Kígyóvonal XXXVII.

Szépirodalom / Novellák (619 katt) kisjankó
  2016.09.04.

– Úgy döntöttem – mondta egyik reggel Rózsának -, hogy kimerészkedem a levegőre, s ha esetleg mégis hamar elfáradok, a zöld és virágos parkokban kipihenhetem magam. Vonz a város a maga csöndes, nyugodt hangulatával. Békésen köszöntik egymást az emberek.
– Magadra hagylak – mondta neki Rózsa. - Az csak segíteni fog neked, hogy erődet visszanyerd, hogy, mint fiatal éveidben, a saját lábadon állj, és tudjad, mit akarsz, hogy tervezni és dolgozni tudj, mint hajdanában!

Kálmán elindult. Rózsa már azt is eredménynek tartotta. Kíváncsi volt, mennyire futja erejéből. Akarata mindig átsegítette a nehéz perceken, napokon. Amit egyszer elkezdett, azt véghez is vitte. Addig nem nyugodott, amíg a megoldás meg nem született. Hátha az a keménység most is segít rajta. Beépítette napi programjába a rendszeres napi sétát. És az, bár lassan, de javára vált. Napról napra kezdte jobban érezni magát.

Az kötötte le, hogy felfedezze maga számára a hűség városát. Előbb csak a belvárost látogatta. Annak minden épülete a múltról, a XVI-XVII. század történelméről, gazdag művelődési hagyományairól beszélt. A Templom utca a legbeszédesebb ebből a szempontból. Mindenekelőtt ott ismerkedett meg az Esterházyakkal, a nekik muzsikáló Haydennel, és a nagy magyar zeneszerzővel: Liszt Ferenccel, a kiváló zongoraművésszel. Az anekdota számba menő kis esemény az ő nevéhez és a fiatal Petőfi Sándorhoz fűződik. A kiváló zongoraművész Sopronban koncertezett, Petőfi meg ugyanakkor ott katonáskodott. Nem tudta volna elviselni, hogy a világhírű magyar művész műsorát meg ne hallgassa. A sibakoló katona hagyott csapot-papot, és átment a mindössze pár száz méterre fekvő koncertterembe. Végigkísérte, belefeledkezve hallgatta a műsort. Azután igyekezett vissza az elhagyott őrhelyre. A büntetést azonban már nem tudta elkerülni. Zárkával büntették meggondolatlan tettét a fiatal katonának. Hazája meg utólag, a világhírű költő előtt azzal tisztelgett, hogy a téren működő színháznak a költő nevét adományozta.

A soproni művészetet és művelődés fellegvára a Petőfi Sándor nevét viseli. A színháztól néhány perc alatt lehet elérni a Fő térre, az új fő térre, ahol a legnagyobb magyar, Széchenyi István, grandiózus szobra áll. Körülötte öreg emberek – nők és férfiak – pihennek. Nagyon sokan pedig ott sétáltatják a kutyájukat. A város igazi főtere ma is a régi. A nagy horderejű rendezvényeket, szórakoztató művészi műsorokat ott, azon a téren rendezik meg. Ott találkozik a város vezetősége a lakossággal a nagygyűléseken. És nem is csak a teret tölti be a közönség. A tömeg a házak körüli utcákat is elfoglalja. Kálmán a színpad előtt, vagy ahhoz közel szeret állni, másképpen nem hallja a megszólaltatott szöveget. Pedig a versműsorokat, színpadi előadásokat szereti látogatni. Rózsának meg a táncok a kedvencei. A teret nagy, régi épületek ölelik magukhoz. A Polgármesteri Hivatal is ott kapott helyet magának. A város legrégebbi temploma, a Bencéseké, uralja a teret, s a központjában kapott helyet a Szentháromság-szobor. A tér utcára vezető sarkában a Tűztorony emelkedik a tiszta-kék ég felé. Az a város jelképe. Alatta boltozatos átjáró van, s a monda azt tartja, hogy beszélni nem szabad, míg a közlekedő ki nem ér a boltozat alól.

Első megszólítója a hit volt. Kisgyermekkorától vallásos nevelésben részesült. Az ima, a reggeli istentisztelet megnyugtató percei megérintették a lelkét. Az iskolai nevelés azonban megzavarta lelki egyensúlyát. Rövid idő alatt elérték, hogy istentagadó legyen. Vitába szállt szüleivel, ha azok emlékeztették Isten létére, segítő jóakaratára. Érlelődnie kellett még egy kicsit. Néhány év múlva maga talált vissza arra az útra, amelyen a szülői ház elindította. Otthon tartózkodáskor rendszeresen járt hittanórákra, s olyan közel került hozzá az idős tiszteletes, hogy nagyon sokáig emlékezett intő, de meleg szavaira. Erekfőn nagyon szem előtt volt, akkoriban főbenjáró bűnnek számított a vasárnapi istentiszteleteken részt venni.

Ezt végiggondolta, s érezte, le kell borulnia Isten előtt, hogy hálát mondjon neki a nem remélt gyógyulásért. Református hite megérintette Rózsát is. Külön ajándék volt részéről, hogy férjével együtt gyakorolta az Isten dicséretet. Meg aztán azt olyan gesztusnak érezte, amely bizonyítéka ragaszkodó, idős szerelmének. Kálmán nem maradt adósa, de eltérő módon, eltérő stílusban fejezte ki bensőséges érzelmeit. Hevesebben udvarolt Rózsának, mint fiatalkori éveiben, amit ő túlzásnak is tartott.

Bőven szánt időt újabb lakhelyének megismerésére. Járta a várost. Sokszor egész délelőtt elmaradt otthonról. S az alatt figyelt, fényképezett. Alaposan meg akarta ismerni, hogy tényleg magáénak mondhassa a várost. És úgy is volt. Amit eddig láttunk, az a belváros. Kálmán így foglalta össze:

Várkerület,
Orsolya tér,
Templom utca,
Széchenyi tér,
Történelmi
jövőt remél.

Sétái folyamán mind távolabb került a központtól. Eljutott a távoli lakótelepekig, s olyankor örvendett, hogy nem ott vásároltak lakást maguknak, bár az épületek jó karban voltak, s a belső terek is elfogadható képet mutattak. Ezek az utak egyre hosszabbra nyúltak. Már két-három órás csatangolásra is képes volt. Nemcsak hogy futotta az erejéből, de napról napra növelték az erejét. A homály, amely addig eltakarta előle a világot, a közvetlen környezetét, eloszlott. Világosan látott, és világosan gondolkodott. Ebben a száznyolcvan fokos fordulatban, természetesen, az orvosoknak is része volt, de Kálmán mindenkinek azt hangoztatta, hogy a város, a békés, csöndes környezet adta vissza egészségét. Ezt már a fokozatos javulása idején is úgy érezte. Aztán rövidültek a városi barangolásai, szaporodtak az elfoglaltságai. Unatkozásra nem volt ideje. Felébredt a régen megszakadt alkotókedve.

Előző oldal kisjankó
Vélemények a műről (eddig 4 db)