Gyilkosok kora III/10.

Fantasy / Novellák (356 katt) anonim88
  2016.11.18.

A narancssárga, késő délutáni nap alatt egy világos kis tisztáson, valahol az erdő mélyén, egy sötét alku várta, hogy nyélbe üssék. Jud még egyszer átismételte magában a tervet. Ő viszi a lányt, ezek meg a pénzt, tiszta sor. Legalábbis, ha sikerül megegyezniük. Ha nem, nos, akkor vérfürdő lesz. Idegesen megdörzsölte verejtékező homlokát. „Öreg vagyok én már ehhez a sok feszültséghez.”

A „tárgyalás” szó hallatára Elise szívébe visszatért a félelem. Életét egy mágus kezébe adta, aki még annyira sem tiszteli, hogy a nevét, vagy a rangját megtanulja.

- Tényleg ő az, igaz? Az igazi Elise MacTir? – kérdezte Jud a biztonság kedvéért.
- Teljes életnagyságban – így a mágus egy félmosollyal.
Jud fellélegezhetett. Majdnem hibát követtek el, így viszont a próféta haragjától se kell tartaniuk.
- Ez esetben kész vagyok jutányos árat fizetni érte - a zsoldosvezér megvillantotta foghíjas vigyorát, közben lassú, jól látható mozdulattal lecsatolta erszényét. Odadobta, úgy egy lépésnyire a mágus lába elé. Az erszény tömve volt ezüsttel, rézzel, néhol egy-egy aranyérme is felvillant. Ez a két törvényen kívüli számára valóságos vagyonnal ért fel.
- Csábító ajánlat – bólintott Daniel. Victor nem szólt semmit. Egyelőre kivárt, viszont kellően mogorva képet vágott, hogy valamennyien megrémüljenek, ha csak rápillantanak.
- Most pedig, ide a szukát! – intett türelmetlenül Jud.

Elise megdermedt. Most nyertek értelmet igazán Daniel szavai. „Itt, az erdő mélyén, távol a civilizációtól vajmi keveset számít a rang, a név, vagy a vagyon. A természet törvényei mindent felülírnak. Ha gyenge vagy, ki vagy szolgáltatva az erősek akaratának.” A sorsa felől senkik döntenek, ő pedig tehetetlen. Mert gyenge. És esetlen. Belemarkolt Daniel ingébe. Elfojtotta kitörni készülő zokogását.

- Kérlek… ne adj át nekik! – könyörgött elcsukló hangon. – Soha többet nem fogok panaszkodni… Mindenben engedelmeskedni fogok neked, ígérem! Megteszek bármit, amit csak kérsz, csak kérlek, könyörgöm, ne engedd, hogy elvigyenek!

A reakció előtt még a mágus is döbbenten állt. Fenyegetőzést várt, kiabálást, meg a szokásosat, ilyen szintű érzelmi kitörésre azonban nem számított.

Victor dühösen Danielre pillantott, aki egyből megértette, a színjátéknak vége. Egyik kezével átölelte Eliset, mire a lány megremegett, akár a nyárfalevél, ha megfújja a szél. Attól tartott, a mágus kitépi magát szorításából, s banditák elé dobja, akár egy darab húst. Daniel arcát a lány dús fürtjeibe nyomta.

- Engedj el! Indulj el feléjük! Két lassú lépés, aztán állj meg! – súgta a fülébe. – Bízz bennem!

A lány egy pillanatra eltűnődött, vajon mi fog történni, aztán engedelmesen bólintott. „Nincs más választásom” – gondolta, megtéve az első lépést. A második lépésnél szíve úgy kalapált, majd kiugrott mellkasából. Életéről ez az egyetlen lépés döntött. Elméjében egyetlen kérdés ismétlődött újra, meg újra: „Vajon mi lesz velem?”

Daniel mély levegőt vett, tenyerén a tetoválások felizzottak.

- Füstfüggöny!

Mire Jud feleszmélt, a mágus szájából feltörő füstfelhő elborította őket. Az egész a semmiből jött, s úgy telepedett a rétre, mintha valami alkimista robbantott volna füstbombát.

- Rohadék! Átvertél! – üvöltötte fröcsögő nyállal. – Lőjétek le! Lőjétek a füstöt, amíg van nyilatok! – kivonta pengéjét, a mellette állók követték példáját. – Bárki jön elő, vágjátok le! – parancsolta. - A szarháziak vagy a füstben lelik végüket, vagy kard által esnek el!

A nyílvesszők valósággal sziporkáztak feje felett, míg Jud feszült csendben várakozott, pillanatok teltek el, másodpercek, végül percek, ám semmi nem ugrott elő a gomolygó sötétségből. „Talán megfulladtak, vagy az íjászok leszedték mindet?” – töprengett, ahogy a lassan oszló füstfelhőt fürkészte.

A szürke köd lassan tovaszállt, helyébe kormos fű, s megannyi földbe fúródott nyílvessző maradt.

- Ezek kereket oldottak, főnök – jegyezte meg egy bamba képű fiú.
- Az összes pénzünkkel együtt – tette hozzá valaki ingerülten az erszénynyomra mutatva a fűben.

Jud hitetlen arccal az erszény hűlt helyét bámulta, majd cifrán káromkodva földhöz vágta kardját. Hülyét csináltak belőle.


***


- Már biztosan leráztuk őket! – lihegte Elise a mágus után loholva. Daniel megállt, elengedte a lány kezét.
- Nem is üldöztek minket – felelte két levegővétel között -, de azért jobb biztosra menni.

Victor is beérte őket, egy fának támaszkodva kapkodott levegő után. Feje olyan vörös lett, akár a főtt rák. Daniel hangosan felnevetett, mikor meglátta.

- Fogd… be… - felelte hosszú szünetet tartva a két szó között.
- Miért nem harcoltál velük? – kérdezte Elise, ahogy félredobta a verejtéktől benedvesedett hosszú, fekete tincsét. Aztán meglepetten ébredt rá, egyáltalán nem zavarja, mennyire piszkos, vagy, hogy mióta nem fürdött. Megmenekült azoknak az ocsmány alakoknak a karmai közül. Ez éppen elég boldogsággal töltötte el.
A mágus vállat vont.
- Nem akarózott harcolni.
- Ennyi? – csattant fel Elise.
Daniel mogorván rápillantott.
- Visszavigyelek nekik?
- Ne! – vágta rá egyszerre rémülten, és aranyosan, amitől Victornak megesett rajta a szíve. Talán a Danielnek is, ám ő sosem vallaná ezt be. Ő csak elmosolyodott. „Megtanulta a leckét.”

Victor levágta magát a fa tövébe.

– Ma éjszakára itt verünk tábort – jelentette ki, mintegy arra utalva, ő innen reggelig el nem mozdul.

A naplementével tüzet raktak, s most először útjuk során közösen a tűz körül ülve költötték el vacsorájukat. Elise a múltjukról kérdezte őket, meg az átélt kalandjaikról. Victor elhárította a kérdést, mondván, ő nem tud semmi vidámmal szolgálni, Daniel pedig, mivel imádta hallatni saját hangját, mesélt neki a Körben töltött időkről.

Az órákról való lógás mikéntjét ismertette, a tiltott könyvtárba való bejutást, és az érte kapott büntetést. Megosztott vele egy – szerinte – mókás történetet egy elf kigúnyolásáról az ebédlőhelyiségben, amiért két hét elzárást kapott.

- Ami pont kapóra jött, hiszen előtte loptam el pár érdekes könyvet. Legalább volt időm olvasni – zárta le történetét a boldog befejezéssel.

Elise végül elálmosodott, s elhelyezkedett a tűz mellett. Daniel vigyorogva számolgatta a lopott pénz, míg Victor egy húsos cupákon nyammogott. Mikor a lovag úgy ítélte meg, a lány elszenderült, fürkésző pillantást vetett társára.

- Miért nem harcoltunk? – érdeklődött. – Azok a banditák amatőrök. Könnyedén győztünk volna.
Daniel egy nehéz sóhajtással beletúrt hajába.
- Emlékszel még azokra a zsoldosokra, akiket megöltünk az erődbe, mielőtt találkoztunk Castielékkel?
Bólintott.
- Hogyan felejthetném el?
- Pontosan. Az égő testek bűze, a halálsikolyok, a szag, aztán az a valami, ami végül az emberekből marad. Nem akartam kitenni ennek a látványnak. Így is lesz elég álmatlan éjszakája, legalább egy darabot had maradjon meg a kis álomvilágából.

Daniel szokatlanul komolynak tűnt, mire Victor tátott szájjal elmosolyodott. Sápadt arcával, sárga szemöldökével, és a rajta táncoló lángok árnyékával úgy nézett ki, akár egy faragott vigyorgó töklámpás.

- Te kedveled őt, nem igaz? – kérdezte boldog tökfejével.
- Szokás szerint félreértesz – felelte a mágus vállat vonva.

Eliset megdöbbentették a hallottak. Mozdulatlanul, alvást színlelve végighallgatta a beszélgetésüket, s teljesen összezavarodott. Korábban azt gondolta, ideiglenes kísérői koránt sem kedvelik, sőt, Daniel egyenesen utálja, most azonban nem tudta, mit gondoljon.

Előző oldal anonim88