Az út

Szépirodalom / Novellák (410 katt) Tad Rayder
  2016.11.30.

John Barker arra gondolt egyik reggel, amikor felkelt, hogy milyen jó lenne egy olyan világban élni, ahol csak ő saját maga irányítja a dolgok végbemenetelét. Híres festőművész volt a helyi kisvárosban, mindenki ismerte. Ez a kisváros nem volt más, mint a Maine állambeli Portland, ahol mindenki ismert mindenkit, mert nem lehetett olyat tenni ebben a városban, hogy azt ne tudják meg azonnal a városlakók. Nem mintha olyan ember lett volna John, aki bármi rosszat is tett volna azóta, hogy tizenhárom éves kora óta rászokott a cigarettára, amikor egy kerti partin megkínálta az egyik haverja.

John szegény szülők gyermekeként nevelkedett, és már fiatal korában rájött arra, hogy ebből a környezetből ő egyszer ki akar törni. Erre a legjobb utat választotta, mert amíg vele egykorú társai focizni jártak, ő inkább a művészet felé vette az irányt. Nagyon szeretett festeni. Nem járt el a tanulás mellett sem rajzszakkörre, sem pedig festőképzésre. Egyszerűen csak csinálta, amit imádott. Elővette a tábláját, ráhelyezett az elképzelt kép méretéhez megfelelő plakátnak is beillő papírt és festett. Nem kellett hozzá neki más, mint belső béke és összpontosítás arra, amit éppen elképzelt. Mindezt isten igazából titokban csinálta, mert nem díjazták a szülei, hogy a fiúk ilyen ócska festegetést választ magának szabadidejében, mint sem hogy a barátaival focizzon. De a szüleivel ellentétben a barátai is tudták, és megértették, hogy ő ezt szereti csinálni, hát csinálja.

Már megszámlálhatatlanul álltak a szobájában a festmények, amikor az iskolában meghirdettek egy festői pályázatot „Ki tud szebben festeni” címmel. John elindult rajta, bár nem sok reményt fűzve a dologhoz, annak ellenére, hogy nagyon izgatott volt a verseny miatt. Mivel első komoly megmérettetése volt, így még ő sem mert komolyabb dolgokra gondolni, mint arra, hogy elindulok és lesz, ami lesz. Beadta a festményét, és három hét múlva volt az eredményhirdetés. Abban a három hétben Svetlana és Gerard, John szülei nem igazán ismertek rá a fiúkra. Minden nap izgett mozgott, látszott rajta, hogy valamiért nagyon izgatott. S amikor Ger megkérdezte tőle, hogy, fiam, mi van veled mostanában, olyan más vagy, mindig ez volt rá a válasz: „Semmi, apu, csak egyszerűen jó kedvem van”. De belül nem csak jókedve volt, hanem majdnem szétcsattant az energiától is, ami attól volt, hogy nőtt benne a várakozás öröme, hogy mi lesz a verseny végeredménye. S ez így volt jól. Ezt ő is tudta.

S eljött hát a nagy nap az iskolában. Kihirdették a verseny végeredményét. Körülbelül harmincan indultak ezen a versenyen, és John annyira izgatott volt, hogy azt is alig hallotta meg, hogy az ő nevét mondják. Pedig ezt várta már nagyon régen. Harmadik helyezett lett ezen a festőversenyen. Amikor hazaért, egyből elkezdte újságolni a jó hírt.

- Anya, apa, képzeljétek, harmadik lettem a festőversenyen, amin elindultam.
- Festőverseny mi? - morrant rá az apja.
- Nem is örültök neki?? - kérdezte kétségbeesetten.
- Nem, nem örülünk neki, mert ahelyett, hogy a barátaiddal lennél és fociznál, te ilyen hülyeségekkel töltöd az idődet.

John nem szólt semmit, csak azzal a lelki fájdalommal, amit okozott neki az apja, felment a szobájába és azt mondta: akkor is egyszer híres festőművész leszek. John miután elvégezte a maine-i festőművészeti egyetemet, bejelentette, hogy elköltözik otthonról.


A szülei nagyon nem szerették, amit a fiúk csinál, de belátták, hogy azt, amit ő a fejébe vesz, azt meg is csinálja. Belátták, hogy a fiúk felnőtt. Miután elköltözött otthonról, nemsokára kapott egy állást egy ürgétől, aki portréfestői munkát ajánlott neki heti tíz dollárért. Johnnak nagyon tetszett, amit csinál, csak egy kis idő után rájött, hogy a pénz nem valami sok, és valami jobb után kellene nézni. Évekig csinálta ezt a portréfestést, miután kiment Londonba, hogy nagyobb környezetben is szerencsét próbáljon. Sikerült is neki, kapott egy álláslehetőséget épületfestészetre. Minden nap csak annyit kellett csinálnia, hogy kiment London egyik terére, és lefestett egy épületet, és a cég meg árusította a festményeit. Pár évig jól is ment minden, ment a festészet, John számára sikeres volt a nőknél, de mégsem volt igazán boldog. Egyik reggel, amikor felkelt, csörgött a telefon és felvette.

- Mr. Barker?
- Igen, én vagyok.
- Mr. Hannoran vagyok a maine-i rendőrkapitányságról.
- Mondja, biztos úr, valami baj van ???
- Attól tartok, igen, Mr. Barker.
- Mondja, micsoda!
- A szülei meghaltak autóbalesetben.
Hirtelen a meglepődöttségtől John csak annyit tudott mondani:
- Köszönöm szépen, biztos úr, hogy értesített
- Ugyan, nincs mit - szólt a válasz a kagyló túloldaláról.
- Viszonthallásra!
- Viszonthallásra!


John hazautazott Maine-be, és elrendezte a szülei temetését. De valahol érezte, hogy már soha nem fog visszamenni Londonba, mert ő itt marad, mert neki erre van szüksége, hogy a ködös Maine-ben ébredjen minden reggel. Miután lezajlott a temetés, minden nap kiment a temetőbe, hogy lerója tiszteletét a szülei előtt. Írt egy pár soros levelet a szüleinek még Londonban, amit a munkája miatt soha nem volt ideje feladni.

Drága anya és apa!!

Nagyon szépen köszönöm, hogy felneveltetek engem, és még ha ti nem is örültetek neki, amit csinálok, mert szerintetek nem volt jó, hagytátok, hogy azt tegyem, amit igazán szeretek. Nagyon sok köszönettel tartozom nektek. A Ti Szerető Fiatok, John.

Most, hogy ezt a levelet olvasta, ismét könny szökött a szemébe, és nagyon sajnálta, hogy már csak a szülei sírja mellett tudta elmondani nekik, mennyire szereti őket. Úgy döntött, mivel hogy végérvényesen itt marad Maine-ben, így bejelenti a rajongóinak, hogy befejezi és visszavonul az a John Barker, aki éveken át festőművésze volt a világnak. Már csak időtöltésként festegetett, de már nem volt az az életerős ember, aki elment, hogy világot lásson ebből a ködös kisvárosból. Röviden elment, világot látott és más emberként tért vissza, akit senki nem ismer. Hiába megy be minden reggel ugyanabba a boltba, mint gyerekkorában, már nem látják azt az elszántságot felnőtt fejjel, mint amit láttak rajta gyerekként. Ez talán az ő hibája, talán nem. Megítélni ezt elég nehéz. Csak most azt tudni, hogy elvonult a világ elől mindenki John Barkerje, és nem igazán lát kiutat ebből az egész helyzetből, ami hirtelen körülvette.

Hát ez volt John Barker élettörténete a ti számotokra, és remélem, tanulság is, hogy hogyan lehet egy életerős emberből egy lelki beteg személy, aki nem lát más kiutat, csak elvonulni a világ elől.


Sümeg, 2014.08.23. szombat

Előző oldal Tad Rayder