A Katedrális titka

Fantasy / Novellák (524 katt) Marco Leaves
  2016.11.10.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2016/11 számában.

Fáradt vagyok és nem látok semmit a sötétben. Már az sem érdekel, ha meghalok. Hallom a lépteit, folyamatosan körülöttem járkál. A léptek egyre gyorsulnak és pár pillanaton belül már szinte olyan, mintha nem is egyedül lenne, mintha ezer és ezer talp csattogna a hideg köveken.

Hirtelen éles fájdalom nyilall a hátamba és végig fut a mellkasomig. A fájdalom elhal, és égő érzés veszi át a helyét, mintha lángba borulna a testem. Levegőt sem tudok venni, úgy érzem, menten összeesek. A boszorkány pislákoló fényt gyújt a teremben. Először egyet, majd még egyet és még egyet. Mire egyet pislogok, az egész teremben pislákoló, hideg, fehér fények lebegnek. Látom az arcán az önelégült vigyort. Szája fültől fülig tart és tele van több ezer éles foggal. Egy pillanat alatt előttem terem és centikről bámul a szemembe.

Látni akarja, ahogy elhagyja a lelkem a porhüvelyt, ami a testemből maradt. Elmosolyodok, és a szemébe köpöm véres nyálamat. Meg sem rezdül a szempillája, torkon ragad és olyan erővel dob el, hogy keresztülrepülök a termen, neki a vastag faajtónak, kiszakítva azt és hatalmas puffanással érek földet a kinti macskaköves úton.

Halkan esik az eső.

Érzem, ahogy lemossa az arcomról az éjszaka történéseit. Úgy érzem, végre vége. A boszorkány kilép az ajtó helyén és fölém lebeg. Mélyen a gyomromba mártja a jobb kezét és élvezi, ahogy szenvedek. Utolsó erőmmel kinyitom a szemem és mélyen az ő vörösen izzó tekintetébe nézek. Megragadom a kezét, amelyikkel gyomromban turkál és másik kezemmel nyakon szúrom az övemen lógó tőrrel. Hatalmasat sikít és vergődve rám zuhan. Kirántja a kezét beleim közül hatalmas vércsíkot festve a katedrális falára. Érzem, ahogy elsötétül minden és lassan kiszáll az élet testemből.



Kinyitom a szemem. Most, hogy tudom, mi történhet, elkerülöm a katedrális bejáratát, hiszen a boszorkány már vár rám. Elered az eső, amikor a pincelejáraton keresztül elindulok befelé.

Lépcső vezet a katedrális pinceajtajához, ami sikamlós az esőtől. Csúszik a nyálkás, mohás kő a lábam alatt. A pince hideg és nyirkos. Több pici ablak lapul a falakon egymás mellett, amiken keresztül finom narancs és vörös fénycsóvákat húz a lemenő nap erőtlen, haldokló próbálkozásként. Ugyanezek az ablakok tehetnek a nyirkosságról is. A legtöbb betört és beázott. Így a pince alján is leheletvékony vízréteg ül. Pillanatokon belül szinte koromsötétségbe borul az egész helyiség. A nap lement, de már nem is szükséges, hogy lássa, ami ezen a szent helyen történni fog.



Táskám mélyére nyúlok és előveszek egy fáklyát. Megtöröm, szinte azonnal sercegve fellángol, és vöröses fénnyel borítja be a pincét. Sisteregve és szikrákat köpködve világít a kezemben, miközben keresem a felső szintre vezető lépcsőt. Épphogy megtalálom, amikor ismét sötétség ölel körül. Lassan és hangtalanul próbálok a lépcső minden egyes fokára ránehezedni, minél kevesebb jelét adva, hogy az épületben vagyok. A lépcső tetejére érve már hallom is a boszorkány mormolását.

Dúl-fúl dühében és nem hiszi el, hogy ilyen könnyen a nyomára bukkantam. Belépek a nagy terembe és ekkor értem meg, hogy volt képes egy ilyen szentségtelen lény pont egy katedrálisban elbújni. Az épület romos. Egyetlen kereszt, feszület, de még csak freskó sem őrzi már pompáját. Sőt mi több, a legtöbb keresztet megfordították a falakon. Elbújok az egyik vastag oszlop mögött, amely a tetőszerkezetet tartja és keresem a félhomályban a célpontom. Betört ablakok segítik a tájékozódásom. A hold szürkés fénybe borítja a nagy terem falait és padlóját. Vésett kőpadló van a lábunk alatt, ezen a legkisebb nesz is úgy terjed, mint a hullámok a vízen. Óvatosnak kell lennem.

Ebben a pillanatban egy hatalmas balta csapódik az oszlopba a fejem fölött. A támadás irányába nézek és két fehéren izzó szempárt látok velem szemben. A balta megnyikordul és kiszakad a kőből. Elugrom a következő támadás elől és a táskámból előkapom a fegyverem. A szempár ekkor kilép a fényre.

Hosszú és vékony végtagjai egy hasonlóan vékony testhez kapcsolódnak. Arca nincs a teremtménynek, a feje helyén egy hatalmas süveg pihen, melyen csak a két szemének van lyuk tépve. A süveg alól fekete és ősz szakáll lóg ki. A teste hamuszürke színű és úgy forgatja a baltáját, mintha egy fogpiszkálóval játszana. Célra tartok és beleeresztem a teljes tárat. A szörny féltédre esik és vér csöpög a sebeiből. Kihúzom kardomat a hüvelyéből és megindulok felé. Hófehér katanám pengéje csillog a hold fényénél, amikor lecsapom vele a szörny fejét. Teste élettelenül eldől és feje egy pár méterre elgurul. Patakokban folyik fekete vére, eláztatva a padlót, beszivárogva résein.

Időm sincs megnyugodni, hiszen a levágott fejből hosszú vékony test kezd fejlődni és ugyanolyan hosszú végtagok. Átpillantok a szörny testére és jól gondolom. A test pedig új fejet növeszt. A másodperc töredéke alatt máris ketten rontanak nekem. Ütnek, rúgnak és karmolnak, ahol csak érnek. Elcsigázottan esem össze, amikor sötétség borul a világra. Áthatolhatatlan sötétség, kihuny minden fény az épületben.



Hideg kezek érintésére térek magamhoz. A boszorkány végighúzza ujjait az arcomon és hirtelen a nyakam köré fonja őket. Olyan szorosan tartja a kezeiben a nyakamat, hogy ismét az ájulás kerülget. Vigyáz, nehogy megfojtson, és nehogy elájuljak. Minden pillanatát ki akarja élvezni a halálomnak és ez nekem most pont kapóra jön. Vérszomjas és dühös, az egész városon keresztül üldöztem és így nem tudott enni már három napja. Egyetlen lélek sem került feneketlen gyomrába.

Elcsigázott, éhes és én kéznél vagyok neki. Keresztülsétál a termen, miközben kezdi felvenni valódi alakját. A kedves, középkorú hölgy végtagjai megnyúlnak, haja kihullik, hatalmas, csavaros szarvakat növeszt a halántékán, alsó és felső ajka visszahúzódik és megjelennek tűhegyes fogai. Már csak egyik keze tart az élet és az örök álom küszöbén nyakamnál fogva. Amint végigvonszol a kőpadlón, észre sem veszi, ahogy elhalad a kardom mellett. Óvatosan megragadom hűséges bajtársam és a mellkasomra fektetem, nem veszi észre, hogy fegyverem ismét nálam van. Elmormol valamiféle varázsigét, mire egy hatalmas kőoltár emelkedik ki a földből. Tele van véres húscafatokkal és emberi maradványokkal. Enyhül a szorítása és látom, hogy felém fog fordulni.

Jobb kezemet a homlokomhoz emelem, és a mutatóujjammal megérintem. Elhadarom az Ephinium áldás szavait és végighúzom a mutatóujjam katanám pengéjén. Fehér izzás tör elő a pengéből és lángolni kezd a kard, gyönyörű, hófehér lángok nyaldossák a levegőt körülötte. Suhintok egyet a fejem felett kardommal, a boszorkány nem számít rá, hogy ilyen virgonc vagyok és meglepettségében lecsapom a nyakam köré tekeredett karját. Iszonyú visítással térdre esik és sikoltozva, szitkozódva szórja az átkait. Táskám mélyéről előhúzok egy kis üvegcsét, amiben szentelt víz van és hozzávágom. Az üvegcse azonnal szerterobban, amint a bőréhez ér és a víz elkezdi lemarni a húsát és ízületeit. Szinte savat fröcsögve fetreng a földön, mikor közel lépek hozzá és a szemébe nézve elvigyorodok.

- Tudod, volt egy nap, amikor azt hittem, elszöktél és nem kapom meg a fejedre kitűzött vérdíjat.
- Rohadj meg a pokolban, Vadász! Legyen átkozott az összes felmenőd és minden rokonod minden gyermeke! Te pedig zokogva nézd végig saját véred elsorvadását!

Utolsó szavai még akkor is tisztán csengenek fülemben, mikor a levágott fejét a polgármester asztalára teszem a jussomért cserébe. Busás jutalmamat számolva térek be a legelső kocsmába, hiszen csak ilyen helyeken juthat az ember értékes információkhoz és új megbízásokhoz.

Előző oldal Marco Leaves
Vélemények a műről (eddig 1 db)