Új Hajnal vándorai - Az alku már megköttetett III.

Fantasy / Novellák (416 katt) B.J. Schmudla
  2016.11.27.

III.

Az évezredes könyvtár padlóján hatalmas körben felvésett szimbólumok izzottak, kísérteties vöröses fénnyel töltve meg a helyet. Az alakzat közepén egy fémből készült szerkezet pihent, melyből kábelek indultak az írásjelek felé. A belőlük előszökő halk surrogás arra engedett következtetni, hogy a jelképek valami módon energiával látják el a rideg fémtrónust.

Lex azonban ezekből csak a fájdalom hullámain néha-néha áttörő zümmögést hallotta, de azt is már csak akkor, mikor a kínnal egybefolyó émelygés alábbhagyott. Ezt az árat sokan megfizették a térutazásért. Fehér golyóvá sült szemeivel már nem volt képes felfogni a világ látható részét, mindezek ellenére valami mégis hajtotta előre. Összeégett kezeivel lassan tapogatózva haladt a gépezet irányába. Törött bordái minden egyes lépésnél nagyobb súllyal nehezedtek a mellkasára, amitől már csak erősen zihálva kapott levegőt, de úgy érezte, valami vonzza a kör belseje felé…

Minden erejét összeszedve saját lényegével kinyúlt, hogy körbetapogassa maga körül a helyet. Olyan érzés kerítette hatalmába, mintha pucér testét jéghideg pengék szabdalnák, de ez inkább idegennek és borzongatónak, semmint fájdalmasnak hatott. Hirtelen eszébe ötlött az az emlékkép, mikor a bakhágói csatában súlyos sebet kapott, és az orvosi szoba asztalán ébredt tele fájdalommal és rémképekkel. Halott bajtársak arcai vették körül, kiket feláldozott, hogy Terkent megmentse. Vádlóan néztek rá tejfehér szemeikkel, és kígyószerű nyelvükkel a bőrét nyaldosták. A gyógyító nem értette, miért ordít, hisz a legerősebb tompítószerekkel tömte tele, de ő nem látta a holtakat, nem érezte égett húsuk bűzét. Tudta, innen nincs visszaút. Elindult valami felé, ami csábította, hívta, de ugyanakkor el is emésztette, hacsak nem bizonyul erősebbnek nála! De hát ő Lex Margrel! Neki senki nem állhat az útjába, előtte nincs lehetetlen!

– Vetkőzz le és ülj a körbe! – nyilatkozott meg ismét az Utazó. – A többi már az én dolgom.

A lény hangja parancsolóan csengett, telve elégedett dominanciával. Első hallásra pont azzal a fajtával, ami elől Lex elmenekült Terkenből. Az értelmetlen, minden áron másokon uralkodni akaró gőg katonás hangjaitól ez az utasítás azonban valahogy különbözött. Érezte, hogy célja van, és nem pusztán a másik lény – jelen esetben ő – megtörése az egyetlen mozgatórugó. Vagy talán mégis? Talán ennek az egész küldetésnek az volt a célja, hogy új mentora megtörje, eltapossa a tudatát, összetörje személyiségét, hogy utána egyszerű bábként játszadozhasson vele kedve szerint, még meg nem unja? Az nem lehet! Ez túl emberi lenne. Túlzottan magán viselné a régmúlt idők modern civilizációinak groteszk eszméit, melyekről annyit hallott otthon. Azokat, amik a személyiséget elpusztítva akartak egyéniséget teremteni, de olyat, ami megfelel a sablonoknak. Azokból ki nem lógva lebeg a társas magány éterében, így veszítve el önnön létezésének értelmét a pórázon tartott szabad akarat illúziójába révülve.

Lex eszmefuttatásának az a tompa reccsenés vetett véget, mely azt jelezte, hogy pár bordája végképp megadta magát. Utolsó erejét összeszedve lehámozta magáról zubbonya maradványait, miközben a tüdejét elöntő folyadék elviselhetetlen nyomásával küszködött. Végül sikerült beleájulnia a trónus acélosan hideg ölelésébe. A bőre alá hatoló tűk sokaságának sérüléseihez képest elhanyagolható fájdalmát már fel sem fogta. A kínoktól – vagy talán a testébe áramló transzcendens energiától – tudata kiszakadt testéből és a jéghideg, végtelen űrön át nyargalt ismeretlen célja felé.

Utazott, keresztül téren és időn; titkokat megismerve és olyan borzalmakat megtapasztalva, amik a halandók lelkét elevenen falják fel. Számtalan belső démonnal csatázott és hajtotta őket rabigába. Megismerte a kozmoszt és a világokat, melyeket mestere, az Örök Utazó már bekebelezett. Megváltozott. Tudta, érezte, hogy többé már nem az az ember, aki húsz éve beült a székbe és a megismerés útjára indult. Több lett és kevesebb. Emberi és démoni egy személyben. Megtudta, hogy mik az Utazó céljai, és ebben ő hogy segíti majd. A méglélekpróbálóbb azonban az a színjáték volt, amit nap mint nap játszott. A hatalmas boszorkánymester és szolga szerepe egy személyben. De ezt kellett tennie. Meg kellett törnie kifelé, hogy megkapja, amit akart. De tudta, hogy belül sosem törhet meg, különben elveszett. Különben sosem lehet újra önmaga: szabad és hatalmas.

A színjáték végére már maga sem tudta biztosan, hogy él-e még belül a remény, vagy ő is elhitte saját színlelését, és önnön csapdájába esve behódolt teljesen a hatalomnak? Remélte, egyszer megtudja, és azt is, hogy valahol még bent ott van ő, Lex Margrel. Vagy ez csak ugyanolyan illúzió lenne, mint az óvilágban?

„Ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van...” - ez a gondolat most még nyugtalanítóbban hatott rá, mint eddig bármikor.

Lex kinyitotta borostyánszínben izzó szemeit, melyekkel úgy szemlélte a világot, mint egy újszülött, ki először eszmél rá az élet csodájára. Ismét látott, noha lelkének új kapui leginkább egy fenevad szemeire emlékeztettek. Gyenge volt és csontsovány. Sebei bár begyógyultak, de még érezte a helyüket. Teste már nem egy harcedzett katonáé volt, hanem egy emberi árnyéké, de belül feszítette az erő. Az az erő, amely az ő szolgálatában állt, és bármikor kész volt kitörni, hogy elsöpörjön mindent, ami az útjába kerül. Remegő kezekkel szedte össze a földről megtépázott ruhájának maradványait és felszerelését, melyeket még a por sem lepett be. Mintha csak pár órát, vagy napot lett volna távol. Lábai inogtak, mikor kitámolygott a hatalom börtönét jelentő ősi írásjelek gyűrűjéből, hogy valami élelem után nézzen és nekivágjon a sivatagnak. Nem érdekelte semmi, mert tudta, hogy bármit képes túlélni. Csak két dolog járt a fejében: Bandaföldek, Barakas.

Előző oldal B.J. Schmudla