A küldetés, avagy Agalóc Sadéz kissé dagályos története

Fantasy / Novellák (486 katt) Kapitány
  2016.08.22.

Ez egy régi fantasy írásom, amit szándékosan elég dagályosra, egyfajta parodizálási céllal alkottam meg. Azért szeretném, ha megmaradna az utókornak :-)

Agalóc Sadéz, az adirám véderő medve termetű hadnagya megállt a baljós árnyakkal terhelt, évszázados mohával borított vasveretes tölgyfakapu előtt. Hosszú, önmagában is hősi énekekbe illő út végén érkezett meg a sötét hangulatba burkolózó, egy rég elfeledett nép által az ősi időkben emelt, ciklopi oszlopokra támaszkodó, kimondhatatlan titkok által övezett templomhoz. A szörnyű épület egy miazmás gázokba burkolózó, nyálkás zsombékokkal tarkított, az óvatlan utazót a gyors és kegyetlen pusztulásba csábító, rothadással telt mocsár közepén állott. A süvítő szél felkavarta förtelmes párákat, mely az elmúlás hidegét idézte.

Agalóc Sadéz tudta, hogy a reá bízott küldetés kétféle eredménnyel végződhet: fényes dicsőség, vagy dicstelen halál. Lelkét nyomasztotta az ősi istenek által uralt vidék éjfekete atmoszférája; rég letűnt korok kísértetei és rég elporladt entitások rémisztő asztrális sugallatai próbálták eltántorítani céljától. Torz vízköpők meredtek rá világtalan szemeikkel, kőbe zárt testük fenyegetően tornyosult a hadnagy előtt.

Mielőtt a feneketlen sötétségbe vezető ajtót feltépte volna, Agalóc Sadéz még egyszer végigjáratta komor tekintetét sokak számára szomorú véget hozó fegyverzetén. Jobbjában hosszú, a sápadt hold beteg fényében ezüstösen megcsillanó másfélkezes kardot tartott, baljára súlyos, családja címerével ékesített lovagi pajzsot csatolt. Testét sűrű, törpe mesterek által hegymélyi műhelyekben kovácsolt, mithrillből szőtt láncing fedte combközépig. Sisakjának állszíját szorosra húzta; úgy tartotta, hogy az állszíj akkor is kitart, ha a gyenge emberi akarat már feladta a harcot a nem emberi hatalmakkal vívott apokaliptikus csatában. Köpenye fekete hollószárnyakként csapkodott a viharként tomboló, jeges szélben.

Agalóc Sadéz egy utolsó fohászt mormolt istenéhez, majd haragos titánként sújtott le a nem evilági titkokat rejtő ajtóra. A fertelmes kapu apró szilánkokra hasadt a medveerejű harcos pusztító csapásai alatt, és Agalóc Sadéz előtt feltárult a semmibe vezető mélység. Dögletes bűz tört elő az eónok óta zárt teremből; a hadnagyot ekkor elfogta a görcsös rosszullét. De istene kegyes volt hozzá: meghallgatta imáját, és megadta az akaratot, mellyel Agalóc Sadéz képes volt belépni erre az ember által soha nem járt helyre. A gyomrot kegyetlenül felkavaró rosszullét elmúlt, és a hadnagy – baljában fáklyát tartva – átlépte a határt, melyet az elmúlt évezredekben egyetlen hős lába sem érintett.

A szétzúzott ajtó mögött egy monumentális, zöldesen foszforeszkáló fények által megvilágított terem tárult fel. Agalóc Sadéz tudta, hogy számára a terem érdektelen; ő másért érkezett, Dezmollah, a királyi udvar nemes lelkű fővarázslója alaposan felkészítette a küldetésre. Agalóc Sadéz határozott léptekkel a gigászi csarnok egyik sötétségbe burkolózó oldalajtaja felé vette az irányt. Csizmája megcsikordult az óriási márványtömbökből összerótt padlózaton, mely tovább fokozta kísérteties érzéseit. Más ember már rég eszelős, rángatózó őrültként menekült volna erről az emberi elme számára felfoghatatlan helyről; Agalóc Sadéz viszont kitartott. A sisak állszíja szorosan simult szakállas állára; bozontos mellkasában hevesen verő szíve továbbhaladásra tüzelte.

Az idegen ábrákkal díszített templomi falon rövid kutatás után megtalálta, amit keresett. A fáklya halványan derengő fényében a feneketlen sötétbe vezető, nem emberi lábakra méretezett lépcsősor tárult fel előtte. A lépcsőt ragacsos nyálka borította, de ez sem tántoríthatta el céljától. A sziklából kivésett folyosó hosszan nyúlt lefelé; Agalóc Sadéz döngő léptekkel indult előre. Végtelennek tűnő ideig haladt a csúszós lépcsőkön, mikor hirtelen véget ért a lépcsősor. Megérkezett.

A végeláthatatlan mélységben, egy foszforeszkáló gombákkal ellepett falú ősi sírkamrában aludta időtlen álmát egy különös faragványokkal díszített gránitszarkofágban a rég elfeledett legendák egyik rég elfeledett hőse. Hideg csontkezei között egy hosszú nyelű, kétélű csatabárdot tartott, mely az eltelt évezredek során sem adta meg magát az enyészetnek. Hosszúkás, nem emberi koponyáján mintha rettenetes mosoly ült volna. Sárgálló csontváza mellett pergamenlapokból kötött fekete könyv hevert.

Agalóc Sadéz pontosan tudta, hogy ez az a könyv, melyre Dezmollahnak szüksége van. Derékszíjára kötött tarsolyából egy időtől mállott tekercset húzott elő, majd hangosan felolvasta a tekercsre titkos jelekkel írott szavakat. Az ősi nyelven elhangzott szavak hatására a pergamen porrá omlott kezében, viszont a zöldes derengés is alábbhagyott a nyomasztó kamrában, majd teljesen el is halt. Egyedül a gyenge fénnyel világító fáklya adott némi világosságot a rég elfeledett kriptában. Agalóc Sadéz a fekete könyv után nyúlt, majd tarsolya mélyére süllyesztette. Rövid, de őszinte imát mormolt a könyv őrzőjének lelki üdvéért, majd a hőn áhított napvilág felé vette az irányt.

Néhány tétova lépés után az undorító nyálkával vastagon borított lépcsősor megremegett Agalóc Sadéz lábai alatt. Az enyhe remegést rövidesen követte egy másik. Agalóc Sadéz egy hosszúnak tűnő pillanatra megdermedt, majd dermedtségéből ocsúdva párducként szökkenve rohanni kezdett: tudta, hogy az életéért küzd. A hosszú alagút málló kövekkel borított mennyezete fülrepesztő dörgéssel omlott le mögötte, Agalóc Sadéz rohant, rohant, szíve kalapácsként dübörgött mellkasában, tüdeje mohón szívta be az éltető levegőt. Végtelenségbe nyúló idő múltán felderengett előtte az alagút vége. Megsokszorozódott erővel vetette magát az életet jelentő ajtó felé, és néhány lépés után el is érte azt. Abban a pillanatban, mikor kilépett a templom főhajójába, az ódon kriptához vezető út falrengető kőomlással örökre bezárult mögötte. A félelmes remegés átterjedt a templom gigantikus falaira; a megsemmisülés fagyos lehelete érintette meg az építményt és a régi titkokat megszentségtelenítő betolakodót.

Agalóc Sadéz utolsó erejét megfeszítve érte el a fekete templom sötét ajtaját, melyet nemrég ő zúzott apró forgáccsá. Kivetette magát a szabadba, majd elterült a bűzös lápvidék iszamós talaján. A templom alatt megnyílt az ingoványos föld, és az ősi épület eltűnt a kimondhatatlan mélységben, örökre magával rántva ciklopi oszlopait és az emberek által nem ismert remegtető titkait.

Agalóc Sadéz félig öntudatlanul húzott elő széles övéből egy kék folyadékot tartalmazó üvegcsét. Felhajtotta a fiola tartalmát, majd ájultan zuhant a földre, és már nem érezte, hogy a folyadék nyomán keletkező mágikus örvény magával ragadja.

Dezmollah, az udvari varázsló elégedetten járult királya elé. Jó híreket hozott: Agalóc Sadéz megszerezte Estrepolih ősi írásait, melyet a király már rég szeretett volna könyvei között tudni. Ráadásul a hadnagy túl is élte az eredetileg lehetetlennek tűnő feladatot: Dezmollah már talált is számára egy új küldetést...

Előző oldal Kapitány
Vélemények a műről (eddig 1 db)