A megátkozott gyermek

Horror / Novellák (1066 katt) Tad Rayder
  2017.01.16.

1. fejezet
A megátkozott gyermek

1.

Charls Dickinson és felesége a Maine állambeli Castle Rockban tengették hétköznapjaikat. Charls egy jól menő cég résztulajdonosa volt, a felesége pedig varrónő a helyi varrodában. Mindketten szerették, amit csinálnak, mert örömüket lelték benne. Charls gyerekkorában mindig arról álmodott, hogy majd egyszer jól menő üzletember lesz. Valamikor 1948 őszén született New Yorkban. Szülei John Dickinson és Paulina Dickinson mindig arra nevelték, hogy tisztességes ember legyen belőle. De hát ez miért lenne furcsa, amikor minden szülő álma, hogy a gyerekéből rendszerető embert neveljen. Charls 1970-ben végzett a középiskolai tanulmányaival, amit elég jó eredménnyel abszolvált. S tíz évvel később megismerkedett egy számára nagyon befolyásos emberrel, akit történetesen Mike Garabonth-nak hívtak, aki a nyolcvanas évek elején elindította őt az üzleti élet göröngyös útján. S azóta is rendületlenül tör előre az üzletemberi ranglétrán.

De természetesen Dickinson azokat az embereket sem felejtette el, akiket megismert a középiskolai évei alatt. Ezek közé tartozik Bill Lapharten, aki segített neki összeismerkedni Mike Garabonth-tal. Bill Laparthen az akkori időben csak átutazóba jött New Yorkba a szüleivel, de ez az átutazás egy kicsit hosszúra nyúlt (4 év), meg közben a szülei találtak ebben a nagy városban állást, s Billt pedig beíratták a jogi egyetemre. S itt ismerkedett meg Charls, Billel. Dickinson évfolyamtársa volt Billnek. Ami később nem csak egy sima évfolyamtársi ismeretséget szült kettejük között, hanem egyben egy szoros barátság kezdete is volt. Ahogy teltek az iskolai évek, egyre jobban megismerték egymást…


2.

Bill az apján keresztül ismerte meg Mike Garabonth-ot, aki lehet, hogy csak azért ajánlotta fel Billnek, hogy segít Charlsnak, mert az apja régi barátja volt. Laparthen fogadkozott Mr. Garabonth-nak, hogy nem fog csalódni Charlsban, mert nagyon érti, amit szeretne csinálni. Mike így szólt: Hát jól van. De azért azt hozzátette. Már-már fenyegetően hangzott, hogyha még is csalódnom kell, akkor engem nem ismersz.

Bill egy kávé mellett elbeszélgetésre hívta Charlst, aki ettől most nem tudta, hogy megijedjen vagy örüljön neki. Bill így szólt Charlshoz:

- Most jól figyelj rám, Garabonth azt mondta, hogy a szárnyai alá vesz, de ha csalódnia kell benned, akkor engem kinyír. (Kis túlzással.)

Charls nem győzött hálálkodni Billnek, s mondta neki, nem fogsz bennem csalódni, megígérhetem. Bill mégsem volt annyira biztos a saját dolgában, gondolta, Charls mégis csak egy kezdő joghallgató, aki később egy nagy cégnél akar egy nagy posztot betölteni álmai szerint. De arra gondolva, mit mondott neki Charls, „ígérem nem fogsz bennem csalódni”, nyugodtan hagyta, hogy a dolgok, vagyis Charls dolga- na meg persze Garabonth-é kibontakozzon e két ember különböző szájíze szerint.

S pár hónappal később Bill kapott egy telefont New Yorki lakásán, mert persze az iskolai évek után azon a szent helyen le is telepedett. Mike Garabonth volt az.

- Tényleg igazad volt, Bill - mondta örömtől ittasan.

Laparthen először nem tudta, hogy miről van szó, és értetlenül állt a heverője mellett a fekete telefonkagylót szorongatva.

- Miben volt igazam? - kérdi magában. S mintha Mike hallotta volna a vonal túlsó végén, hogy Bill mit kérdez, egyből rávágta.

- Hát Charlsban. Nem csalódtam. Egy igazi fiatal őstehetség bújt el benne - áradozott róla Garabonth.
Bill nagy hallgatás után megszólal.
- Ugye én megmondtam.

Miközben Garabonth Billel beszélt telefonon, addig Charls a Maine állambeli Lap Times cégnél intézte a főnöke által rábízott ügyeket, pl. ügyfélfogadás, más cégekkel való kapcsolattartás, kisebb, de inkább nagyobb sikerrel. Immáron angyali vigyázó szemek nélkül. Így lett Charles Dickinsonból napjaink egyik legjobb ügyintézője, majd résztulajdonosa. Évek teltek el azóta, hogy Bill Garabonth figyelmébe ajánlotta Charlst, és Charls finoman szólva jó befektetés volt Billnek. Már csak azért is, mert így Garabonth nem árulta el az apjának, hogy a fia az ő beleegyezése nélkül kereste fel őt. Ugye mire nem lehet jó egy jó befektetés?


3.

Kelly Dickinson a Maine állambeli Castle Rockban dolgozott a város varrodájában, mint varrómunkás. Ő mindig egy olyan életet képzelt el magának és férjének, Charlsnak, amiben boldogan tudnak élni egymást mindenben kiegészítve. Kelly 1960 júliusában született New Yorkban, és ott fejezte be iskolai tanulmányait. Charls-szal 1978-ban ismerkedett meg, amikor Charls egyik ismerőse, „alias” Terry Dolnaltshon még akkor az ő barátja volt, elvitte a New York-i egyetem báljára, és ott ismerte meg Kelly a mind máig szeretett férjét, Charlst. Úgy szólván szerelem volt első látásra kettejük között. Mr. Dickinsonnak könnyű dolga volt, mert ő neki nem volt úgy szólván senkije, de nem úgy Kellynek, akinek ott volt Terry Donaltshon, aki ráadásul New York egyik legarrogánsabb fickója volt. Charls sosem merte megmondani Terrynek, hogy mennyire szimpatikus neki Kelly, mert akkor tudta, hogy mind a barátságuk rámehet, arról meg nem is beszélve, hogy Terry nagyon befolyásos ember volt a maga vonzáskörzetében.

Amikor Kelly és Donaltshon hazamentek a bálról, akkor Kelly mondta kedvesének, hogy milyen szimpatikus neki Charls Dickinson. Először Terry még mit sem törődve vele hallgatta végig Kelly áradozását Dickinsonról… Csak ott volt a bökkenő, amikor Kelly bevallotta Donaltshonnak, hogy beleszeretett az évek óta jó barátságban lévő Mr. Dickinsonba. Először Donaltshon nem akart a hinni a fülének. S kérte kedvesét, hogy ismételje meg azt, amit az imént mondott neki. Kellyn úgy látszott, amikor először beszélt róla, hogy mintha semmi különleges nem lenne ebben a sztoriban. De most Kelly nagy hallgatásba meredt maga elé az ijedt szemeivel, mivel nem tudta megmagyarázni Terrynek, hogy ez mit is jelent. S Kelly tudta, hogy jobb lenne minél előbb magyarázatot adni Donaltshonnak, még mielőtt rosszabbra nem fordul a helyzet. Mert ritkán még az is előfordult, hogy mivel Terry hirtelen haragú, és ha az ügyfeleivel nem sikerült egy üzlet, akkor Kellyn csattant az ostor… Ilyenkor az is előfordult, hogy megpofozta, rosszabb esetben az ágyhoz kötözve verte meg a sokakban olyan képet formáló Donaltshon, hogy ő soha sem tudná bántani a kedvesét egyetlen ujjal sem. Ezt hitték a többiek, akik ismerték őt és Kellyt, de sajnos nem így volt. Donaltshon a „közönség” előtt mindenkinek adta a szépet, hogy milyen jóban vannak Kellyvel, de ő tudta, hogy nem így van. S miután hazaértek, Donaltshon mindig egy dühöngő örülté változott.

Amikor elcsattant az első pofon és egyben az utolsó is, Donaltshon kérdőn ordított Kellyvel.

- Miért az a szemétláda?

Pedig jóban voltak, és nem használtak egymásra ilyesfajta jelzőket, de most úgy érezte, ez a megfelelő szó Dickinsonra. Pár percig Kelly nem tudott válaszolni az ijedségtől, de aztán később ő is kifakadt.

- Azért, mert ő benne látom azt a fajta szeretetet, amit benned soha nem láttam meg - vágott vissza Kelly.

De ő már tudta, hogy ez nem egyszerű baráti szeretet, hanem vörösen lángoló szerelem. Terry először képtelen volt elhinni, hogy Kelly a pont az egyetemi évek alatt megismert legjobb barátjába zúgott bele.

- Hát jó - mondta Donaltshon kissé (nagyon) meglepve Kellyt. Meglepetten kérdezte barátját, hogy mi ez a hát jó szöveg? S Terry azt felelte neki, hogy menj el a házamból most rögtön. S Kelly nem tett mást, mint összeszedte az összes holmiját és azonnal távozott.

- Többé ne is lássalak, kisanyám! - üvöltötte utána Donatshon fennhangon.

Gondolta magában Kelly, most már üvöltözhet egymagában az a nagy marha. Kelly nem azért volt Seggfej Terryvel, ez volt a gúnyneve a barátai körében, mert mindenki tudta róla, hogy mekkora bunkó. Hanem azért, mert Kellyt megfenyegette Terry, hogyha nem lehet egy éjszakára az övé, akkor elmondja az egész városban, hogy mekkora kurva. Így hát nem volt más választása Kellynek, négy évet lehúzott pokoli szenvedések között Terry Donaltshon mellett. S amikor becsukta maga mögött az ajtót, akkor elhatározta, hogy felkeresi Charlst, hátha még ott van a bulin.


4.

S szerencse még ott volt. Kelly nagy örömére. Alig mert megszólalni, amikor meglátta. De Charls már tudta, hogy ebből nem csak egy SZIA! HOGY VAGY? köszönés lesz, hanem egy hosszabb beszélgetés kettejük között. Kelly elmondta neki, hogy Terry hogy viselkedik vele. Charlsnak meg sem kellett lepődnie, hogy milyen bunkó volt Kellyvel, mert tudta róla, hogy milyen neveletlen egy tuskó népségből származik. Charls megszólalt.

- Mi lenne, Kelly, hogyha kettesben és nyugodtan tudnánk beszélgetni.
Kelly így szólt.
- Rendben van, nagyon jó lenne.

Így hát elindultak Charlshoz. S amikor megérkeztek, a férfi megkérdezte Kellyt udvariasan, hogy biztos, hogy akar e erről a dologról beszélni. S Kelly azt felelte, igen, mindenféleképpen szeretném veled megosztani ezt a dolgot. Bementek a házba és Charls mindjárt itallal kínálta Kellyt, de akkor a lány még vonakodva húzódozott az elől, hogy valamit is elfogadjon a férfitől, de aztán beadta a derekát és elfogadta az italt. Jack Daniells volt a javából.

Kelly elkezdte mesélni Charlsnak, hogy milyen szörnyű is volt Terryvel az a négy év. Olyan volt, mint a ringlisről leesni arccal a földre. Kész rémálom. A férfi csak kapkodott a levegő után, mikor a lány azt is elmondta neki, hogy annyira megalázta a szomszédok előtt, mint egy kutyát. Ez annyit jelentett, hogy kiküldte az udvarra, Terry is kiment vele és kikötözve arra kényszerítette, hogy ugasson a házuk ablaka alatt. A meglepettségtől Charls alig tudott megszólalni.

- Hogy bírtad ezt ki, Kelly??
- Hát őszintén szólva nagyon nehezen, de muszáj volt, mert nem egyszer megfenyegetett, hogyha nem teszem azt, amit mond, akkor megöl. Így hát kénytelen voltam.

Amikor Kelly mindent elmesélt töviről hegyire, akkor Charls felajánlotta, hogyha már elköltözött Terrytől, akkor költözzön hozzá. Kellynek nagyon megtetszett az ötlet és rendesen repdesett az örömtől, hogy Charls ennyire megértő és kedves vele. Így hát hozzá költözött. Pusztán akkor még baráti szeretetből. Másnap felkeltek és elmentek bevásárolni a város szélén lévő miniboltba. Hazamenetek, és Kelly pirítóst csinált és közben a kávéjukat szürcsölgették. A lány így szólt Charlshoz.

- Nagyon szépen köszönöm, hogy ilyen megértő és kedves vagy velem.
- Ugyan, szóra sem érdemes.

Azután Kelly „hazament” Terryhez. Amikor odaért a ház ajtajához, nagyon gondolkodott, hogy becsengessen. Mert úgy is tudta, hogy abból oltári nagy veszekedés lenne. Aztán végül rászánta magát. Terry nagy nehezen fél óra kulcskeresés után kinyitotta az ajtót. Amikor meglátta Kellyt, elborult az agya.

- Hol voltál, Te… - hangzott a dühtől fortyogva Terry hangja.
- Figyelj, megmagyarázom. Charls-szal csak a bulin beszélgettünk.
- Ja, beszélgettetek mi??? - förmedt rá a férfi gúnyos hangon. Azért mentél el hozzá, mi? Talán egyből szobára mentetek! Nem?
- Nem történt semmi. Miért nem hiszel nekem?
- Neked hinni? Na, ne nevettess, egy ilyen könnyűvérű lotyónak, mint te? Akinek a fejét pár jól elsütött szóval el lehet csavarni? Nem hiszek neked. Nem is tudom, hogy bízhattam meg benned ennyi éven át. Ez a tipikus sajnáltatom magam duma.
- Tudod, Terry, a mi kapcsolatunk sem így indult. A kapcsolatunk elején még minden szép volt, minden szépet ígértél, aztán hova jutottunk. Elgondolkodtál már ezen?
- Nekem nincs min elgondolkodnom.

Ezek után Kelly fogta magát, és a maradék dolgait összepakolta és örökre otthagyta Terry Donalthsont.


5.

George Larson kísérlete, hogy meggyilkolja Charls Dickinsont


Kelly, hogy már teljesen kizárta az életéből Terryt, nyugodtan tervezhette Charls-szal a jövőjét. Már az esküvőre készülődtek, amikor a munkából hazafelé jövet Charlst megpróbálta megölni egy George Larson nevű pasas. Ez majdnem olyan Lennon féle gyilkossági kísérlet volt. Csak annyi a különbség, hogy Lennont meggyilkolták, Charls meg túlélte, igaz, a mellkasát érte két golyó. Így lőttek a folyamatos munkáknak a cégnél, de így nem csak a munkáknak, hanem egyelőre az esküvőnek is befellegzett.

Kelly az elkövetkezendő pár hónapot Charls mellett töltötte a portlandi kórházban. George Larsont közben feljelentették emberölési kísérlet miatt. S az állami bíróság, mivel többször tárgyalták az ügyet újra és újra, súlyosbította az ítéletet, így életfogytiglant kapott a shawshanki börtönben, ahol köztudott, hogy a világ legkeményebb smasszerei állnak a rácsok előtt. Amikor oda bekerült, olyan idegen volt neki minden és rideg, mert még nem volt ilyen kemény helyen rácsok mögött. Sok helyen volt már, de az összes közül is ez vitte a prímet. Például lámpaoltás után mindenkinek az volt a kedvenc időtöltése, hogy Playboy magazinokat lapozgatva elégítette ki magát a sötétben. Csak szépen csendben, nehogy a smasszerek észrevegyék őket. De ez ott nem volt szégyen, mert mindenki tudta mindenkiről, hogyha már egyszer ide bekerült, akkor nem kispályás időt fog a börtön falai között eltölteni.

A rabokat, mint minden államilag elismert börtönben, dolgoztatták. S közben a rabtársak sokszor molesztálták egymást, de nem azért, mert egyikük is buzi lett volna, hanem azért, mert ha már, mondjuk, valaki harminc éve nem lehetett a feleségével vagy éppen a barátnőjével, akkor meg már olyan mindegy volt neki. Erre szokták azt mondani, lyuk lyuk csak a keret más. Hát így járt George Larson is nem egyszer azalatt, mivel súlyosbították neki az ítéletét, a kétszer huszonegy év alatt, ami már beillett volna siralomháznak is. De még mennyire! Így hát nem sokáig bírta a gyűrődést, és tíz év után bemondta az unalmast, s a cellája egyik sarkában felakasztotta magát. Különösebb gondot nem fordítottak rá az őrök, mert a börtön egyik félreeső sarkában az éjszaka sötétjében elásták az épp aktuális ügyeletesek. Volt, nincs, nem is kereste senki.


2. fejezet

Az esküvő

Mivel Charls nagyon gyorsan gyógyult, és hamar kiengedték a kórházból, így tervezgethették az esküvőjüket és a közös gyermeküket. Már nagyon szerettek volna egy kisbabát, de valami mindig közbeszólt nekik. Charls minden földi jóval elhalmozta Kellyt hálája jeléül, hogy kitartott mellette, amikor a halálos ágyán feküdt, de legfőképpen a szerelmével. Ezt Kelly nagyon is érezte, hogy a férfi mindent megad neki, amit csak lehet. Figyelmet, törődést, szerelmet, mindent, amit el lehet képzelni. Nem kellett sokat várni, hogy Kelly is megajándékozza Charlst a világ legszebb ajándékával, egy kisbabával. Az ember néha csak azt nem veszi észre, amit nem akar. Még a félnótás ember is észrevenné, mennyire odavannak egymásért. S ennek most itt az ékes bizonyítéka. Az esküvőt már úgy tartották meg, hogy Kellynek akkora volt a pocakja, mint egy léggömb, szűk családi körben és egyben szerényen.


3. fejezet

A kilenc hónap kínjai

Vannak olyan nők a világon, akik a terhességet majdnem, hogy végigszenvedik. De Kelly pont fordítva volt ezzel. Az első egy két hónapban még csak hányt, és ezzel el is volt rendezve a dolog. Charls mindig figyelt szíve választottjára, hogy megfelelően étkezzen, és ne terhelje túl a szervezetét. De mindezek mellett még arra is fordított időt, hogy a legkevesebbet emelje ebben az áldott állapotban. Charls unokahúga, Sarah, valahogy megtudta, hogy Kelly terhes és hazajött New Yorkból. Csapot, papot otthagyott és sietett Maine-ba. Mivel ő már volt terhes, így könnyedén el tudta látni Kellyt jó tanácsokkal, amikre egy kismamának szüksége van. Mindketten vigyáztak rá, amennyire csak lehetett. Kelly egyszerűen elrendezte ezt az állandó odafigyelést. Mindkettejüknek megmondta, hogy attól, hogy én még terhes vagyok, nem vagyok beteg, mert ha valaki állapotos, az nem betegség.

- Értitek?? Remélem, igen. - Kicsi düh érződött a hangján, amit Charls és az unokahúga is észrevett. - Nem akarom, hogy most megsértődjetek, mert nem haragból mondtam, csak szeretném, ha egy kicsivel több mozgásteret adnátok.

Ezután minél kevesebbet próbáltak vele törődni, persze nem úgy, hogy ez megint Kellyt kiborítsa. Az ötödik hónapban már szörnyű fájdalmai voltak, a hasfala pedig úgy lüktetett, mintha a pokol kapujában állna, s arra várna idegességében, hogy Lucifer kezet csókolva beengedje. Minden pillanata fájdalommal telt, s már ő is várta, hogy megszülessen a kis „trónörökös”.


2.

A hatodik hónaptól bekerült a kórházba.


3.

Az utolsó három hónapot Kelly a maine-i kórház szülészeti osztályán töltötte, az orvosok, Charls és a nagy fájdalmak társaságában. Minden nap kérte volna a fájdalomcsillapító injekciókat, mert nap mint nap olyan kínokat élt át, hogy az nem emberi. De ugye Kelly nem kaphatott ilyesfajta gyógyszert, nehogy ártson a babának. Eltelt az a kilenc hónap és megszületett a várva várt gyermek. Ekkor még különösebben semmi nem látszott rajta, hogy más lenne, mint a többi gyerek. Néhány napig még bent maradtak a kórházban, de utána hazamehettek, mint egy újdonsült, akkor még boldog család. Fiút vártak, és annak megfelelően az is lett.


4.

Ahogy nőtt a kis Charls, úgy vették észre rajta, hogy valami nagyon nincs rendben vele. Pár hónaposan már kibújtak az első fogai, míg más gyerekeknél ez a folyamat három-négy hónaposan kezdődik el. De vannak olyan gyerekek is, akiknek az első életévüket betöltve ugyanannyi, vagy egy kicsivel több foguk van, mint a három-négy hónaposaknak. Ha már egyszer előbújtak, akkor az az idő is elfog jönni, amikor egy éjszaka belopózik a fogtündér a szobájukba és elviszi azokat az icipici fogakat, a gyermekek sikolya meg üvöltő farkasként fog visszhangzani az éj sötétjében. A fogai nem szokványos gyermekfogak voltak, hanem olyanok, mintha maga Lucifer lett volna a fogorvosa. Hegyesek és élesek, mint a borotvapenge. Egy éves korára már nem merték senkire sem bízni addig sem, amíg Kellyék elmentek a boltba bevásárolni, mert a rövid idő alatt is kibuggyant valakinek a vére, ha véletlen ez megtörtént. Gyorsan nőtt, s vele együtt a harag és a gyűlölet is abban a kicsi babatestben. Nem volt ez másképp Eveline McGriddel sem, amikor átjött a szomszédból egy üveg uborkáért. A kis Charls ahogy meglátta Eveline-t, egyből ráugrott, és harapdálni kezdte mindenhol, ahol csak érte. Eveline csak kiabált Kellynek, és erre a kisgyerek még dühösebb lett. A szemei úgy villogtak a gyűlölettől és a haragtól, hogy a pokol kénköves útját meglehetett volna velük világítani.

Ezután Charls és Kelly elvitték a picit egy fogorvoshoz, mert tisztában voltak vele, hogy nagyon nincs vele rendben valami. Amikor meglátta a fogorvos a kis Charls fogait, teljesen elsápadt, mintha nem is e világi lényt látott volna. Olyanok voltak a fogai, mint egy tigrisnek kifejlett korában. Hegyesek és pengeélesek. A kisfiú fogai okozta sokkból magához térve a doki így szólt:

- Akkor lássunk neki!

Dr. Cristhofer kihúzta a kis Charls eddig kinőtt furcsa fogait. Jól viselte a beavatkozást, egy hangját nem lehetett hallani, amin a szülők meg is lepődtek. Amikor végzett az orvos, akkor Kelly látta a fián, hogy nem tetszik neki, és hogy ebből baj lesz. Már előre tudta. A kis Charls otthon olyan dührohamot kapott, amit még egyikőjük sem tapasztalt nála. Amikor hazavitték, a szemei kezdtek démoni vörös színben pompázni, mintha most jött volna egyenesen a pokolból. Kelly a szemeiben olyan dühöt és gyűlöletet látott, hogy megijedt és a kisfiú, ha még lehetett annak nevezni, apját szólongatta kétségbeesve. Charls közben Kellyt próbálta megnyugtatni, de ő is halálosan megijedt a fia láttán, mert ő még senkit nem látott ilyennek, nem hogy egy ennyi idős kisfiút, mint a kicsi Charls, aki dühöngő vadállattá változott, s mind ezt azért, mert kihúzták a hétköznapinak nem mondható fogait. Mintha hiányoztak volna neki. Mintha érzelmileg kötődött volna hozzájuk, mintha szüksége lett volna rájuk.

Közben a szülők rájöttek, hogy nincs semmi rendben a gyerekkel. S az sem volt véletlen, hogy kisebb korában, amikor valakire rá merték bízni a gyerek, mindjárt a vérét vette az illetőnek, bárki is volt az. Így hát elvitték egy alapos megbeszélés után egy paphoz, a helyi templomba hogy nézze meg, mi lehet vele a gond. Különös hangokat hallatott magából a fiú, mintha az ég zengne odakint, pedig verőfényes napsütés volt azon a napon. A gyermek szemei el voltak színeződve, és nyughatatlan ölni akarás tükröződött bennük.

Amikor odaértek a templomb,a különös jelenséget tapasztaltak Charlsék a kisfiúnál. Ahogy belépett a templom ajtaján, mintha megváltozott volna. Semmi jót nem sejtettek a szülők, mert tudták, hogy valami baj van a fiukkal. A templomban a szokásos dermedt, hűvös levegő volt, amit Charlsék is igen hamar észrevettek. Fel és alá futkosott a hátukon a hideg, de most nem csak azért, mert ilyen hőmérséklet volt a templomban, hanem azért is, mert már lassan féltek a saját fiúktól. A kisfiú mintha hirtelen megjavult volna, mert semmilyen hörgő hang nem jött ki a torkán, s mintha csak elsőáldozásra vitte volna az édesanyja, olyan szépen sétált a templomi padsorok között. Amikor találkoztak Calahan atyával, akkor egy kis megkönnyebbülés volt mindkettejük arcán. Bár még nem tudták, mi van a fiukkal, de fel voltak készülve a legrosszabbra. Az atya bevezette őket a templomnak egy külön termébe és arra kérte őket, hogy csendben hallgassák végig, amit most mondani fog, de még előtte letakarta a kisfiú fejét egy ruhadarabbal. S közben egy ezüstkeresztet tartott eléje és elkezdte az imádságot.

„Megparancsolom és elrendelem a Mindenható Isten erejével, Jézus Krisztus, a Megváltó nevében a szeplőtelen Szűz közbenjárására minden gonosz szellemnek, engem zaklató ördögi jelenlétnek, hagyjanak el engem azonnal és véglegesen távozzanak az örök kárhozatra, ahol verje őket láncra Szent Mihály arkangyal, Szent Gábriel és Szent Ráfáel, őrző angyalaink és taposson rájuk a szentséges Szűz sarka!”

Amikor Calahan atya befejezte az ördögűzést, akkor Kelly és Charls féltve tekintett a fiúkra, főleg hogy látták, hogy nem mozog, és csak ül ott a széken az atya előtt mozdulatlan letakart fejjel. De amikor az atya levette róla a ruhadarabot, Kelly és Charls ismét a régen látott és szeretett kisfiúkat látták a kis Charlsban. Hála Calahan atyának, ugyanaz a kisfiú mosolygott most már vissza rájuk, aki ezelőtt a szörnyűség előtt volt. Nem voltak többé a szájából hegyesen kinövő fogak, sem düh és harag a babycsőszök iránt. Ismét boldogok lehettek és újra volt egy kis csemetéjük, akivel boldogok lehettek, akin már nem lehetett észrevenni a múltbéli gonoszságok kis fikarcnyi árnyalatát sem. Most, hogy ennyi mindenen keresztülmentek, mindketten koncentrálhattak egy kicsit a munkájukra, és most már biztonságban ott lehetett hagyni a kis Charls-szal a babycsőszt.

- Szerinted ezután minden rendben lesz, Charls?
- Igen, drágám. Most, hogy Calahan atya segített nekünk, most már minden a legnagyobb rendben lesz.
- Hát bízom benne, szívem.
- Ne aggódj, olyan szörnyűségek már nem fognak velünk történni, mint eddig.
- Annyira szeretlek Charls, hogy azt már el sem tudom mondani. Olyan jó érzés, hogy te mindig itt vagy mellettem, és a legnehezebb időkben is tudod, mit kell mondani, hogy megnyugtass.
- Ez fordítva is így van, édesem, ezért vagyunk meg már ennyi ideje ilyen jól.

Amikor visszamentek mind a ketten dolgozni, azért munka közben sokszor a kisfiúkra révedt a gondolatuk. hogy most éppen mit is csinálhat az a rosszcsont. De ahogy telt, múlt az idő, úgy érezték, hogy a kicsi Charls-szal is minden a legnagyobb rendben. Most már a babyszitter sem azzal fogadta őket nap mint nap, hogy ezzel a gyerekkel valami nincs rendben, és mutatta, hogy most éppen mit csinált a gyerek, hanem azzal, hogy minden rendben volt vele, és úgy játszott a szőnyegen, mint a kisangyal… Hála istennek így teltek most már a mindennapok. A kicsi egyre jobban cseperedett, és ami eddig nem volt, minden nap izgatottan várta haza a szüleit. Alig várta, hogy a saját maga kis játékvilágából egy kicsit kizökkenve az apja az ölébe vegye és megdajkálja egy kicsit. Ezt nagyon szerette, jobban, mint az anyja által készített babyételeket. De hát ez így is van helyénvaló.

Az éjszakák a kicsi számára már nyugodtan teltek, nem úgy, mint az elején. Állandóan kísértették rossz szellemek, és úgy jártak, keltek a babaágy körül, mint valami megköpött döghúst szagló hiénák. A régmúlt napjai már a ködbe vesztek, és már teljes volt a boldogság. Kellynek és Charlsnak egyaránt mentek a munkahelyi dolgai, és mind a kettőjükön látszott, hogy napról napra vidámabbak, és ez kihatott a családi életükre is. Az emlékek azért néha visszatérnek az ember agyában, és Kelly és Charls is így van ezzel. S félnek, hogy megint szörnyű személyiségváltozáson megy át a fiúk. De semmi ilyenről nincs szó, mert minden a legnagyobb rendben a kisfiúval. Időközben kaptak egy nagyon szomorú hírt. Bevásárlás közben hallották, hogy meghalt a város tiszteletese, Calahan atya.

- Uram Isten! - szólalt meg Kelly. Mély megdöbbenés ült ki az arcára, félelemmel egybekötve. Egyszerűen olyan pánik fogta el, hogy addig ilyet Charls még nem tapasztalt mellette. - Ez valami jel. Hidd el nekem, drágám!
- Semmi jelről nincs itt szó. Csak egyszerűen meghalt.
- Csak egyszerűen meghalt?? - kérdezte vissza nyugtalanul férjét Kelly. - Te nagyon hamar elrendezed ezt az egészet.
- Nem, nem hiszem, hogy hamar elrendezném, nekem csak van egy véleményem, ami szerintem teljesen hétköznapi dolog.
- Jó, inkább hagyjuk! - szólt dühösen Kelly. - De szerintem ez akkor sem helyénvaló, hogy épp most halt meg a tiszteletes, mikor picit kigyógyították a sötét erők hatalmából. Nem gondolod?
- Lehetséges, hogy igazad van - szólalt meg mélán elgondolkodva Charls.
Kicsit megnyugodva Kelly is helyrejött, és próbált a férjével újra egy húron pendülni, hogy ne veszekedjenek.


4. Fejezet

A sátán haragja

1.

Egyik napról a másikra sötét, gonosz felhők kezdtek el gyülekezni Derry felett. Senki nem értette, hogy mi is lehet ez valójában. Valósággal rettegtek az emberek. Ami egyik nap még verőfényes napsütésben pompázott, arra sötétség borult. Az egyre csak gomolygó felhők napról napra rosszabbat jelentettek. A város tudta, mi történt a Dickinson családban, és ennek tükrében vonták őket felelősségre. A helyi tanácsos, John Hamphton vádlón vonta felelősségre Kellyt.

- Ez mind miattad van - szólt az asszony felé felbőszült hangon.
- Miattam? - szólalt meg Kelly félelemtől reszketve.
- Igen, mert te hoztál világra egy olyan gyermeket, akit megszállt az ördög, és először Calahan atyát vitte el, most meg minket akar. De a gyermeked meg meggyógyult.

Valaki elkezdte suttogni a városban, hogy ez nem más, mint a sátán haragja. Először nem akartak neki hinni, de legbelül valahol tudták, hogy igaza lehet. Ahogy sötétség telepedett a városra, a házak falai közé úgy költözött be a félelem és lett mindennapi vendég.


2.

Odakint megnyíltak az égi csatornák, és mintha szökőárat zúdított volna a sátán Derry lakóira, úgy ömlött az eső napokon, heteken át. Ez mellé még villámló égzengés párosult, hogy éreztesse velük velőt rázó haragját. Az emberek meg voltak dermedve a félelemtől és nem tudták, mitévők legyenek. S egyre jobban felbőszítették az emberek a tehetetlenségükkel, így egy szöveget kezdett el kántálni, amitől az emberek hátán futkosott a hideg.

Sötét felhők, gyülekezzetek,
gonoszságot ébresszetek!
A pokol tüze
gyújtsa lángra korbácsotokat!
Villámok fényében
szórjátok szikráitokat!

Ahogy ezt meghallották a városlakók, dermedtség költözött a szívükbe, mert attól féltek, hogy megjelenik, és itt marad örökre, a városra meg örök sötétséget hoz. A hang egyre hangosabb lett, és érezték a dühét a villámok erejéből is menydörgő robajként szelték át az eget. S a hang csak egyre jobban rákezdett.

Sötét felhők, gyülekezzetek,
gonoszságot ébresszetek!
A pokol tüze
gyújtsa lángra korbácsotokat!
Villámok fényében
szórjátok szikráitokat!

S az emberek közül ismét csak John Hampton mert megszólalni.

- Vidd a gyermeket, csak minket hagyj! - üvöltötte az ég felé, de tudta, hogy ezért pokolra fog kerülni, amiért ilyet mert mondani. Hisz mégis csak egy gyerek. De valahogy abban a pillanatban nem bánta, amit mondott, csak utána.

Az égi csatornák hirtelen elzáródtak, és hatalmas hurrikán erejű szél lépett a helyére. A városháza ablakait úgy csapkodta, mintha rongybabák lennének azok az a nagy ablakok, amit még anno az I. világháború idején beépítettek. Ugyanis műemlék volt az épület. S akkor a jelenlévők nem hittek a szemüknek. Megjelent Calahan atya, a maga sötét, egyéni csuhájában, de még is volt benne valami túlvilági sötét erő. S így szólt az emberekhez.

- Kérlek szépen benneteket, hallgassatok rá, és adjátok oda a gyermeket, mert mindent feléget és elpusztít a városotokban. Valamikor én is ide tartoztam, de most már nekem máshol van az otthonom, s nem tudok rátok vigyázni, csak minden jót kívánni, s azt, hogy őrizzétek meg egymást, amíg lehet, de a gyermeket oda kell neki adnotok.

S Calahan atya, amilyen hirtelenséggel jött, úgy el is tűnt az éjszaka sötétjében. Arra jutottak a városlakók, hogy bármennyire is fájó lesz a Dickinson családnak, de tekintetbe véve Calahan atya mondókáját és azt, hogy mindenki szerette s csak jót akart a városnak, odaadják a gyermeket a sátánnak. S mindeközben odakint tombolt, üvöltött, várta a döntést. A kis Charls hiába gyógyult meg, mégis elvitte magával, ezzel megszabadítva tőle a várost.

Az emberek, amikor látták, hogy eltűntek a fekete éjszakában, egy részük megkönnyebbült, másrészük meg a szülőkkel érzett együtt. Kellynek és Charlsnak nagyon fájt, hogy az egy szem fiúkat ily módon kellett elveszíteniük, de mivel ők is nagyon szerették azt a közösséget, amibe éltek, ezért meghozták ezt az áldozatot, és soha többé nem hallottak a kis Charlsról, és nem is látták.

Ezután Kellyék elköltöztek Derryből, és soha nem tértek vissza arra a helyre, ahol elvesztették a fiúkat egy örök életre.



Írta: Németh Balázs
Sümeg, 2008. I. 9. – 2015. IX. 16. szerda

Előző oldal Tad Rayder
Vélemények a műről (eddig 1 db)