Dallam a bús égre...
Ha felnézek az égre,
s a világmindenségre
gondolok.
Tudom, egy parányi rész,
s egyszer majd semmibe vész,
hogy vagyok.
Látok, hallok és érzek,
s ha nem is mindent értek,
telt tüdő.
Lélegzem... pulzál, lüktet,
magával sodor, sürget
az idő.
Közép tájon, mondanám,
éppen a sors vonalán
haladok.
Születő lét, körforgás,
színek, illatok, ízek
és zajok.
Gyűjtök minden érthetőt.
Szerethetőn éltetőt
számolok.
Napfényem a bús égre,
gyerekek nevetése...
dúdolok.
Erő... újrakezdéshez,
hogy mindig volt, van és lesz,
hihető.
Fák, lombok suttogása...
Forrás, víz csobogása
hűsítő.
Madár fészkel, költ, s itt hagy
dallamot: Nem magad vagy,
tudhatod.
Szárnyal vágy itt és távol,
s az otthon, lehetsz bárhol,
visszahoz.
