Kígyóvonal XXXVI.

Szépirodalom / Novellák (456 katt) kisjankó
  2016.08.25.

Péter halála után Sára egyedül maradt, és megöregedett. Könnyekbe lábadt a szeme, ha Péterre gondolt, vagy róla beszélt. Kijárt a temetőbe Péterhez, s talán olyankor egy kicsit megnyugodott.

Kálmán akkor már többet volt kórházban, mint otthon. Azért is aggódott, hogy az iskolai munkáját nem tudta folytatni. A gyerekek tanár nélkül maradtak. Az óráin nem helyettesítette senki. Az orvos azt mondta neki, hogy azzal ne törődjék. Ő addig adja a beteglapokat, amíg nála javulás jelentkezik. De az a javulás elmaradt. Viszont egy frissen hozott tanügyi törvény segítségére volt. Aki ötvennyolcadik életévét betöltötte és negyvenévnyi szolgálati ideje volt, nyugdíjaztathatta magát. Kálmán percet sem gondolkodott. Azonnal döntött: nyugalomba vonul. És megtette, de az állapota azután sem javult. Úgy feküdt otthon az ágyában, hogy a környezetét sem vette tudomásul. Nem létezett számára senki és semmi. Ha valaki véletlenül meglátogatta, csak nézte, és nem tudott beszélgetni vele. Annyira sem vállalkozott, hogy elmondja: hogy van, hogy érzi magát, milyenek az érzései. Egyszerűen nem létezett a maga számára sem. Rózsa gondozta, ápolta. Ő etette, ő mosdatta, fürdette. A magány volt egyetlen társuk. Az ajtót sem nyitotta rájuk senki. Tíz éven keresztül.

Ezután született meg a gondolat. Elhagyják az országot, és követik lányaikat. Azzal magyarázták maguknak a döntést - azt ugyanis elsősorban maguknak kellett elfogadni -, hogy ők is tudnak segíteni gyermekeiknek, ha szükségük lenne rá, s ők is könnyebben tudják támogatni szüleiket, ha az öreg esztendőkben gondozásra szorulnak. Rózsa azonnal hozzá is látott, hogy minél hamarabb megszerezze az iratokat. Fellegvárra utazott, és vízumot kért. Rövid várakozás után megkapta.

Míg az ügyeket rendezték, Borika kis garzonjában húzták meg magukat. Rózsa már akkor elvitte Kálmánt, hogy lássa a helyet, ahol majd élni fognak. Kálmán akkor látta először a várost.

Mikor kiszállt a kocsiból, más levegőt érzett maga körül. Friss volt. Nagyot szippantott belőle, mélyen magába szívta, és úgy érezte, hogy a város új életet kínál neki. Úgy történt, mint a szerelemben: meglátni és megszeretni a pillanat műve. Máris szerette, csodálta a hűség városát, s úgy érezte, neki is segít, hogy hűséges maradjon önmagához, a múltjához. Ezt egyelőre csak elképzelte, és várta, hogy beteljesedjék. Személyiségét az üldözések sem tudták megváltoztatni, s azt megőrzi akkor is, ha az óhazában tejben-vajban fürösztik. Persze, olyasmivel nem fenyegették őket, bár tejből is, vajból is volt elég. Tejpatakokról éppen nem lehetett beszélni, de kenyerükre reggel is, este is jutott elég vaj.

Nem várták meg a vízum lejártát, letelepedési engedélyt kértek a magyaroktól. Mindössze három hónapot vártak, és megkapták a jóváhagyást.

A nyári hónapokat Erekfőn töltötték. Akkor már biztosnak látszott, hogy elhagyják a földet, mely életet adott nekik, s olyan emberekké formálta őket, akik tudták, mi a kötelességük. Bizonyára, azt a kötelességtudatot magukkal vitték. Az nem hagyja, hogy megfeledkezzenek régi honukról, rokonokról, munkatársakról, ismerősökről és a nagyon kevés barátról.

A rövid három hónap alatt rengeteg dolguk volt. Legnehezebb az, hogy gazdag, értékes könyvtáruknak minden darabját nyilvántartásba kellett venni. Egyenként vették lajstromba s az igen sok időbe került. A lakás bútorzatából egyetlen darabot, egy szekrénykombinációt szándékoztak elvinni, a többit darabonként elherdálták.

Eközben reklámozták lakásukat is. Különböző módokon, naponta hirdették, hogy a lakás eladó. A vevők nem tolakodtak. Ha egy-egy betévedt, ingyen szerette volna megszerezni magának. A nyár végére aztán mégis sikerült túladni rajta.

Goromba téli napok következtek. Odaát lakásuk még nem volt. Otthoni lakásuk ára a zsebükben kuksolt. Várta, hogy olyan lakásra találjanak, amely a betegeskedő embereknek minden szempontból megfelel. Borika szegődött melléjük, és a város minden negyedét édesanyjával járták be. Nem sok eredménnyel, mert a lakótelepi kínálat nem elégítette ki igényüket. Kálmán nem akart emeletre mászni, az már nehéz volt neki. Amellett azt is szerették volna, hogy bolt, kórház, gyógyszertár ott legyen a közelükben.

Az év decemberére végül a város központjában találtak elképzelésüknek megfelelő kicsi lakást.

A karácsonyi nagyhetek javításokkal, meszeléssel, takarítással teltek. Január végére értek abba a helyzetbe, hogy beköltözhettek. Február tizenegyedik napja volt, mikor a TIR teherszállító kocsi elpüfögött velük éppen úgy, mint 30 évvel korábban, mikor Sarmadombról Erekfőre szállították a betyárbútort. Elhagyták Erekfőt.

Rózsa egyre nyugtalanabbnak érezte magát, ahogy a határhoz közeledtek. Beálltak a sorba. Várták, hogy jöjjenek a vámosok. Vajon mindennel meg lesznek elégedve? Ahogy így töprengett, a személyi igazolványát kérték meg az útlevelet. A háttérbe bele se néztek. Irattartójának sok-sok papírjára, igazolványaira senki nem volt kíváncsi. Akkor az nagyon felbosszantotta. Mi idejébe került, míg azokat mind összeszedte! Így zsörtölőd ott magában. Csak későn vette észre, hogy már régen a magyar földön jártak.

Lassan megnyugodott. Kitekintett a havas tájra. Kellemesen hatott rá a beláthatatlan hómező fehér látványa. Nem is tűnt fel neki, hogy már milyen régen elindultak, s hogy már az új otthonukhoz közeledtek. Besötétedett, mire beállhattak a bejárati kapu elé.

A kipakoláshoz hozzá sem fogtak. Mindenkinek pihenő következett. Csak reggel fogtak hozzá, hogy a válogatott holmikat behordják a lakásba. Kálmánnak nagyon jól esett, hogy sokan érkeztek segítségükre

Mindezt Rózsa bonyolította le. Kálmán később azt kérdezgette magától:

- Honnan volt annyi ereje?

Mindenféle búcsúzkodás nélkül tűntek el Erekfőről. És azért sokan nehezteltek rájuk. Kálmán régi barátja, Mózes nem tudta megérteni, de elfogadni sem, hogy egyetlen szó nélkül ment el. Ő nem tudta, hogy nem ment, hanem vitték. Hogy Rózsa tette élhetővé minden napját. Tőle függött, ő maga semmire nem volt képes. Rózsa volt a virág, Rózsa volt a lélek, ő volt akkor a teljes élet Kálmán számára. Úgy mentek el, és jól tették, hogy elmentek.

Kálmán még mindig kerülte a városi sétákat, a szoba meg az ágy nyugalma még mindig közelebb állt hozzá. Az ágyhoz azért ragaszkodott, mert ha felkelt, szédelgett, csak homályt látott maga körül. Az otthoni négyszobás komfort után a kicsi garzon szűknek bizonyult, de azért Rózsa saroknyi konyhájában úgy, ahogy hosszú évek alatt már begyakorolta, ízletes ételeket készített, mert Kálmánnak, bármennyire rosszul érezte magát, étvágya mindig volt. Elszigetelte magát a szűk garzonszobában, de maga előtt a városnak azokat a képeit látta, amelyek már az előző napokban megnyerték a tetszését: a sok zöld, lombos fa, melyek már kiöregedőben voltak, a városatyák azonban gondoskodtak róla, hogy fiatal csemetékkel pótolják a hiányt. Az utak széléről sehol nem hiányoztak a cserjék, üdeségükkel kísérték a járókelőket. Vágyakozva gondolt a parkokra. Szinte egymást érték, annyi volt belőlük. Csalogatták magukhoz a szoba levegőjéhez szokott Kálmánt.

Előző oldal kisjankó