Gyilkosok kora III/9.

Fantasy / Novellák (483 katt) anonim88
  2016.10.27.

Elise dühösen haladt előre, amerre az ösvény futott, néha lopva hátra pillantott, hátha a két idióta mégiscsak utána jön, hogy bocsánatáért esdekeljen.

- Nos, nem mintha megbocsátanék nekik – sértődötten felhúzta orrát. – Felőlem akár térden is csúszhatnak, akkor is elmesélem apának, hogyan bántak velem!
- Óh, ek-ek-ek-ek! Mivel bosszantottak fel így, te lyány? – szólt egy rekedt hang, mielőtt arca kemény mellvértbe ütközött. Megfeszülő íj hangját hallotta. Egy erős kéz arccsonton ragadta, mire ő megdermedt.
- Ismerősnek tűnik ez nekem – szólt megint az iménti hang. Tulajdonosa ötvenes éveiben járhatott, haja megőszült, néhol megritkult, akárcsak szebb napokat látott fogsora. Szájából savanyú alkoholszag áradt.
- Hé, Jud, ez nem az a nemes picsa? – kérdezte oldalról valaki. Az öreg eleresztette Elise arcát, ahogy elfordult.
- Mi?

Elise körbenézett, legalább tizenöt férfit látott. „Banditák!” - Sosem látott még korábban banditát, de valahogyan így képzelte el őket. Büdösek, koszosak, szedett-vetett fegyverekkel, össze nem illő páncélzatban.

- Az az, Elise MacTir, vagy ki, akiről a próféta beszélt.
- Castillion – Jud végigsimított kunkori szakállán, magában motyogva kétszer bólintott. – Aha. Aha. Valóban, dereng, dereng, a leírás is hasonlít.
- Biztos ez? – kérdezte egy fiatal kölyök kétkedőn. Egy egész tisztás, sőt, még a fák között megbúvó íjászok tekintete is rászegeződött. Ettől kissé zavarba jött. – Arra célzok, hogy egyedül van, ráadásul egy falusi lány ruháit viseli. Mi van, ha csak egy erdei gombász, vagy valami?
- Hrm – gondolt bele Jud, ismét szemügyre véve a lányt. – Igen. Igen. Lehet. Ha rosszat viszünk Castillionnak, megnyúz minket. Nem. Kockáztatni nem jó. Nem – határozottan megrázta a fejét, hogy magát is meggyőzze vele. - Biztosra kell mennünk.

Elise félelme nem lankadt. Sötét, ijesztő gondolatai támadtak. „Vajon addig fognak kínozni, míg fel nem fedem a kilétem?”

- Te vagy Elise MacTir? – bámult rá Jud kíváncsian. A lány meglepetten nézett rá. „Nem gondolhatja komolyan, hogy beismerem.”
- N-nem. Én csak egy gombászlány vagyok, semmi több – felelte. Tartása és szép beszéde azonban nem ezt tükrözte. Ha elfogóinak egy cseppnyi eszük is van, rájönnek az igazságra.
Jud hátrafordult.
- Látjátok? Nem ő az - kijelentését általános letörtség követte.
- Azé’, elég csinos – jegyezte meg valaki.
Egy másik megvonta a vállát.
- Amíg pina van a lába között, az esetem.
- Nincs mit tenni – vont vállat a főnökük. – Ez csak egy falusi fruska. Megerőszakoljuk, aztán elvágjuk a torkát – oly természetesen mondta, hogy Elise először el sem hitte, komolyan gondolja. Mikor az egyik bandita megragadta csukóját, úgy érezte, a torkát szorító hideg félelem meggyőzte, helyzete nagyon is komoly.

Hogy ezek azt tegyék vele! A gusztustalan testük az övén, és… a többibe még csak belegondolni sem mert. Felsikoltott, ahogy kitépte magát az izzadt kéz szorításából. Hátrálni kezdett, közben hisztérikusan tiltakozott.

- Nem. Nem… N-nem! NEM! Hazudtam! – először csak súgta a szavakat, majd egyre hangosabban ismételte, míg végül már ordított. - Hazudtam! Hazudtam! Hazudtam! HAZUDTAM! Én vagyok Elise MacTir!
- Heee? – ordított egy rozsdás sisakot viselő barna elf. – Mostan meg ezt mondja.
- Csak menteni akarja magát – érvelt egy másik.
- Mi van, ha mégse? – egy harmadik hang.
- Áh, szarok rája! – legyintett Jud. – Ha mind átmentünk rajta, elvágjuk a torkát, oszt elégetjük. Castillion előtt meg mindenki tagad. Értve!? – ötletét hatalmas üdvrivalgás fogadta.
- Nem hiába te vagy a főnök, főnök! – dicsérte meg egy „egyszerű” embere.

„Nem. Nem. Nem! NEM! Nem érhet ilyen véget az életem!” – Elise életében először megérezte, mi is az igazi kétségbeesés. Korábban elképzelni sem tudta volna, hogy ilyen helyzetbe kerülhet. Most mégis itt állt, élete mocskos, primitív állatok kezébe került. „Senkik döntenek a sorsom felől!”

A férfi lassan közeledett felé, csizmája susogott a fűben, páncélja csilingelt minden lépésénél. Elise egész teste reszketett, torka elszorult, szája kiszáradt. Annyira félt, még könnyei is cserbenhagyták. Átkozta magát önfejűségéért, amiért faképnél hagyta azt a két idiótát. Ha csak még egy esélyt kapna…

A legközelebbi bandita felé nyúlt, Elise azonban a kezére csapott, válaszul gúnyolódó kiáltásokat, és komisz pillantásokat kapott.

- Nézd má’, milyen tüzes kis fruska.

Elise nem is tudta, mit tesz, mintha teste magától mozogna. Talán józan esze fel is mondta a szolgálatot, s már csak az ösztönei védik?

Tovább hátrált, míg meg nem botlott egy vastag, kiálló gyökérben, s fenékkel a földre nem esett. „Most tényleg vége!” – Végre rátalált könnyeire. Végső elkeseredésében lehunyt szemmel a Teremtőhöz fohászkodott. Alig egy pillanattal később ismerős kiáltás ütötte meg a fülét. Aztán riadt ordítást hallott, a levegőben égett bőr szaga terjengett.

- Hínye’, baszd meg, ez közel vót! – a bandita, aki korábban felé kapott, most néhány lépésnyire tőle a földön ült. Mellvértjét kormosan füstölgött.

Elise hátranézett sírástól pirosló, zöld szemeivel, először nem akart hinni annak, amit lát. Victor és Daniel az! Daniel széttárt karokkal állt, tenyerén valami furcsa tetoválás izzott. Egy kör, benne egy háromszög, a közepén valamiféle rúna. „Biztosan mágus.” - Két napig utaztak együtt, azonban még ezt sem vette észre. Ettől valami furcsa, kellemetlen érzése támadt.

- Mégis hogy tudtak elkapni egy tisztáson? – szögezte neki a kérdést a mágus. – Egy rohadt tisztáson…

Elise nem szólt semmit, felugrott, egyenest Daniel karjaiba rohant. Remegve belefúrta arcát a fiú ingébe, s ismételten sírva fakadt. Ezúttal a megkönnyebbüléstől felszabadult érzelmek hatására. Úgy érezte, mintha megmentőit maga a Teremtő küldte volna. „Eljöttek értem! Azok után, hogy milyen otrombán viselkedtem velük… Ők mégsem hagytak sorsomra!” – a pokolnál is szörnyűbb borzalmaktól mentették meg, s ezért örökké hálával tartozik nekik.

Daniel szeretett volna valami gúnyosat mondani, de úgy meglepődött a lány reakcióján, hogy a szavak cserbenhagyták.

- Hé, ti ott! Ne mozduljatok, ha kedves az életetek! – kiáltott oda egy íjpuskás férfi.
Nem mozdultak.
- Lassan lépjetek el a lánytól! – szólt Jud, rekedtes hangján.
- Nem tehetem. A barátod azt mondta, ne mozduljak, ha élni szeretnék – felelte Victor komolyságot színlelve.
- K-kussolj, és tedd, amit mondtam! – kiáltotta oda Jud, pillanatnyi habozás után.

„Se egy fenyegetés, se egy figyelmeztető lövés a lábamba, vagy legalább egy ütés – összegezte a lovag. – Nem túl jártasak a szakmájukban. Pár hónapja még biztos pékként keresték kenyerüket, vagy valami inasként, de a reménytelenség ide juttatta őket. – Magában elmosolyodott. - Ez könnyű lesz.”

- Lassan emeljétek fel a kezeteket. Lassan! – parancsolta Jud.

„Ideges. Biztosan ez az első alkalom, amikor el kell fognia valakit – folytatta az elemzést Victor. Egyre inkább megkönnyebbült. – Kezdetektől fogva attól féltem, egyből a prófétákkal találjuk szembe magunkat, de ezek? Csak amatőrök.”

Jud alaposan szemügyre vette a két jövevényt. A szakállás férfi tekintete elárulta, tapasztalt harcos, aki már sok vért látott. Vele nem lenne jó ujjat húzni. A másik meg egy mágus, ráadásul tűzelemet használ. „Legalább az embereim fele, ha nem a háromnegyede rámenne, mire végeznénk velük” – ismerte fel a banditák főnöke.

- Figyeljetek! – szólította meg őket legnyájasabb hangján. - Nekünk csak az a nemes picsa kell, nincs okotok eldobni az életeteket egy ilyen hisztis csitri miatt, nem igaz?
Daniel félmosolyra húzta száját.
- Tárgyalni szeretnél?

Előző oldal anonim88