval idősebb ember letegezését illeti. Előzőleg már sokat panaszkodott, mennyire fáj a dereka. Mostanra a lábába is átterjedt a fájdalomérzet. Hogy kellemesebbé tegyem a beszélgetést, megpróbáltam beemelni a férjét. Felidéztem, milyen jó volt végre kettejüket együtt látni.

- Az a vén fasz? Az nekem nem a férjem. Isten ments! Hogy én ahhoz? Soha! Alig győztem megszabadulni tőle akkor is. Görcs állt az egész hátamba. Mozdulni se bírtam, úgy fájt. Az meg csak mondta és mondta. Egyszer a fiam megpróbált minket összeboronálni. Megittak valamit a kocsmában, aztán felhívta hozzám. Azóta nem tudom levakarni. Állandóan jön. Fáraszt. Így a tipmix, úgy az esélyek. Meg az időjárás. Meg hogy mit vesz magának a nyugdíjából. Kit érdekel? Különben is, neki miért van ilyen nagy nyugdíja? Én meg kuporgatok. Alig jut valamire. Anyja picsáját! Megáll az ember esze. Na, adjál egyet! Most jól felhúztam magam. Bassza meg! Megyek és leiszom magam. Olyan nagyra van magával. Folyton azt emlegeti, hogy megmentett. Hogy ha ő nincs, akkor mi történik. Na, most az igazság az, hogy tényleg rosszul voltam. Nála pedig pont volt kulcs hozzánk, mert vártunk valakit, és ha történetesen mi nem vagyunk itthon, be tudja engedni. Ha már szomszédok vagyunk, ennyi haszna legyen. Be volt zárva az ajtó, én a díványon szenvedek, ez meg jön be a szobába, hogy itt felejtette a bort és elvinné. Legszívesebben hozzávágtam volna valamit, hogy vidd a kurva borodat, nesze, de csak jajgatni tudtam. Az meg hívta a mentőket. Pedig a fiam jött volna haza fél óra múlva. Simán ellátott volna. Ha nagyon akarok, hívok mentőt, de úgy voltam vele, egye fene, hívja. Ha tudom, hogy a mai napig felemlegeti hőstettként, kitépem a kezéből a kagylót. Amúgy normális faszi, semmi bajom vele, csak hagyna már békén! Tíz éve vagyok özvegy, nem vele fogom újrakezdeni.

Aztán a néni befejezte. Fújtatott még egy darabig, fizetett, aztán eldöcögött az ajtó felé. Már régen elment, amikor még mindig azon gondolkoztam, amiket mondott. Egy majd' egy éves beágyazódott gondolatmenetet szakított ki tövestül belőlem. Valakiről, akiről azt hittem, felesége van, kiderül, nincs neki. Vagy, hogy más is derűs fickóként tartja számon. Erre itt az élő példa rá, hogy a sztori ennél sokkal árnyaltabb is lehet.

Habár még mindig jó érzéssel tölt el, ha a férfi betoppan vásárolni. Továbbra is azok közt a vásárlók közt tartom számon, akiket szívesen látok. Pusztán a családi idill tűnt el mögüle, helyette egyedül látom egy atlétában, kezében száraz, fehér borral, amint lehuppan a kanapéra, mellette tipmix újság. Lábait az asztalra teszi és bekapcsol valami meccset a tv-ben.

Na, mindegy, majd megszokom ezt is. A lényeg nem változott. Ugyanolyan jó kedélyű, ugyanazt a bort viszi, és továbbra sem panaszkodik. Legfeljebb ha elmegy a fogadás.

Örülök, hogy kiderült mindez. Túl kerek lett volna a történet. Így legalább sehova se gurul. Marad minden a régi a Kerék utcában. Nem először és nem utoljára.

Előző oldal Petya