Kígyóvonal XXXIX - vége

Szépirodalom / Novellák (557 katt) kisjankó
  2016.09.23.

Két-három nap után már elég jól állt a lábán. Mikor kiengedték a kórházból, a bal karját fájlalta. És sajnos az későbbre is megmaradt a fáradékonysággal s aluszékonysággal együtt. A megállapítás eredménye, hogy újabb beavatkozásra van szükség szívkoszorúér szűkülés miatt. Attól Kálmán megijedt, s az orvosnő kérdésére – hogy vállalja-e az újabb műtétet? – hirtelen nem is tudott válaszolni. Először azt mondta, hogy fél az újabb operációtól, de Rózsa meg az orvosok meggyőzték. Azzal biztatták, hogy egy nagyon könnyű, rutinszerű beavatkozásról van szó. Várt néhány napot, biztatta magát, hátha gyűjt magának egy kis bátorságot. Visszagondolt az előző műtétére. Akkor nem élt benne olyan félsz, mint ez alkalommal. Ott látta magát a műtőasztalon, maga mellett a sebészorvost, aki hangulatos, jó kedélyű ember volt. Egyfolytában viccekkel, frappáns megjegyzésekkel szórakoztatta, s így olyan hamar túl volt a műtéten, hogy észre sem vette.

– Most sem lehet veszélyesebb – biztatta magát.

Vette a mobilját, és felhívta az orvost. Közölte vele, hogy vállalja a műtétet. Előjegyezte, s jó néhány nap volt még a műtétig. Dunafényben nem volt olyan sebész, aki elvégezhette volna. Ezért a legközelebbi gyógyközpontba utalták be. Az állapota egyre romlott. Fájdalmai mind erősödtek, s már az egész balfelén érezte zsibbadásokkal együtt. Sürgetni szerette volna az időt, hogy egyszer legyen már túl valamilyen módon ezen az állapoton. Rózsa most is olyan biztos támasza volt, mint mindig, ha ilyen nehéz napjai voltak. Azt is elképzelte, hogy minden úgy történik, mint az előző alkalommal, és ez megnyugtatta. Eszébe jutott, hogy a sebészorvos a nemzet hősének nevezte, annyira nyugodtan élte át a beavatkozást. Miért ne lehetne most is úgy?

Egész délután nyugtalan volt. Este odaült a számítógéphez, s leírta az utolsó otthoni éjszakáját. Nem tudott szabadulni a holnapi nap nehéz nyomásától. Megverselte betegsége koronáját. Ezzel a gondolattal fejezte be.

Ez utolsó estém itthon,
És az asszonykámmal alszom,
Tőle segítséget kapok,
S a kórházba elindulok.

Az éjszakáját nagyobbrészt ébren töltötte. Csak arra tudott gondolni, hogyan lesz holnap? Ötkor aztán kikelt az ágyból. Megmosakodott, és kezdett öltözni. Addigra Rózsa is felébredt, és megfőzte a kávéját, hadd térítse magához kábultságából. Kálmán csak egyedül ült asztalhoz, Rózsa reggel nem szokott enni semmit. Az utazást olyan pontosan megszervezték, hogy mire ők ezzel elkészültek, Borika is ott volt kocsijával a kapu előtt. Beültek, és elindultak Szombord felé. Az utazás annyira felrázta Kálmánt, hogy egészen jó hangulatban beszélgetett, s mikor szüneteltek, gyönyörködött a nagy magyar alföld egy kis darabkájában. Erdélyi magyar agyában ott kavargott a nagy veszteség. Burgenland mellett haladtak el, s az juttatta eszébe, hogy darabolták le az őshaza leggazdagabb részeit. Most itt volt az ország legnyugatibb csücskében, s képzeletében hozzátársította a Kárpátok keleti vonulatát.

Pontos időre érkeztek Szomorodra. Borika kikutatta, hogy merre kell menniük, s könnyen megtalálták a felvevőirodát. Kedvesen fogadták őket. Kálmánt azonnal bevitték a szobájába. Csak éppen átöltözött, máris ott volt a gondozó orvosnő. Fiatal, kedves, valóságos angyalka. Alaposan megvizsgálta, és aprólékosan elmondta, mi következik holnap. Azon az éjszakán többet sétált, mint amennyit aludt. Nem érezte magát fáradtnak, de félt, hogy nem lesz elég pihent a beavatkozáshoz. Olyan hosszú napja még nem volt életében, mint az. Harminc beteg várt a beavatkozásra. Kálmán tizenharmadik volt a sorban, s majd csak késő délután négy óra körül szólították be a műtőbe. A feszültség, az izgalom elhagyta, s csöndes nyugalommal feküdt fel a műtőágyra. Annyira jól indult a vizsgálat, észre sem vette, hogy már elkezdődött az erek követése. Egy nagyon erős fájdalom figyelmeztette, hogy valami történik vele. Szólt az orvosnak, aki a csodaműszerekkel el is távolította a félelmetes nyomást a mellkasáról. Később még jelentkezett az az érzés, de nem volt olyan erős, mint az előző. Nemsokára elérkeztek a szűkülethez, s rögtön mondta az orvos, hogy bizony eléggé komoly. Nem is tudott egyedül dönteni, hogy elkezdjék-e a tágítást, vagy ott álljanak meg? A professzorral, akit Kálmán nem is látott, úgy döntöttek, hogy megpróbálkoznak a gyógyszeres – konzervatív - kezeléssel.

Ezzel az eredménnyel lépett ki öt óra körül a műtőszobából. A kórteremből még saját lábán ment el a műtőbe, de akkor visszafelé már segítségre volt szüksége. Tolószékbe ültették, s úgy vitték vissza a szobájába. Mivel ebédet nem adtak neki, olyan éhes volt, hogy remegett. Az asztalán ott találta a vacsorát, azonnal felfalta, amit ott talált. Még egy kis hazai is volt, abból is fogyasztott. Kezdte jobban érezni magát. Az éjszakája már nyugodtabb volt, mint az előzők, de azt érezte, hogy még sok alvásra van szüksége ahhoz, hogy visszanyerje jó közérzetét. Reggel még szédelgett egy kicsit, de simára borotválta az arcát, friss vízzel lemosta, s valamivel jobban érezte magát. Gondozóorvosa nem váratta magát. Kilenc órakor már készen volt a zárójelentéssel. Még egyszer lelkére kötötte, hogy a gyógyszerelést pontosan tartsa be, s akkor lehet várni a jobbulást. Borika már ott volt a kocsijával. Elég nehezen jutott el a kocsiig, de lassan odaért, elfoglalta helyét azzal a nyugalommal, hogy Duna-fény meg Rózsa várja az út végén. Becsengetett, s ott állt előtte szomorú arccal az ajtóban. Több vigasztalásra, biztatásra volt szüksége, mint Kálmánnak. De inkább úgy volt, hogy kölcsönösen vigasztalták egymást.

– Nincs az egyikünknek sem a homlokára írva, hogy kettőnk közül melyiket választja hamarabb a kaszás - filozofált Kálmán.

Rózsa erősen ragaszkodott a saját érzéséhez. Ő azt állította, hogy biztosan ő lesz az első. Már azt is meghagyta Kálmánnak, hogy őt mindenképpen hazaszállíttassa. A magurandi sírkertben óhajt megpihenni. Ez a hangulat elkeserítőbb volt, mint a lehulló, rozsdás falevelek őszi elmúlása. Őszbe hajlott az idő, őszbe az élet. Nem vártak már semmit tőle, de ők maguk tenni akartak még: valamit hagyni az utódoknak, az utókornak. Szüretelhettek is már, mert erős hideget ígértek az év utolsó napjaira. Rózsa jól érezte, hogy betegsége erősen támad. Az újabb ellenőrzés nagyon nagy számot mutatott. Túlságosan elszaporodtak a fehérvérsejtek. Elkezdték a támadó kezelést, hogy megakadályozzák a további emelkedésüket. Akkor levelet kapott erekfői rokonától. Azután kerültek közelebb egymáshoz, mióta a világhálón megtalálták egymást. Kálmán a levélben ezt olvasta.

Szeretném, ha egyszer összejönne, hogy Egerfügén találkozzunk, hogy egyszer együtt járjuk be a falut és környékét, hogy emberekkel beszélgessünk, s hogy lásd, vannak még, akik emlékeznek Rád, akik tisztelnek, s akiknek ugyanazok a dolgok fontosak, mint neked, nekem!

Nagyon télre állt már az idő, de a meghívásnak nem tudott ellentmondani. Mióta találkoztak, tartották egymással a kapcsolatot. Közölte hát vele, hogy hét végére megérkeznek Egerfügére. Rózsa is vele ment.

Elutazásuk előtt még volt egy nagyon szép napjuk. Keblükre ölelhették Anikót, a betegeskedő lányukat, aki kellemes meglepetésként érkezett haza. Hangtalanul lépett be a szobába, s Kálmán csak akkor vette észre, mikor a vállára borult. Olyan szép volt az a pillanat, mint az, mikor megszületett. A tökéletes boldogság virágzott a szobában: két lányuk éreztette velük, hogy mennyire szeretik őket. A mennyeknek országában sem volt olyan megnyugtató és ígéretes az élet, mint akkor az Egress családban. Gyöngyöző, apró pelyhekben szállingózott a hó. Kálmán a következő napokra gondolt. Készítette apránként a csomagokat. Reménykedett, hogy a hó nem lepi el őket. Türelmetlenül várta, hogy elindulhassanak.

Már csütörtökön vonatra ültek, hogy a szombatot és vasárnapot együtt tölthessék. Bejárták a falut. Sok ismerőssel és fiatal érdeklődővel találkoztak. Vasárnap már csak ők ketten elmentek a temetőbe, oda a falu szélére. Teremtett lélek sem járt arra. Kálmán örvendett a csendnek. Csak szüleivel akart lenni, és beszélgetni velük. Tudta, érezte, hogy várják. Elhelyezte a szeretet virágait, és imádkozott. Szállingózni kezdett a hó, de ő folytatta imáját, bocsánatkérő beszámolóját. Ott érezte maga mellett Apát, Anyát úgy, mint valaha, és beszélgetett velük.

- Könyvet írtam az életemről, az életünkről. Elhoztam ide, hogy lássátok, ismerjétek, és megmondjátok: jól tettem-e vagy nem, hogy elfogadjátok-e úgy, ahogyan én leírtam a történteket, hogy sem titeket, se a család más tagját nem sértettem meg; arra nagyon vigyáztam.
- Igen, fiam: ez volt, ilyen volt az életed, az életünk. Mi innen is figyeltük, követtük az utadat; sikereidnek veled együtt örvendtünk, s mikor az ellenségeink támadtak, küldtük segítségünket, tanácsainkat: tudtuk, hogy hasznukat veszed; megfogadtál mindig minden szavunkat. Látod, megöregedtél te is; készülsz az örök életre, s akkor majd újra találkozunk.

Kálmán megnyugodott. Állt még egy ideig a fejfák előtt, figyelte a neveket: Egress M. László és Egress Lászlóné, született Almási Rozália. Meghajtotta előttük a fejét, megfordult, karon fogta Rózsát, s elhagyták a temetőt. Elindultak a falu felé. Elhaladtak az apró szülőház mellett. Elköszöntek a falutól. Ezüstfehér csillogással keringtek, játszadoztak a hópelyhek, s aztán egyre sűrűbben hullott a hó. Már vastag réteg takarta a vállukat. Szorosan egymásba karoltak, s ahogy távolodtak, alakjukból mind kevesebb látszott, aztán teljesen elmosódott. Négy öreg lábnyom maradt utánuk a hófehér tengeren.

Vége

Előző oldal kisjankó