Új Hajnal vándorai - Az alku már megköttetett II.

Fantasy / Novellák (365 katt) B.J. Schmudla
  2016.10.27.

II.

Az utazókapu gyomorforgató rántással okádta ki magából a három alakot a poshadt, bűzös levegőjű, ódon járatba, de ez az élmény a tagbaszakadt harcost viselte meg ismét a legjobban.

– Ke'fril ökle tágítsa ki a seggét annak, aki ezt kitalálta! – emlegette fel az Acél Titánt két öklendezés között, de hamar összeszedte magát. Gyakorlott mozdulattal akasztotta le hátáról és csatolta baljára az energiapajzsot, mely halk zizzenés kíséretében nyílt két-alkarnyi ernyővé. Szabad kezében egy gonoszul csillogó acélkardot tartott. A pajzs enyhe narancs derengése kísérteties fénybe burkolta a szűk folyosót és a padlón futó történelem előtti síneket. A járat, melybe érkeztek vagy tízméternyi hosszon nyílegyenesen vezetett előre, mielőtt egy terembe nyílt volna, amit az emberi szem számára sötétség borított.

– Jacobien, te menj előre és derítsd fel a terepet! Ha jól sejtem, a te korcs fajtád lát a legjobban közülünk – bökött Lex a fejével bérence felé. A szavakat parancsolóan, megszokásból köpte a hegyes fülű szerzetnek.

Amaz bólintott, majd, mint egy árnyék, megindult előre. Fel sem vette megbízója durvaságát, hisz már hozzászokott ehhez az emberektől. Még a saját anyjától sem kapott mást, aki hamar eltaszította magától, mert nem tudta elviselni, hogy ő is egy ilyen korcsot hozott a világra. Egy tündérkölyköt, ami semmire sem jó. Szerencsére azonban rátalált egy hozzá hasonlóakból álló közösség fürkésze, így megmenekült az éhhaláltól és egy újabb esélyt kapott az élettől, amit annyira imádott. Ezért hát bármit megtett, hogy kiélvezze minden percét, részt vegyen az összes kínálkozó kalandjában. Égjen, lángoljon, mint a legfényesebb fáklya!

Tapasztalt lopakodóként úgy haladt előre a szinte fedezék nélküli folyosó sötétjében, hogy még társai is csak néha-néha pillantották meg libbenő köpenyét. Nem telt bele sok idő és vissza is tért. Szemében azonban vad félelem csillogott, nyoma sem volt a korábbi kalandvágynak.

– Erről nem volt szó varázsló! – dadogta – Ez a valami ott bent...
– Hová hoztál minket megint, te kutyafattya! – fogyott el a harcos türelme társa félelme láttán.

Már az indulásuk után nem sokkal elkezdte idegesíteni a terkeni lekezelő, mindent és mindenkit semmibe vevő modora, és ez a feszültség az egyre újabb bonyodalmak láttán csak nőttön nőtt benne, mígnem elérte azt a szintet, ahol már a pénz és jutalom sem számítottak. Lex nem késlekedett. Társai félelme és dühe láttán a misztikus tudományok általa ismert legmagasabb és egyben legveszélyesebb köréhez nyúlt. Nyugalmat erőltetett magára és tökéletesen kiürítette a zavaró gondolatokat fejéből, hogy megacélozza saját lényegét, majd kinyúlt egyenest a másik kettő eleven, lüktető belső magja felé. Tisztában volt vele, hogy most olyan vizekre evez, amely próbára teszi a legszilárdabb akaratú, vagy legnagyobb tudású misztikusokat is. Az elemekkel, vagy bármilyen élettelen, tudattalan tárggyal mágiát űzni egy dolog, de egy élő, személyiséggel rendelkező teremtmény lényegét megérinteni valakinek a saját puszta lényegével megint csak más. A földnek, fémeknek, vagy még akár egy egyszerű növénynek is könnyen meg lehetett ismerni az igazi valóját, azt a mágikus magot, ami benne szunnyad és azzá teszi, ami, de egy értelmes lény ezektől merőben eltérő. Azt az érzelmei, szokásai és tapasztalatai olyan komplexszé formálják, amelyre nem lehet eléggé felkészülni; és ki tudja, mi lakozik legbelül? Mi az, ami megérinti a mágust magát, és akár egy életre eltorzíthatja úgy, hogy észre sem veszi?

Mindezek tudatában Lex hideg logikával, a kockázatokat mérlegelve döntött, és formálni kezdte a szavakat, melyek Sven és Jacobien legmélyére hatoltak.

– Bátorság és bajtársiasság, barátaim – hangsúlyozta ki az utolsó szót, miközben a hangján keresztül utat engedett önnön lényegének, hogy közvetlenül érintkezhessen a többiekével. Ez az erőszak olyan durva formája volt, melyet lehetetlen leírni. Mint mikor egy erőszaktevő martalóc veti rá magát egy hamvas fiatal lányra, aki először sír, vergődik és menekülni próbál, de végül úgyis az erő győz, megtöri és el is torzítja az ellenállni próbáló akaratot.
– Tudom, hogy megrettent titeket a kihívás, de a jutalom is királyi lesz. Bízzatok bennem és nem eshet bajotok, hisz jól ismertek.
– Nem úgy gondoltam, barátom. Tudod, hogy mindig állom a szavam. Még az életem árán is – mondta a bajtársiasság és rendíthetetlen barátság érzésével eltelt veterán, miután feleszmélt hipnotikus rémálmából, mely csak egy szemvillanásig tartott, de örök lenyomatot hagyott lelkében.
– Ahogy én is! Pengém és tudásom a tiéd – csatlakozott Jacobien, de szavai valahogy hidegebben csengtek, mint korábban, és az átszellemült mondandó ellenére hangjában arrogancia csendült.

Ezzel fordultak is meg mindketten, hogy összeszokott csapat módjára meginduljanak az ismeretlenbe. Lex egy kurta mosoly kíséretében pár méterre lemaradva követte őket, de közben cseppet sem lazított a mágikus csáklyákon, melyeket társai lelkébe hajított. Úgy tartotta őket pórázon, mint a kutyákat, noha a varázs már megfogant.

A csarnokba óvakodva eléjük tárult a rettenetes látvány: a hatalmas terem falait – mely jó másfél méternyire volt felettük a tovafutó folyosó oldalágaként – ódon csempék borították, melyek közül mára már csak mutatóban maradt éppen néhány darab. Repedéseikből fluoreszkáló gombák és zuzmók sarjadtak, melyek kísérteties fénnyel töltötték meg a bestiálisan berendezett helyet. Az emberi és egyéb humanoid csontokkal, belsőségekkel borított padló iszamós volt a vértől és a szennytől. A szag így szinte elviselhetetlen volt. De a legiszonyatosabb látványt a teremben közepén trónoló démoni bestia nyújtotta, ami épp egy nemrég lemészárolt nő friss húsát marcangolta. A két ember magas monstrum nem figyelt fel rájuk. Legalábbis nem adta jelét.

Óvatosan másztak ki a vájatból a platóra és elfoglalták a pozíciójukat, hogy lerohanhassák gyanútlan ellenfelüket. A harc gyors, borzalmas és kegyetlen volt. Elsőként Sven támadott. Egy erőteljes csapással pengéjét a dög hátába mélyesztette. A lény sikoltva csapott hátra rongybabaként lökve támadóját a sarokba, aki hatalmas csattanással ért földet vért és fogakat köpködve a padlóra. Pajzstartó karja petyhüdten lógott az oldalán, de még lélegzett.

Ezek után Jacobien sem késlekedett. Gyorsan felmérte a helyzetet és elővette legféltettebb kincsét, melyet a combjára szíjazva hordott. Több lövést adott le belőle fedezékéből a bestiára, majd rögtön új pozíciót keresett. A három fénylő csóva azonban csak kisebb égéseket okozott az acélkemény és nyálkától iszamós bőrön. A pokoli bestia közben egy hatalmas ugrással Sven fölött termett és egy roppantással összezúzta a harcos koponyáját. Az nem mozdult többet.

A hegyesfülű, ragadozómadár-vonású lopakodónak ez már sok volt. Barátja elvesztésének látványa valamilyen módon lebírta a terkeni katona varázslatát, és fedezékét elhagyva rohanvást indult a járat felé, ahonnét érkeztek. Ellenfele azonban résen volt: korábbi lakomájának egy darabjával úgy dobta hátba a korcsot, hogy az elterült a földön.

Ekkor a ruganyos mozgású varázsló ráeszmélt, hogy egyedül van. Be kell vetnie mindent, vagy ő is lakomaként végzi. Ezt csak megerősítette, ami ez után következett.

– Önként jöttetek elém, hogy megtöltsétek a gyomrom. Szeretem az ilyen ételt – dörögte a lény emberi hangokat formázva várkapunyi, agyarakkal szegélyezett pofájával.

Ezt kihasználva a néhai százados ismét rabigába hajtotta az energia örvénylő szövedékét, de ezúttal a levegőt érintette meg, hogy ellenfele ne érhesse el hosszú karjaival. Felszökkent és fent is maradt. Szerencséjére a plafon kellően magasan volt, de tisztában volt vele, hogy ez a varázslat hatalmas erőfeszítést kíván tőle. Úgy érezte, hogy szinte feloldódik a légben és teljes valóját képes lenne elfújni egy erősebb fuvallat, kitörölve őt a létezésből. Szerencsére tisztában volt vele, hogy hogy tud ellenállni ennek a változásnak, amit a túl gyors és agresszív varázslás idézett elő benne. Erre képezték ki, de ezt az erőfeszítést időbe telik, hogy kiheverje majd.

Ennek ellenére azonban mindent vagy semmit alapon – hisz más választása nem volt – a mennydörgés erejére koncentrált. Újabb erőket akart rabigába hajtani, noha a lebegés is pokoli megterhelő volt. Ezúttal tovább formázta a leget, amihez már amúgy is közeledett a lényege. Érezte, ahogy kezei között hűl a levegő és feltöltődik a villámok hatalmával. Belsejében vihar tombolt, mely majd szétszakította testét, de ugyanakkor eltöltötte a szilaj és megzabolázhatatlan tombolás mámorító érzésével is. Mikor már a dühöngő energiák majd szétfeszítették, akkor összecsapta tenyereit és fülsiketítő robaj kíséretében elsöprő mennydörgéshullámot küldött felfelé, amivel nem ellenfelét, hanem magát az épületet célozta. Minden erejét kimerítve még háromszor ismételte meg az embert próbáló bűbájt. A csarnok boltozata engedett. Mélyről jövő, morajló remegés kíséretében szakadt le, maga alá temetve ellenfelét és csaknem Lexet magát is. Ereje fogytával bénultan zuhant alá a magasból súlyosan összezúzva magát a kövezeten.

A démoni lény teste szétszaggatva, kövektől összezúzva feküdt a romok alatt. Végtagjait mázsás kőtömbök fordították ki helyükről, míg abból a borzalomból, ami egykor a szörnyeteg feje volt, most csak egy nyálkás húsmassza látszott.

Minden erejét összeszedve Lex felállt, és ébredező társára bámult, aki az ütéstől kótyagosan most tért csak magához. Mindketten porosak, szakadtak és véresek voltak.

– Tessék, Utazó! Megtettem, amit kértél. Most álld a szavad, vigyél ki minket innét és add az erőt, amit ígértél! – hangja dühtől és arroganciától átitatva csapódtott törmelékhalomtól-törmelékhalomig a csarnok romjai között.
Ekkor egy hang szólalt meg. Talán csak a fejében. Nem tudta.
– Nem figyeltél rám ember! Az erőnek ára van, melyet a halandó lélek gátlásai csak korlátoznak. Azt mondtam, hogy csak egyikőtök élheti túl – csendültek a gúnyos szavak az Utazó átható hangján.

Vörös köd ereszkedett Lex tudatára. Nem tűrte, hogy játszanak vele és nem volt hajnalodó itt megdögleni, mint egy kutya. Akarta a hatalmat, a mindenek feletti erőt, és gyűlölte az Utazót. De valamit tennie kellett. Összeszedte hát minden erejét, és a tüzet szólította, de gyenge volt ellenállni neki. Érezte, hogy elemészti az Ifrit lehelete, és testét-lelkét elborítják a lángok. A húsát marcangolják és pokoli, tomboló erővel töltik meg belülről, melyet az egyetlen előtte álló akadályra zúdított: Jacobienre. Az ő képe volt az utolsó, melyet a varázsló látott, mielőtt szemei és kezei ropogósra sültek saját tüzének lángjában.

Az elf füstölgő, bűzlő teteme tompa puffanással zuhant a padlóra. Ez a puffanás jelezte, hogy Lex állta a szavát, és ezzel végérvényesen eltávolodott valami olyasmitől, amit emberségnek és emberiességnek neveznek. Nem maradt más hátra, csak az űr, ami úgy szívta magához a romlott erőt, mint egy fekete lyuk, és egy összeégett burok, mely vakon ordított a történelem letűnt korszakának egy elfeledett zárványában valahol a világban.

Lexnek fogalma sem volt, mennyi idő telt el, míg úrrá tudott lenni a fájdalmán és képesnek érezte magát, hogy megszólaljon.

– Rendben, Utazó! Megtettem, amit kértél. Most hogyan tovább? – üvöltötte a kínoktól sokkos katona.
– Minden elő van készítve számodra. Csak gyere vissza a szentélybe és tiéd, amit ígértem.
– De mégis hogyan? Katona vagyok. Tudom, hogy milyenek a sebeim. Egy napot sem húzok ki segítség nélkül és a látásom is oda.
– Gondolkozz! A hatalomnak ára van. Még mindig nem tanultad meg? – jött a mentális válasz.

A varázsló összeégett kezeivel, alig mozgó ujjaival, vakon és zúzódásoktól félholtan kutatni kezdett a romok között felszerelését keresve. A fájdalom hullámai egyre kínzóbban törtek rá, de végül megtalálta, amit keresett: a gyűrűt, mellyel első alkalommal is a könyvtárhoz utazott. Megkereste az egyetlen ujját, amire még jó volt és ráhúzta. A ropogósra égett hús a mozdulattól lehasadt a csontról és úgy csüngött alá, mint egy morbid hinta, ami minden mozdulatával földöntúli fájdalmat küldött saját állványzatába. A kíntól üvöltve Lex elfordította az ékszert és artikulálatlanul kinyögte a szükséges szavakat. Már utazott is.

Előző oldal B.J. Schmudla