Linktár

Kivetettek - 3. Találkozás

Miközben Hunk és Meck a falu felé tartottak, addig Paul az igazak álmát aludta. Édesapja halkan lépett be fia szobájába, odasétált a baldachinos ágyhoz, félrehúzta a függönyt, és keltegetni próbálta.

– Paul, kelj fel! – szólongatta az apja.
– Apa, vasárnap van! Hadd aludjak még egy picit! – ellenkezett, majd a másik oldalára fordult.
– Aki késő estig fent marad, annak ez a büntetése.
– Jó, kelek már, csak még egy perc – motyogta a fiú, de ezt már Kor nagyúr nem várta meg, hanem egy lendülettel lerántotta fiáról a takarót.
– Jaj, apa, hideg van! – kapott a takaró után.
– Akkor ideje mozognod egy kicsit! Például felöltözhetnél! De siess, mert beszédem van veled!

Paul kikelt az ágyból, elindult a ruháiért, és felöltözött, majd kiment a szobából, hogy megmosakodjon. Amíg a kisfia öltözködött, addig Kor az ablakhoz sétált, kinézett a kertbe, ahol a kertész épp a nyíló ibolyákkal foglalkozott. Ahogy a fia visszaért, rögtön a tárgyra tért.

– Mi a véleményed arról, hogy Lucy egy keresztet kért a szobájába?
– Vallásos lett? – kérdezett vissza tettetett meglepődöttséggel. Ismerte a nővérét, ezért ezt a lehetőséget kizártnak tartotta, de úgy gondolta, egy próbát megér.
– Paul Eptun, ez nem tréfadolog! Tessék komolyan venni! Szóval, tudsz mondani valamit a tegnap esti kísértetjárásról?
– Tudod apa, az úgy volt… – kezdte volna bűnbánó arccal, de Kor leintette.
– Tudom, tudom. Mindig így kezdődik – sóhajtott lemondóan, majd folytatta.– Szóval te voltál. Akkor épp itt az ideje, hogy megnyugtasd őket! Fél éjszaka a szobámba voltak, és szinte könyörögtek, hogy hadd költözhessenek el.
– Jó, megmondom nekik. Már megyek is. – Gyorsan elindult az ajtó felé, abban a reményben, hogy apjának nem jut eszébe elkobozni tőle a jelmezt. Mikor elhaladt Kor mellett, az a fejére tette a kezét, úgy fordította magával szembe.
– Nem felejtettél el valamit?
– Nem tudom, mire gondolsz.
– Azt a maskarát kérem! Csak a biztonság kedvéért.

Paul csalódottan odasétált az ágy lábához, lehajolt, és elővett egy fehér lepedőt, amit elől két lyuk díszített. Kor látva fia letörtségét, egy ötlettel állt elő, hátha azzal jobb kedvre deríti.

– Bemegyek az egyik faluba, mert a vezetőjével van egy kis megbeszélnivalóm. Van kedved velem jönni?
– Igen! Mikor megyünk? Én már kész vagyok! – kiáltott fel örömében, és már futott is kifelé.
– Várj egy picit! Megint elfelejtettél valamit.
– Fel vagyok öltözve, megmosakodtam, éhes nem vagyok – vette számba a lehetőségeket.
– Indulás előtt beszélj a nővéreiddel! Nyugtasd meg őket! Addig én előállíttatom a hintót.
– Rendben – mondta, és mosollyal az arcán kiviharzott a szobából. Paul nagyon örült, hogy elhagyhatja a birtokot, hisz’ születése óta nem sokszor adódott rá alkalma.



Negyed óra múlva apa és fia a hintó előtt álltak. Míg Paul nagy lendülettel bevágódott az ajtón, addig Kor elegánsan szállt be. A fogat előtt és után két felfegyverzett lovas katona haladt. A bakon ülő hajtó mellett pedig egy fekete köpenyt viselő csuklyás ember ült, aki a hátára egy vékony pengéjű kardot rögzített.

Ahogy becsukódott az ajtó, a nagyúr hangosan megszólalt.

– Szornához!
– Igenis, uram! – válaszolt a kocsis, majd elindultak.


***

Eközben Hunkék is megérkeztek a faluba. Első útjuk a főtérre vezetett, ahol mindig rengeteg ember időzött. A legtöbben a tér közepén álló piacon próbálták eladni a saját maguk által megtermelt, elkészített árujukat. Mindegyikhez odamentek, és a gyógyító felől érdeklődtek. Senki nem ismerte, sőt még azt sem tudták, hogy él ilyen a faluban. Pár óra sikertelen próbálkozás után egy idős apóka adott nekik információt. Nemcsak hogy hallott a mágusról, de még a házához vezető utat is elmagyarázta a két jövevénynek. Meck ifjú útitársa felé fordult.

– Azt hiszem, innen már egyedül is boldogulok.
– Biztos, hogy odatalálsz?
– Persze, nem lehet eltéveszteni. Ott befordulok jobbra – mutatott egy közeli utcára –, majd a második kis sikátornál megint jobbra veszem az irányt, és már ott is vagyok.
– Ahogy gondolod. Vigyázz magadra!
– Rendben leszek. Mindent köszönök, és ha nem gond, majd szeretnélek máskor is meglátogatni!
– Biztos, hogy boldogulni fogsz?
– Igen, nyugodtan hazamehetsz! – mosolygott, és Hunk felé tartotta a kezét, amit a fiú elfogadott.
– Akkor megyek, és legközelebb is szívesen látlak!

Mindketten két különböző irányba indultak. Pár lépés után Hunk megállt, és hátranézett, hogy lássa, Meck tényleg jó irányba indult-e el, de a tömegben már nem látta barátja bicegő alakját. Vett egy mély levegőt, és elindult a falu melletti kis tó felé, mely régi szép emlékeket ébresztett benne. Ahányszor apjával a faluban járt, mindig elsétáltak a tóhoz, ahol horgászni tanította. Eközben édesanyja a piacon csereberélt, vagy épp eladta a hímzéseit.

Amikor eldöntötte, hogy bekíséri a faluba Mecket, a táskájába berakott egy zsineget és egy parafa dugót, és a kezébe vett egy kosarat, hogy tudjon egy picit horgászni, mielőtt hazaindul. Miután megérkezett a tóhoz, keresett egy vékony, de mégis erős és hosszú faágat, erre kötötte rá a magával hozott zsineget, arra ráhúzta a dugót, a legvégére pedig horgot tett. Ezután gyökerestül fűcsomókat kezdett kitépni a földből, ahonnan gilisztákat szedett. Ezeket a horogra erősítette, majd meglendítette a botot, a horgot a vízbe dobta, és várt.


***


Kor nagyúr és a fia elérték úti céljukat, a vezető házát. Megállt a fogat, és a benne ülők kiszálltak. Mélyeket szippantottak a friss levegőből, majd fáradt végtagjaikat kinyújtóztatták.

– Körbenézhetek a faluban? – kérdezte Paul izgatott hangon.
– Jól van, végül is elég nagy vagy már hozzá. De kapsz egy kísérőt, és légy nagyon óvatos. – Ránézett az egyik fegyveres katonára, aki bólintásával jelezte, hogy értette az utasítást.
– Értettem, apa, nem lesz semmi baj – bólogatott a fiú széles mosollyal az arcán, majd el is tűnt a tömegben. A védelmével megbízott katona utána futott, hátha még utoléri.

Paul addig szaladt, míg csak bírta szuflával. Amikor kifulladt, megállt, hogy egy picit kifújja magát, majd kényelmes tempóban sétálni kezdett. Ahogy haladt az utcákon, az ott lakók mindegyike rámosolygott, de Paul tisztában volt vele, hogy ezek nem szívből jövőek, illetve nem neki, hanem a nagyúr fiának szólnak. Az egyik üzlet előtt megállt, benézett a kirakatba, és a visszatükröződő üvegen keresztül meglátott pár gyereket, akik egy labdával játszottak. Megfordult, és odafutott hozzájuk, remélve, hogy őt is beveszik a mérkőzésbe. Mikor a gyerekekhez ért, azok abbahagyták a meccset, lehajtották fejjel köszöntek neki, majd a labdát otthagyva elszaladtak. Paul értetlenül állt a helyzet előtt. Odament a labdához, felemelte és körbenézett, abban bízva, hogy lesz, aki játszik vele.

A védelmére kirendelt katona egy picit mögötte lemaradva követte, és figyelte. A fiú a katonára nézett, aki kezeit széttárva, értetlenül megrántotta a vállát. Paul csalódottan visszatette a labdát oda, ahol találta, majd az orrát lógatva továbbindult. A történtek mélyen érintették, nagyon rosszul esett neki, ahogy vele viselkedtek. Nem értette a dolgot, hogy azért, mert jó helyre született, miért kell így kerülni őt, hisz’ ő is csak egy olyan gyerek, akár a többiek.

Ezen gondolkodott, miközben csak a lábai vitték előre. Maga sem tudta, merre megy, már csak azt vette észre, hogy elérte a falu határát, ahol egy tavat pillantott meg. A tó partján egy kisfiú ült egyedül, kezében egy faágat tartott, melyen egy zsineg lógott. Ilyet még nem látott, és érdekesnek találta, közelebbről is meg akarta nézni. Amilyen csendben csak tudott, odalopódzott a kis srác melletti nádashoz, majd két kezéből tölcsért formálva mély hangon felkiáltott.

– Hogy mered zavarni a tavamat?

Az idegen gyerek ezt meghallva nagyon megijedt, és ültében ugrott egyet. Amikor már egy picit megnyugodott, lecsúszott a szikláról, amin épp ült, botját letette a földre. Meglepődött arccal nézelődni kezdett, de nem látott senkit sem a közelében.

– Ki szólt hozzám?
– Én, a tó szelleme. És meg foglak büntetni! – válaszolt Paul még mindig mély hangon, de már alig tudta visszafojtani a kacaját. Épphogy kimondta a szavakat, két kezét a szájára tapasztotta, nehogy hangosan elnevesse magát.
– Miért büntetnél, még nem is fogtam semmit!

Abban a pillanatban tört ki a nevetés Paulból, amitől az egész tó visszhangzott. Lerogyott a fűre, és míg egyik kezével a hasát fogta a nevetéstől, addig a másikkal a földet ütögette. Közben a másik fiú a hang irányába sétált, egy nádashoz ért, de nem látott senkit. Ekkor elhajtott maga elől pár nádszálat, és a földön megpillantott egy szőke hajú, úri ruhába öltözött gyereket, aki szinte sírt jókedvében, miközben ugyanazt a mondatott hajtogatta.

– Milyen vicces fejet vágott! – könnyezett örömében, és tovább röhögött.
– Nagyon vicces. Most elijesztetted a halakat! – Majd elindult a botjához.
Közben Paul is egy kicsit lecsillapodott. Kuncogva követte tréfájának áldozatát.
– Várj már! Csak vicc volt – szólt utána.

Amikor visszaértek, a megviccelt kisfiú felvette a földről a botot, visszaült a sziklára, és újból horgászni kezdett. Paul követte, leült mellé, és megpróbálta kitalálni, hogy mire való az a faág, amit a másik gyerek a kezében tart. Pár percig csendben ültek egymás mellett, amikor Paul kíváncsian megszólalt.

– Mit csinálsz?
– Szerinted? – jött a válasz.
– Nem tudom.
– Árnyékot fogok. Ha te is akarsz egyet, akkor keress egy faágat és tartsd a víz fölé! De minél nagyobb, annál hamarabb jön – mondta komoly hangon, de nem tudta megállni, hogy az orra alatt el ne mosolyogja magát.

Paul egy pillanatig csodálkozva nézett rá, majd felkelt, és elindult, hogy keressen egy vastag faágat. Amikor talált egyet, amit elég nagynak gondolt, odavitte megmutatni a fiúnak. Az nem szólt, csak bólintott, hogy jó lesz.

– És most? – kérdezte érdeklődve Paul.
– Tartsd a víz fölé úgy, mint én, aztán várj és figyelj!

Paul úgy tett, ahogy hallotta, de egy kis idő múltán elfáradt. Először csak a keze kezdett el remegni, majd egy picit később a homlokán izzadságcseppek jelentek meg. Látszott rajta, hogy már nem sokáig bírja. Horgásztársa néha oldalra pillantott, hogy lássa, hogyan boldogul a nagy tréfamester. Amikor jól kiszórakozta magát, úgy gondolta, megkegyelmez neki.

– Ezt nem hiszem el! Te tényleg árnyékra pecázol – mondta két nevetőroham között.
Paul pár pillanatig értetlenül nézett maga elé. Amikor rájött, hogy a srác a bolondját járatta vele, szigorúan ránézett.
– Ez nem vicces.
– Ha láttad volna a fejed – mondta, és kacagott tovább.

Paul egyből megértette, hogy az előbbi kis tréfáját kapta vissza. Állt egy darabig, és nézte ezt az ismeretlen fiút, akit nem érdekelt a származása, a ruházata, ugyanúgy viselkedett vele, akár bármely más gyerekkel. Elmosolyodott a gondolatra, hogy talán sikerül szereznie egy barátot, aki olyannyira szereti és érti a viccet, akár ő maga.

– Paul vagyok – szólt, és a protokoll szerint kézfogásra nyújtotta a kezét.
– Hunknak hívnak. – És áthágva a szabályokat, felfelé fordította a felé tartott kezet, és belecsapott Paul tenyerébe, amin a másik fiú meglepődött.
– Te is a faluban élsz? – kérdezte Paul.
– Nem, innen nem messze, egy tanyán. De ahogy látom, te itt laksz.
– Én sem itt lakom. Csak apámat kísértem el, akinek találkozója van.
– És arról tudsz, hogy valaki figyel téged? – fordult oda Paulhoz.
– Igen – sóhajtott Paul. – Ő apám egyik embere, akinek az a feladata, hogy vigyázzon rám.
– Akkor jó. Először azt hittem, hogy a halaimra pályázik. De miután megláttam, hogy inkább téged tart szemmel, egy kicsit megnyugodtam.
– Halaidra? Hol vannak?

Hunk a víz sekély része felé mutatott, ahol egy fületlen kosár állt. Paul odasétált, és belenézett. Három szép nagy halat és egy követ látott benne. Meglepődve nézett Hunkra.

– Hú, ezt mind te fogtad?
– Igen. Habár nem volt könnyű – dicsekedett.
– És az a nagy kő miért van benne?
– Azért, hogy víz ne vigye el a kosarat. Nem vagy éhes? Mindjárt dél, ideje lenne ebédelni. Amúgy szereted a halat?
– Igen, éhes vagyok, és a halat is szeretem – csillant fel a szeme. – De ki főzi meg?
– Hát mi. Ki más? – kérdezett vissza Hunk.

Paul mindig készen kapta az ételt – mire az ebédlőbe ért, már meg volt terítve, és neki csak annyi volt a dolga, hogy odaüljön és egyen. Elképedve nézett a barátjára, mert nem tudta, hogy hogyan is készül a hal.

Hunk kivett két halat a kosárból, amiket a fűre dobott, pont Paul lába elé. A zsebéből elővett egy rozsdás bicskát, és odaadta Paulnak.
– Én megfogtam őket, te megpucolod.
– Te addig mit csinálsz?
– Tüzet rakok. Oké?
– Hát jól van, megpróbálom! – Majd kinyitotta a kapott kést, leguggolt, és azon gondolkodott, hogy hogyan álljon neki. Közelebb húzta magához az egyik halat, és az felett a levegőben először jobbról balra, majd balról jobbra húzogatta a bicskát, azon tanakodva, honnan is kell kezdeni.

Eltelt pár perc, amire Hunk már nem bírta tovább nézni barátja szerencsétlenkedését. Odament hozzá, kivette a kezéből a zsebkést, és megpucolta az egyiket, majd Paulra nézett.

– Láttad, hogy kell. Most te jössz – szólt, és visszaadta neki a zsebkést.

Paul munkához látott. Addig Hunk bejárta környéket, és száraz gallyakat gyűjtött. Mikor már úgy gondolta, hogy eleget szedett, visszasétált a nádashoz, és az egyik tövébe letette, amit a kezében tartott. Majd újból elment, hogy keressen két nagyobb faágat, melyre a halakat tűzhették rá. Mire visszaért, addigra Paul is végzett a pucolással. Hunk ráhúzta a nyársra a halakat, és odasétált az összehordott gallyakhoz. Kezét kinyújtotta a rögtönzött máglya felé, és halkan megszólalt.

– Lobbanj lángra! – A száraz ágak meggyulladtak.
–Te tűz varázsló vagy? – kérdezte Paul ámulva.
– Nem tudom.
– Nekem azt mondta a tanárom, hogy ezt titkolni kell, mert bajba kerülhetünk miatta. – Gyorsan körbenézett, és amikor látta, hogy senki sem figyeli, akkor kinyújtotta a kezét a három méterre lévő vizes kulacs felé.
– Ide! – mondta.

A kulacs olyan erősen vágódott a kezébe, mintha valaki odadobta volna. Hunk meglepődött arccal nézett rá.

– Te is tudsz varázsolni?
– Pszt, senkinek sem szabad erről beszélni!
– Miért?
– Azt nem tudom – húzta fel a vállát, majd folytatta. – De mától ez legyen a mi titkunk. Oké?
– Rendben. Ezentúl óvatosabb leszek.
A halakat a tűz fölé állították, leültek a fűbe, és csöndben várták, hogy megsüljenek.
– Te nem olyan vagy, mint a falusiak. Szóba álltál velem – törte meg a csendet Paul.
– Ezt hogy érted? – lepődött meg Hunk.
– Hát tudod, a faluban mindenki szótlanul mosolygott rám, és elkerültek. Még a korombeliek is elfutottak előlem.
– Lehet, hogy a vicceid nem tetszettek nekik.
– Ott nem is tréfáltam – szólt csalódottan.
– Akkor lehet, hogy a ruhád miatt. A fekete, elegáns bőrcipődből, a fehér, szűkszabású nadrágodból és a csipkés, galléros, fehér ingedből rögtön látszik, hogy úri családból származol. Ha el akarsz vegyülni, akkor nézz meg engem! A lyukas vászoncipőmet, a koszos vászon pulóveremet és a lyukas nadrágomat. Ezektől nem ijednek meg az emberek, sőt rám sem néznek.
– Nem tudom – bizonytalanodott el Paul –, lehet benne valami.

Egy ideig nem beszélgettek, csak ültek és nézték, ahogyan az összerakott faágak, gallyak hamuvá égtek, miközben a felette tartott halak lassan kezdtek aranybarnaszínt ölteni. Mindkét gyerek éhes volt, így már alig várták, hogy elkészüljön az ebédjük.

– Te láttál már bestiát? – kérdezte Paul. – Sokat hallottam már róluk, és kíváncsi vagyok, hogy milyenek lehetnek.

A kérdésre Hunk arca elkomorodott. Régi, fájó emlékek törtek elő benne. A mellkasa szorítani kezdett, és mérges lett Paulra. Vett pár mély levegőt, hogy valamelyest lehiggadjon, és csak utána válaszolt a feltett kérdésre.

– Soha ne akarj találkozni eggyel sem! Annyira ijesztőek, hogyha meglátod őket, akkor minden porcikádban remegni kezdesz. A közelükben olyan érzésed van, mintha egy nagyon mély, hideg és sötét helyen lennél. És nem látsz semmi mást, csak egy vörösen izzó szempárt. Aki egyszer megtapasztalta, az soha nem tudja elfejteni! – mondta felindultan.

Paul barátja szavai hallatán ledöbbent, mert úgy mondta mindezeket, mintha már találkozott volna velük. Érezte a fiú hangjában a fájdalmat és a dühöt. Úgy érezte, hogy Hunk gyenge pontjára tapintott, ezért jobb, ha nem feszegeti tovább a témát. Ehelyett mesélni kezdett az anyjáról és a két nővéréről. A családjáról, a személyzetről, és arról, hogyan szokta őket ijesztgetni. Néhány sztorit el is mondott Hunknak, aki azokat figyelmesen hallgatta végig. Mire a történetek végére ért, a halak is elkészültek. Miután megebédeltek, a testőr odalépett Paulhoz.

– Uram, indulnunk kell.
– Rendben, egy pillanat, és mehetünk – válaszolt Paul, és Hunkra nézett.
– Köszönöm szépen az ebédet! Nagyon finom volt, még jobb is, mint amit a mi szakácsunk készít. Annak ellenére, hogy pár pikkely maradt rajta. Pedig direkt azt vettem el, amelyiket te pucoltad.
– Tudom, észrevettem. Ezért, mikor hátrafordultál, hogy megnézd, merre van a testőröd, visszacseréltem – mondta mosolyogva.
Paul nem haragudott rá, hanem a kezét nyújtotta felé.
– Remélem, hamarosan találkozunk, barátom – nézett rá kérdőn.
– Én is várom a következő találkozást, barátom – mondta Hunk az utolsó szót kihangsúlyozva, majd kezet fogott vele. Ezután visszaült a helyére, és horgászott tovább.

Ezután Paul és a katona elindult vissza a faluba. Akkor értek oda, mikor az apja és Szorna épp elbúcsúztak egymástól. Odafutott hozzájuk, majd, ahogy azt tanították neki, illően meghajolt, és bemutatkozott.

– Paul Eptun vagyok. Örvendek a találkozásnak! – Nagy kék szemeivel érdeklődve nézett rájuk.

A két férfinak döbbenetükben a szavuk is elállt. Nem azon, amit mondott, vagy amit csinált a kisfiú, hanem ahogy kinézett. Ha az utcán találkoznak össze vele, biztos, hogy nem ismerik meg, mert az arca tiszta sár volt. Az egykor fehér inge szürke színben pompázott, megfűszerezve egy kis vörössel, illetve több halpikkellyel. A sütögetés közben ráhulló parázstól a nadrágján lyukak tátongtak. Az összképet látva Szorna elnevette magát.

– Eleven és tisztelettudó. Kor nagyúr, nagyszerű fiad van.
– Mi történt veled? – kérdezte fiát a nagyúr. Közben megsimogatta Paul szőke, sáros haját.
– Semmi különös, csak szereztem egy barátot – válaszolta még mindig komolyan. Majd az apjával elköszöntek a falu vezetőjétől, és felszálltak a kocsira.
– Kocsis, haza! – adta ki az utasítást Kor.


***

Mivel nem volt több kapás, kis idő múltán Hunk megunta a horgászatot, elkezdett összepakolni, és elindult hazafelé. Egész úton az járt a fejében, hogy sikerült két nap alatt két új barátot szereznie.

Hosszú séta után, mikor hazaért, valami furcsa érzés kerítette hatalmába. Maga sem tudta megmagyarázni, hogy mit érez, ezért éberen figyelt minden egyes neszre, mely megütötte a fülét. Semmi szokatlant nem látott sem kint, sem bent, mégis a lelke mélyén úgy érezte, mintha valami veszély fenyegetné.

Amilyen halkan tudott, belopódzott a pajtába, magára csukta az ajtót, és a biztonság kedvéért egy deszkát tett keresztbe. Odasétált az asztalhoz, és meggyújtotta a rajta álló lámpást. A hátán lévő kosarat letette a földre, majd a benne lévő kifogott, megpucolt halakat eltette. Aztán a pajta oldalához ment, és óvatosan, nehogy zajt csapjon, leemelte a dárdáját. A régi fekhelyét kitömte szalmával és rongyokkal, majd eligazgatta, hogy úgy nézzen ki, mintha egy ember feküdne benne. Aztán felment a létrán a felső szintre, és egy olyan helyen, ahonnan beláthatta az egész helyiséget, egy új alvóhelyet csinált magának. Amikor végzett, akkor lemászott, magához vette a lámpást és a dárdáját, majd ezekkel együtt tért vissza az ágyához. A dárdáját maga mellé tette, hogyha kellene, akkor kéznél legyen. A lámpást eloltotta, és mozdulatlanul fekve figyelt.


***

Miután Paul és az apja hazaérkeztek, kiszálltak a hintóból, és bementek a házba. Az otthoniak ledöbbentek attól, ahogy a kisfiú kinézett. Anyja rögtön a szolgálókért kiáltott, hogy fürdessék meg a koszfészket. Miután a cselédek tisztára sikálták, Nicol újból a fiát hívatta. Immár tisztán ment be a szalonba, ahol az anyja egy karosszékben ült. A mögötte lévő kandalló párkányára támaszkodva állt az apja. Tudta, hogy sok jóra nem számíthat, hiszen ritkaság számba ment, ha a két szülője egyszerre akarta látni. Általában olyankor mindig megrótták egy-egy kisebb tréfájáért.

Ahogy belépett, anyja intett, hogy menjen közelebb. Mikor már csak két lépésre volt tőle, megállt, és ránézett. Ekkor édesanyja felsorolta az etikett összes szabályát, melyet ismert. Amíg Nicol okította a megfelelő viselkedésről és öltözködésről, addig Paul egy helyben, lehajolt fejjel állt előtte. Mikor Nicol elhallgatott, hogy kifújja magát, és előkészítse az újabb monológot, Kor odasétált mellé, vállára helyezte a kezét, amire Nicol felnézett rá.
– Drágám, nem gondolod, hogy Paul ennyiből is megértette, hogy hol hibázott?
– De… – kezdte volna az asszony, de Kor a szavába vágott.
– Nicol, ne kínozd tovább szegény gyermeket, hisz’ nem történt semmi jóvátehetetlen. Szorna sem vette komolyan, sőt még nevetett is rajta. És Paul még csak tíz éves, egy gyerek. Nem várhatod el tőle, hogy úgy viselkedjen, akár egy felnőtt.
– Édesem, te is tudod, hogy a mi köreinkben nem elfogadható ez a viselkedés. Az csak egy szerencsés véletlen, hogy Szornát jókedvre derítettétek.
– Mégis, úgy gondolom, hogy Paul átérzi tettének következményeit. Igaz? – És szája szegletében egy fél mosollyal a fiára nézett. Paul értette apja célzását, hogy már ő is unja Nicol prédikációját.
– Persze, papa. Mama, kérlek, ne haragudj! Ígérem, többet nem fordul elő – nézett megbánó arccal az anyjára.
– Jól van. Ha már így összefogtatok ellenem. De többet ne hozz szégyent rám!
– Igenis, mama.
– Azt hiszem, akkor végeztünk. Most menj! – szólt az apja, mielőtt még Nicol újabb előadásba kezdett volna.

Paul tisztelettudóan meghajolt a szülei előtt, majd kisétált. Még mielőtt becsukódott volna mögötte az ajtó, hallotta, amint apja és anyja jókedvűen felnevetnek. Mosolyogva megcsóválta fejét, elvégre most is ugyanaz történt, mint szokott, ha valami bajba került. Hívatták, az anyja előadta a kis prédikációját, amit az apja a felénél megállított. Majd a végén elengedték minden büntetés nélkül. Sőt, amikor kettesben maradtak, már ők is nevettek a csínyjein.

Miközben a folyóson sétált, fülig ért a szája, és boldognak érezte magát, hogy ilyen szülei vannak, de legfőképp amiatt, hogy végre találkozott élete első barátjával, akivel nagyon jól érezte magát.



Lefekvés előtt még be akart menni apja dolgozószobájába, hogy megköszönje neki az egész napot. Ahogy közeledett Kor szobája felé, észrevette, hogy az ajtó résnyire nyitva maradt. Halkan odalépett, és bekukucskált. Az apját és azt a fekete köpenyeges alakot látta bent, aki reggel a fogaton a kocsis mellett ült.

– Hills, holnap muszáj a többi faluba is eljutnod, és figyelmeztetned kell őket! Ma elrendeltem, hogy napnyugtára mindenki térjen be a legközelebbi faluba, és napkeltéig senki se hagyhassa azt el.
– És uram, akik a falukon kívül élnek?
– Ha nem mennek be a falvakba, akkor nagy a valószínűsége, hogy meghalnak. Szorna is megerősítette, hogy az utóbbi időben egyre több a bestiatámadás a falu közelében. Mindegyikbe küldünk három katonát, és egy révészt.
– Igen, uram! – Elindult az ajtó felé, de még mielőtt kilépett volna, megállt, visszafordult, és úgy mondta. – Uram, ezek az emberek földművesek, nincs kimagasló mágikus erejük. Miért támadják meg őket?
– Ezt még senki sem tudja. Felvettem a kapcsolatot a többi nagyúrral, hogy információt szerezzek, de ők is annyit tudnak, mint mi. Ők sem értik ezt az egészet. Csak egyvalamit tudunk biztosan, hogy ahol kevesen élnek, ott csapnak le ezek a démoni teremtmények. És aki mágikus erővel rendelkezik, az nagyon nagy veszélyben van. Holnap elkezdem megtervezni a vadászatot. Irtsuk őket, ahogy tudjuk!

Paul a párbeszédet a résnyire nyitva hagyott ajtónál hallgatta végig. Minden izma megfeszült, ahogy úrrá lett rajta a félelem. Rögtön a barátja jutott eszébe, aki a falun kívül, egyedül él egy tanyán és van mágikus ereje. Ráadásul már egyszer megtámadták. Mielőtt bárki észrevehette volna, eltávolodott az ajtótól, és a szobája felé indult. De nem volt elég gyors, mert amint Hills teljesen kinyitotta az ajtót, a szeme sarkából még észrevette a gyorsan távozó fiú alakját.

– Valami baj van? – kérdezte Kor, amikor látta, hogy révésze egy pillanatra megtoppan.
– Nem, nincs semmi. Akkor én távoznék.
– Persze, menj csak. – Azzal Hills elhagyta a szobát.

Paul, miután a szobájába ért, sietve átöltözött, magához vett egy tőrt, és elindult, hogy megmentse a barátját. Résnyire kinyitotta az ajtaját, és kilesett. Amikor nem látott senkit, csendben kiosont a folyosóra és lopakodva a lépcső felé indult, majd lement rajta. Az alján a konyha felé vette az irányt. Tudta, hogy abban a késői órában már senki sincs ott, így onnan könnyen az udvarra juthatott, ahol már a bokrok, fák adtak védelmet számára. A konyhába érve megpillantotta az egyik szobalányt, aki épp egy pohár tejet töltött, majd rátette egy tálcára. Visszahúzódott az ajtófélfa mögé, és onnan figyelt. Tudta, hogy az egyik nővérének viszi, és magában bosszankodott, hogy a kedves testvére miért pont most kíván tejet inni.

Mire ezt végiggondolta, addigra a szobalány az ebédlő ajtaja felé távozott, ezzel szabad utat engedve neki. Kihasználva az alkalmat, beosont a konyhát és kertet összekötő szűk, sötét folyósora, és amilyen gyorsan csak tudott, az ajtóhoz sietett. Lassan, óvatosan kinyitotta, kilépett rajta, és behajtotta maga után. A hátsó kertben találta magát, ahonnan már csak pár métere voltak a fedezéket nyújtó fák. Sietősen elindult a sötétben az egyik fa felé. Odaérve háttal nekitámaszkodott a fa törzsének, és onnan nézte, hogy nem követte-e valaki. Amikor látta, hogy egyedül van, egy jó nagy sóhaj tört elő belőle. Megnyugodva indult a pajta felé, de alig tett pár lépést, mikor valaki megszólította.

– Hova, hova, úrfi?

Paul megállt, és az ijedtségtől egy pillanatig levegőt is alig kapott. Amikor egy picit lenyugodott, akkor nagyon lassan balra fordította a fejét, oda, ahonnan a hangot hallotta. De olyan sötétség honolt az egész tájon, hogy még az illető körvonalait sem tudta kivenni, így közelebb ment hozzá.

– Pszt! Lebukok, és azt most nem engedhetem meg magamnak! – szólalt meg suttogva.
– De késő este hova lopakodik? – kötötte az ebet a karóhoz az idegen.
– A barátom nagy veszélyben van, meg kell mentenem.
– És azzal a gilisztaaprítóval az oldalán mi a célja?
–Hát, a szobámban csak ez volt, meg a tankönyvek. A könyvek nehezek, úgyhogy maradtam a tőrnél.
– Ez aztán a felkészült mentőakció – ironizált a férfi, majd sóhajtott egyet. – Nem tudja, hogy nagyon veszélyes odakint éjszaka? – lépett ki a fa tövéből a holdfényre, mely teljesen megvilágította fekete köpenyét. Paul ekkor ismerte fel a férfit.
– Te Hills vagy, igaz? – kérdezte.
– Igen, fiatalúr.
– Szólíts csak Paulnak! És ha már összetalálkoztunk, akkor kérhetnék egy hatalmas szívességet?
– Mi lenne az?
– Elvinnél Emot falu és a birtokhatár közti kis tanyára?
– Ezt komolyan mondja? Kor nagyúr tud róla?
– Az első kérdésre igen, a másodikra nem a válasz – válaszolt, majd várakozóan a férfira nézett.
– Tudja, hogy mit kér? Ha ez kiderül, akkor száműznek. Ráadásul, ha az úrfin egy karcolás is lesz, akkor az édesapja kivégeztet. Ezzel tisztában van?
– Akkor majd nagyon óvatosak és gyorsak leszünk – győzködte Paul.
– Jó – mondta pár perc gondolkodás után. – De ha bármi veszélyt érzékelek, rögtön visszajövünk – adta meg magát Hills.
– Megegyeztünk – vágta rá a fiú.

Ezúttal már ketten lopakodtak az istálló felé, ahol elkötöttek egy lovat. Előre a révész ült fel, míg Paul szorosan a háta mögé bújt, és letakarta magát a férfi fekete köpenyével. Amint elhagyták a főházat és annak kertjét, Hills lehúzta a fiúról a köpenyt.

– Kapaszkodj, egy kicsit begyorsítunk!

Miközben Hunk tanyája felé tartottak, Paul elmesélte az aznap történteket, hogy szerzett egy barátot, aki fontos a számára, és nagyon aggódik érte. A férfi csendben hallgatta, és mire Paul a beszámolója végére ért, már teljesen meg tudta érteni a fiú érzéseit. Valahol megindítónak találta, hogy az úrfi az első és egyetlen barátját meg akarja menteni. Úgy gondolta, jól döntött, amikor a kisfiú mellé szegődött, annak ellenére, hogy az lett volna a kötelessége, hogy azonnal értesíti Kort a szökési kísérletről. Azonban az az elszántság és aggodalom, ami Paul szemében tükröződött, mikor a barátjáról beszélt, meggyőzte, hogy akármi is lesz a kaland vége, ő segíteni fog neki.


***


Hunk már egy ideje csendben és feszülten figyelt, amikor lépteket hallott a pajta oldala felől. Ahogy a léptek egyre közeledtek felé, morgó hangra lett figyelmes. A vérszomj olyan erős és átható volt, hogy szinte megremegett a levegő. Már egyszer tapasztalta ezt a démoni kisugárzást, és tisztában volt vele, hogy több bestia közelít felé. Tudta, hogy az istálló falai nem sokáig tartják fel ezeket a szörnyeket, ezért lehetetlen elbújni előlük. Óvatosan elindult az ablak felé, melyen egy kötél lógott, mely leért egészen a talajig. Abból az időből maradt ott, amikor a szalmát még az ablakon keresztül húzták fel a felső részre.

Hiába próbált halkan mozogni, lába alatt a padló megnyikordult. Abban a pillanatban két bestia két oldalt a falat áttörve betört a pajtába. A mágikus erőt érezve nem bírtak a vérükkel, minden összetörtek és szétzúztak, ami a karmaik alá került. Csak az hajtotta őket, hogy megtalálják az erő forrását.

Hunkon annyira eluralkodott a félelem, hogy moccanni sem mert, csak állt egy helyben mozdulatlanul. Attól is tartott, hogyha megmozdul, akkor a padló recsegése elárulja hollétét. Hirtelen az egyik bestia felnézett. Hunk abban a pillanatban az ablak irányába kezdett futni, ahol megállt, és egy pillanatra hátranézett. Akkor látta, hogy az egyik a létrán kapaszkodik felfelé. A fiú a tenyerét a szörny felé fordította.

– Égj porrá! – kiabálta.

A tűz, amit megidézett, gyengének bizonyult, és csak a fejét találta el. A lény háttal a másik bestiára zuhant. Amint földet ért, rögtön két lábra ugrott, és megint a létrán próbált felmászni. Hunk lihegett, és nem volt biztos benne, hogy még egyszer képes lesz-e használni az erejét. Felkapta a dárdáját, a fogai közé szorította, majd megfogta a kötél végét, és kiugrott az ablakon. Amint lába a talajhoz ért, a két szörny meglátta a falon tátongó lyukon át, és elindultak, hogy megöljék. Hunk utolsó kétségbeesésében még egyszer megpróbálta mágiájával megsemmisíteni őket.

– Lángolj! – üvöltötte.

Ez már sokkal erősebbre sikerült, mint az előző. Az istállóban álló szalma lángra kapott, mely pillanatok alatt átterjedt az egész épületre, hamuvá égetve mindent, ami az útjába került. Még nézte egy darabig, ahogy lakhelye a tűz martalékává válik, majd kimerülten sétálni kezdett. Mintha minden ereje elhagyta volna, a kezei és lábai remegtek a fáradtságtól, a szíve hevesen lüktetett, a felsője vizesen tapadt hátához. Minden mozdulatára éles fájdalom hasított a testébe, de kényszerítette magát, hogy elhagyja az immár lángoló pajtát. A szívét fájdalom járta át, mert úgy érezte, mindenét elvesztette, ami eddig a szüleihez kötötte. Összezavarodva ment tovább, amerre remegő lába vitte. Maga sem tudta, hogy merre induljon, hova menjen, csak azt, hogy onnan el.


***

Paul feszülten figyelte a tájat, amin végighaladtak. Szemei a tanyát keresték, ahol barátja lakott. Már órák óta úton voltak, és járták a környéket, amikor tűz fényeire lett figyelmes.

– Arra! Biztos, hogy ott van – bökött izgatottan baloldalra.

Hills odanézett, és ő is észrevette a távolban lévő fényességet. Megérezte az abból az irányból érkező sötét energiákat. Megsarkantyúzta a lovat, hogy az vágtázzon. Egyik kezével a kantárt szorosabbra fogta, míg a másikkal előhúzta a hosszú, fényes kardját. A föld felé tartotta, és mágiáját lassan elkezdte bele áramoltatni, melytől az kékes színben kezdett világítani. Paul ezt látva, egyre jobban aggódott Hunkért. Ekkora már ő is érezte azt a mérhetetlen gonosz aurát, mely belengte a környéket.

Ahogy a lángoló pajta közelébe értek, Paul meglátta vánszorgó barátját. Leugrott a lóról, és odarohant hozzá. Hills kikötötte a lovat a közeli kúthoz, majd a gyerekekhez sétált.

– Ti mit kerestek itt? – kérdezte meglepődve Paultól.

Még be sem fejezte a mondatot, amikor az égő istállóból kirontott a két bestia. Az egyik a két fiú után vetette magát, míg a másik Hills felé iramodott. A férfi a szörny felé fordította a kardját.

– Két darkmall, mit keresnek ezek itt? – kiáltott fel meglepettségében.

Míg a farkasszerű bestia támadási pozíciót vett fel, addig a férfi fél szemével a gyerekeket figyelte. A másik szörny egyből Hunkék felé akart ugrani, amikor Paul egyik kezét feltartotta.

– El innen! – kiabálta.

A darkmall ugrás közben, mintha egy gumifalnak ütközött volna, visszapattant. Ekkor Paul barátja oldalát átkarolta, és sietősen a közelben lévő tó irányában indultak. Hills tudta, hogy gyorsan kell cselekednie, ha meg akarja menteni a két fiút. De nem volt ideje tovább gondolkodni, mert a másik szörny a száját kitátva a nyakát vette célba. A férfi gyorsabban reagált, és mire a démoni lény észbe kaphatott volna, kardjának egyetlen suhintásával levágta a fejét. Nem tétovázott tovább, rögtön a két fiú után rohant.

Az utolsó bestia, akit Paul eltaszított, közben lábra állt és ismét támadásba lendült. A fiú újból a mágiával próbálkozott, de az már gyengébbre sikerült, így csak megállítani tudta a szörnyet. Olyan hatást keltett, mintha egy pajzs lett volna a két gyerek körül. Már látszott Paulon, hogy kezd fáradni, és megterhelő számára, hogy fenntartsa az akadályt. Hunk tudta, hogy pár pillanaton belül megszűnik a pajzs, és megöli őket. Összeszedte minden erejét, felemelte a kezét, és úgy üvöltötte.

– Lángolj, égj porrá! – Egy hatalmas tűzcsóva indult el tőle a bestia felé, ami azonnal hamuvá égette.

Hills az egészet végignézte, és alig hitt a szemének, hogy két kisfiú a saját erejéből elpusztított egy darkmallt. Miután minden elcsendesedett, a két gyerek eszméletlenül rogyott össze. A férfi ekkor odament hozzájuk, óvatosan feltette őket a lova hátára, és hazafelé vette az irányt. Magában elismerően gondolt a teljesítményükre. Ő maga sem gondolta volna, hogy már ennyi idősen ilyen erő birtokában vannak. Abba pedig még belegondolni sem mert, hogy ha valaki edzeni kezdi a fiúkat, mekkora hatalmuk lesz.