Földúton

Horror / Novellák (1155 katt) Koi
  2016.11.18.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2016/11 számában.

1943 késő ősze, valahol Kelet-Európában…

Éjszaka volt. Teljes sötétség. Az újhold sziluettje feketén derengett a mélysötét égen. A hatalmas, fekete boltozaton felhők is voltak, de dolgukat már napközben elvégezték, s milliónyi vízbombájuk sártengerré változtatta a tájat, míg ők odafent szárítkoztak a gyenge szélben és sikerrel vették el azt a mégoly csekély fényt is, amit a csillagok biztosíthattak volna.

Egy Messerschmitt Bf-109G típusú vadászgép repült inogva a földút felett. Viharvert gép volt, a sors, úgy látszik, nem bizonyult jóságosnak, és az orosz csapatok nyomása sem volt kíméletesnek nevezhető. Szürke és fehér festésén golyónyomok tarkállottak, motorja kehesen üvöltött, miközben ritkás füstöt eregetett. Futóműve mereven lefelé lógva szelte a levegőt – az automatika találatot kapott, s nem húzta be a szárnyak alá a két fémlábat. Lőszere nem volt, üzemanyaga szivárgott.

Csak érjek el a legközelebbi településig, ott kiugrok – mondta pilótája az oxigénmaszk alatt, ahogy a harminchat órás folyamatos készenléttől és a meneküléstől fáradtan le-lehunyta karikás, kék szemeit. Levette repülős sisakját – mint valami kínzó fejgörcs, szorította eddig fejét. Az ülés mellé dobta, már amennyire ez egy szűk frontvadászban kivitelezhető volt. Nem érdekelte, hogyha lezuhan, nem védi semmi sem fejét, csak egy dologra koncentrált: a hazajutásra.

Éhes volt, iszonyúan éhes – körülbelül három hete volt már, hogy utoljára normális mennyiségű és állagú ételadaghoz jutott.

Ha hazajutok, úgy bezabálok, mint akármelyik aranyfácán – gondolta. - Először rántottát eszem jó sok szalonnával, azután kolbászt jó sok kenyérrel meg hagymával…

A gép hangosan süvöltött el a lombját vesztett ágtenger fölött… aztán egyszer csak feladta – átesett, s a földhöz vágódott. Kerekeiről visszapattant a levegőbe, hogy azután mindkét szárnyának leszakadjon a vége. A második becsapódáskor a jobb futómű eltört, s a földön megpattanó szárny bevágta a repülőt a fák közé. A pörgő légcsavar szilánkokra szakadt a masszív fatörzseken, és az egyik, a fülkébe vágódó darabja, mint valami óriási szike, tőből lemetszette a pilóta bal karját. Amaz felüvöltött fájdalmában.
A gép a feje tetején, de végül megállt. Rögtön ki is gyulladt, s a kabintető alatt szinte azonnal kék lángocskák csaptak fel. Égett az elektronika… és hamarosan az egész vadászgép máglyaként kezdett el lángolni.

A férfi bennégett…



Hetvenöt évvel később…



- Linda, gyere már!
A három túrázó nyájasan vigyorogva nézte, ahogy negyedik társuk a bakancs fűzőivel szöszmötöl.
- Már ott kéne lennünk a táborhelyen – mondta Max óráját nézegetve -, te meg itt nekiállsz piknikezni.
- Kuss már! – nevetett vissza a lány, majd a többiek után szaladt. Bakancsa cuppogott a sárban, a délelőtti vihar sáros dagonyává változtatta a poros földutat, de mostanra legalább a napok óta szakadó eső elállt.

Mentek tovább zseblámpáik fényében. A lány ránézett Casio-jára. Az óra kismutatója ekkor már elhaladt a tizenkettő alatt, a nagymutató pedig a kettesen állt.

Húszpercnyi séta után egy útkereszteződésben megálltak. Anton zavartan vakarta a fejét.

- A térkép szerint odaértünk, de sehol a táborhely. Valamit nagyon elpuskáztunk.

Max nagy kézi reflektora ekkor villogni kezdett, majd feladta. Innentől már csak kicsi fejlámpáik világítottak. Még a Hold is újjászületés közben volt, így onnan sem remélhettek fényt.

- Kurva nagy gáz van, emberek – mondta Gina, majd elővette telefonját. - Mi a szar, itt nincs térerő – nyújtotta az ég felé.
- Váljunk szét és kábé fél óra múlva találkozzunk ugyanitt!
- Legyen!

Négyen négyfelé indultak. Ötpercnyi visszafelé megtett séta után Max nyögdécselést hallott.

- Mi az isten? – fordult jobbra-balra. Hideg veríték ült ki a tarkójára. Újra hallotta a nyögéseket, most némiképp közelebbről. Reszketve kapcsolgatta fel-le reflektora gombját, de semmi. A földutat körülvevő erdőben nem volt semmi, még leselkedő szempárok visszacsillanását sem lehetett látni, bár a fejlámpa nem erőltette meg magát túlzottan.

Hirtelen egy halálmadár kezdett el kuvikolni.

- Mi van, temetsz? – keménykedett a fiú, de nem azért, mert nem félt volna. Ellenkezőleg. Csak próbálta magát bátorítani, mert így is már a pánik szélén tántorgott.

A reflektor egyszer csak minden előzetes jel nélkül újra beindult. Hófehér, késként hasító fényében állt valaki, tőle alig tíz méterre.

- Mi a… - meredt Max az alakra. Régimódi, talán a világháborús példányokat mintázó pilótaruhában volt, sisak nélkül. Borostás, halottfehér arcán vágásnyom és vér vöröslött, szemei alatt fekete karikák voltak. Bal kabátujja üresen lógott. Rémítően kék szemeit felé fordította.

- Elnézést – szólalt meg színtelen hangon -, tudja, merre van a legközelebbi kórház?
- Nem, sajnos nem – válaszolt a fiú némi rémült gondolkodás után. Csak egy villanást látott utána, aztán elájult…


Gina a baloldali ösvényen sétált, szálas, karcsú alakján úgy hatott az emeletes túrahátizsák, mint gyékényen a buga. Fejlámpája ütemesen lötyögött sapkáján, szájában cigaretta parázslott. Próbálta magát megnyugtatni, hogy ez csak egy apró tájékozódási hiba volt, s hamarosan megtalálja a táborhelyet, ahol már az egy nappal korábban indult osztálytársaik vártak rájuk.

Egy nagy, átázott ágra lépett, ami tompán, de hangosan reccsent alatta. A nagy fák között, az ösvényen előre is, hátra is visszhangzott. A lány hátranézett, aztán megint előre. Szájából kiesett a cigi.

Egy sápadt, borostás, vérrel telefröcskölt arcot látott maga előtt.

- Mi a szar?! – visított fel, és futni kezdett. Az alak megint feltűnt előtte, így visszafordult. Súlyos bakancsáról sár fröcskölt, óriási táskája ide-oda ugrált. Lámpája ekkor leesett. Aztán ő maga is elesett valamiben.

Max volt az. Hogy került ide?

Az alak a hátán heverő lány fölé hajolt. Szemében nyoma sem volt az életnek, mint két vízfestékkék LED, világítottak szinte túlvilágian a fejlámpa fényében.

- Ne haragudjon, hogy magára ijesztettem, de tudja esetleg, hogy hol van a legközelebbi kórház?
- A-arra – mutatott el Gina valamerre, csakhogy megszabaduljon végre. A pilótaruhás alak elvánszorgott a mutatott irányba, a lány pedig felpattant és földön heverő társával nem foglalkozva próbált feltűnésmentesen elslisszolni.

Az első öt lépés óvatos volt, folyamatosan hátra-hátrasandított közben. A hatodik visszanézésnél eltűnt a szeme elől az ismeretlen. Végre – gondolta.

Hét. Kissé még fenyegetve érezte magát, de most már valamelyest reménykedett. Hátizsákos alakja imbolygott. Nyolc. Gyanúsan méregetni kezdte a bokrokat, de léptei egyre gyorsultak. Kilenc – futásnak rugaszkodott. Hálózsákja majdnem lerepült a feltornyozott csomagról. Tíz.

Az egyik pillanatban még mindent érzett, a következőben már semmit. A sapka és rajta a bányászlámpa leesett és az utóbbi fényében összecsuklott a súlyos táskát cipelő test. A halotti sokk kiült a lány földön heverő fejére, ami jó egy méterre landolt a testétől. A csomag legtetején lévő hálózsákon egy vértől vöröslő légcsavardarab suhant át, kettévágva azt…


Anton hangosan köhögött, amint a középső ösvényen sétált. Már napok óta fájt a tüdeje, amin barátnőjének dohányzása még rontott is. De nem szólt, ahhoz túl szerény és félénk volt – kész csoda volt, hogy annak idején összejött Ginával. Így is alig lehetett rávenni, hogy ő is részt vegyen a gyalogtúrán, s most már kezdte megbánni.

Zöld túracipői cuppogtak a pocsolyás úton. Nadrágjának alja egy merő sár volt, övére rögzített kulacsából a tea a gyakori ivásszünetek miatt igen gyorsan fogyott.

Fejlámpája hunyorogni kezdett, majd kihunyt. A fiú hangosan zsémbelődve megpiszkálta.

- Működj már, te szemét! - mire a fény újra feloltódott. Anton maga elé nézett és a látványtól megtántorodott.

Előtte ketten feküdtek az úton. De nem tőlük, hanem a felettük álló, szellemképszerű alaktól rémült meg annyira, hogy csaknem a földre huppant.

Egy pilóta volt az, jobb kezében egy véres légcsavardarabbal. Bal karja pedig egyáltalán nem volt – legalábbis bőrkabátjának ujja üresen lógott.

Egy szempillantás alatt előtte termett az alak. Halk, de jól érthető szavakat formált kisebesedett ajkaival.

- Tudja esetleg, merre van a legközelebbi kórház?
Anton reszketve elővette térképét és kinyitotta.
- Itt vagyunk… körülbelül – mondta reszkető hangon -, és a legközelebbi kórház az meg… itt.
- Köszönöm… - csúsztatta vissza a hatalmas, szikeszerű fémdarabot az övébe. - Meg tudná mondani, hogyan haltam meg? – tett fel egy szokatlan és elég morbidul hangzó kérdést a félkarú szellemkép. A fiú hatalmasat nyelt, majd válaszolt.
- Nem tudom… elvérzett?

A pilóta nem szólt semmit. Anton viszont hirtelen füstszagra lett figyelmes. Lenézett – bakancsa füstölni kezdett, majd hirtelen kigyulladt. A lángok, mintha a fiú nadrágja benzinnel lett volna belocsolva, rohantak fel a lábain. Rohanni kezdett, de a tűz nem szűnt meg, sőt, egyre erősebben égette…



Linda a jobb oldali ösvényen sétált. Meglepetésére itt kevésbé volt nagy a sár, mint eddig, de így is nehezen emelgette bakancsát. Hirtelen fényt kezdett el látni az ösvény végéről. Felgyorsított, s közben már pötyögte is Max számát – először őt akarta hívni, hiszen ő volt a legmesszebb. Illetve pötyögte volna, ugyanis még mindig nem volt térerő. Másik kezében szendvicsét tartotta.

Aztán rájött, hogy nem a táborhelyre talált, hanem más okozta a fényt. És ez sokkal gyomorforgatóbb volt, mint akármelyik silány, last minute sátorozás, ahol eddig járt. Egy már alig füstölgő, de felismerhetően tűzhalált halt tetemet talált – összezsugorodott és csontjai kilátszottak, mint azoknak, akiket Hirosimában elért a Kisfiú tüze. A ruhák ráolvadtak, táskájából csak a pántok maradtak meg.

Mindezt egy víztől és sártól tocsogó földút közepén.

A maradványok mellett egy fém termosz csillogott – egyedi darab lehetett, mostanra félig megolvadt. De még mindig teljesen, megismételhetetlenül jellegzetes maradt. A lány szájából kifordult a falat, s a még kezében lévő többi részét is csaknem elejtette a felismeréstől.

Anton volt a halott, szénfekete arcára ráégett halálsikolya.

A lány mögött egy másik árny bukkant fel.

- Hölgyem! – tette jobbját a vállára valaki. Linda megfordult. Egy nála fél fejjel magasabb, hófehér bőrű, szőke férfi volt az. Kék szemei vizenyősen bámultak rá.
- Merre… van a legközelebbi kórház?
- V-V-V-V-ben – nyögte ki végre a kérdezett, majd… hozzávágta a szendvicset. A szalámis zsömle lepattant a pilóta kabátjáról.

A szellemkép erre biccentett egyet, majd felvette az ételt.

Eltűnt.

Linda idegesen nézelődött, de nem látta. Aztán lenézett társa maradványaira. Még mindig nem volt térerő. Ment tovább az úton – reszketett, de idegileg még nem roppant össze. Újabb két testet talált – sikítva kezdett el zokogni a halottak láttán. Hozzá közelebb az elvérzett Max hevert, levágott bal karjából már csak szivárgott a vér. Tőle körülbelül nyolc méterre egy fej nélküli test – de a táska alapján nem volt nehéz kitalálni, hogy ki lehetett az életében. Gina.

- Te jó ég… - szörnyedt el a lány – Ez nem lehet… ilyen nincs…

Elájult.

A rendőrök másnap találták meg, de ott sem, később sem vonták felelősségre – a láthatóan megviselt állapota is és a fellelt kevéske bizonyíték is felmentette.

Három hónappal később ketten is eltűntek abban az erdőben…

Előző oldal Koi