Gyilkosok kora III/7.

Fantasy / Novellák (381 katt) anonim88
  2016.09.01.

Elise MacTir első győzelmét a második nap elején aratta. Kitartó panaszáradatával sikerült elérnie, hogy Victor - némi morgás után – lassított a menetelés tempóján, továbbá plusz egy pihenőt is beiktatott. Napnyugta körül pedig, mikor egy útszéli kis fogadó közelébe értek, Elise kitartó győzködéssel rávette a két fiút, szálljanak meg itt éjszakára. Szívét meleg elégedettség töltötte el, mikor felismerte, mindenkit befolyásolhat, csak a mikéntjét kell megtalálni. „Innentől átvehetem az irányítást!” – gondolta magabiztosan.

A csaposhoz intézett első kérdése igen egyszerűen hangzott:
- Merre találom a fürdőt?

Mind a csapos tekintete, mind a hely állapota elárulta, nem sok vendéget látott az elmúlt hónapokban. A csapos, aki egyben a fogadós személyét is jelentette, kurta pillantást vetett a lányra, megszívta fogát, s egy gúnyos vigyorral felelt.

- Kimész azon az ajtón, jobbra fordulsz. Ott lesz az aranyrögök mellett balra.
- Értem – felelte Elise, s három figyelő szempár kíséretében elhagyta a termet.

Daniel visszafordult a pult felé, tekintete találkozott a fogadós meglepett ábrázatával.

- Nem érti a szarkazmust – magyarázta a mágus, majd kivett egy szobát.
- Azt látom – bólintott a fogadós. Az asztalra tett egy sárga kulcsot. - Az emeleten, balra a második ajtó.
- Weh… találó – horkantott Daniel.

A szoba dohos, állott szaga tökéletesen passzolt azzal a képpel, ami Victor fejében kialakult a fogadó külsejét látván.

- Ez tényleg jobb, mint kint a friss levegőn – jegyezte meg szájhúzva.
Kisvártatva Elise is megérkezett.
- Nincs is fürdő! – durcásan összepréselte ajkait.
- Weheh! – nevetett fel Daniel.
- Persze, hogy nincs. Ez csak egy rozoga, útszéli fogadó a semmi közepén, nem egy kibaszott palota – felelte Victor.
- Jobb is így – bólintott Daniel. – Nem hoztunk szolgálókat magunkkal. Akkor meg ki öltöztetné fel a mi kis hercegnőnket fürdés után?
- Egyedül is fel tudok öltözni, ha nagyon muszáj! – Elise arcát felfújva, dühösen nézett rájuk, amiért válaszára nevetésben törtek ki.

Amíg átmeneti útitársai vihogását hallgatta, megkezdte a szoba felderítését. A helyiség határozottan kicsi, sokkal kisebb, mint amihez szokott, a két ágy alig kétlépésnyire helyezkedett egymástól, mögöttük a falnál egy éjjeliszekrény. Mindössze egy.

Victor az ágyon feküdt, Daniel a komódon ülve bámult ki az ablakon.

„Görnyedt testtartása illik sunyi jelleméhez” – gondolta Elise megvetően.

Minden, amitől férfinak tartott egy férfit, ebből az alakból hiányzott. Vékony volt, modortalan, szörnyű tartással, egyszerű, koszos ruhában, ráadásul egy tőrön kívül semmilyen fegyvert nem látott nála.

„Még csak kardot sem tud forgatni!” - Nem is értette, Castiel miért vállal közösséget ilyen alakokkal.

- Mi tetszik? – bökte oda Daniel, mikor észrevette, a lány őt bámulja.
- Az én szobám is ilyen kicsi? – kérdezett vissza egy fintorral.
- Hahahaha! Igen valószínű – felelte Victor. – Hiszen ez a te szobád is.

Elise nem akart hinni a fülének. Ez csak valami rossz tréfa, nem lehet más!

- Ezt nem gondolhatjátok komolyan! – toporzékolt Elise.
- Mer’? – fordult felé Daniel.
Elise védekezőn melleihez emelte kezét.
- Hogy én, egy ártatlan, nemes leány olyan mocskos alakokkal töltsem az éjszakát, mint ti? Ráadásul egy ágyban!? – undorodva grimaszt vágott. – Még a végén a bestiális természetetek felülkerekedik a következmények okozta félelmeiteken, és valami mocskos dolgot művelek velem!
- Höh! Elég későn gondolsz erre, nem? – horkantott Victor. – Ha akartalak volna, még az erdőben megerőszakollak. Nem kell ahhoz kis szoba, meg szalmaágy – vállat vont. – Aludhatsz a padlón is, ha úgy biztosabb.

„Még, hogy én a padlón, te modortalan barbár!?” – fortyogott magában a lány.

- De nem erőszakolt meg – mutatott rá Daniel –, hisz csak egy gyermek vagy még.
- Hé! Amúgy sem erőszakolok nőket! – csattant fel társa.

Elise keze ökölbe szorult. Danielnek valami különös érzéke lehetett, mert mindig sikerült megtalálni a szavakat, amik a legjobban sértették.

- Még, hogy gyerek? Már tizennégy éves vagyok! Meg aztán, nézd meg ezt a testet! – kezével végigsimított magán. - A legtöbb nő csak álmodhat ilyen formákról!

Való igaz, Elise csípője kellően széles, feneke kerek, keblei nagyok és formásak, arca csinos. Ezt Victornak el kellett ismernie.

- Most pedig, szépen kimentek, és az ajtóm előtt őrködtök egész éjszaka! – ujjával elegánsan a kijáratra mutatott.
Daniel vállat vont.
- Menj ki te, ha nem akarsz velünk aludni.

Elise ledermedt. Soha életében nem beszéltek még vele ilyen lekezelően. Csak merte volna megtenni bárki, annak apja kivágatja a nyelvét.

- Jól van! – Mutatóujjával feléjük bökött. – De tudjátok meg, édesapám hallani fog erről! Sőt, mindenről! Lássuk, akkor is ekkora lesz-e a szátok, mikor az ő haragjával kell szembenéznetek!
Fenyegetését ismét nevetés követte.
- Végzet Prófétái, templárisok, Bíbor Liga – számolta az ujján. – És egy hisztis hercegnő öreg, tutyi-mutyi apja. Kihagytam valakit? – nézett rá Victorra. Az bólintott.
- Az út menti banditákat.
- Igaz, de még így is az öreg MacTir a legkevésbé ijesztő.

Elise már végképp nem tudott mit kezdeni a két férfi szemtelenségével. A sírás küszöbén állva az ágyra vetette magát, belefúrta fejét a párnába, aminek szaga legalább annyira rossz volt, mint amennyire számította, s igyekezett minél hamarabb elaludni. A Teremtőnek hála a kimerültség hamarabb győzött, mintsem észrevette volna.

Ahogy álmában oldalára fordult, Victor felkönyökölve szemügyre vette. Arcát kissé megkapta a nap, amitől bőre szép, barnás árnyalatot kapott. Meggypiros ajkai résnyire kinyíltak, ahogy beszívta, majd kifújta a levegőt.

- Nézd, milyen aranyos, amikor alszik! – súgta Danielnek. - Olyan, mint egy cica. Szinte kedvem lenne megsimogatni.
- Te meg a bizarr macskafétised – a mágus megborzongott. Aztán szemügyre vette a lányt. – Tényleg kedvelhetőbb így, csendben – ismerte el. – Szerinted betapaszthatnánk a száját az út hátra lévő részére?



Eljött a hajnal, s Elise végre nem hasogató hátfájással ébredt, amit a kemény talaj váltott ki jobb időkhöz szokott testéből. Jól esett végre ágyban aludnia, még ha kényelmetlen is volt, és ébresztőjéről egy kövér, szakállas lovag gondoskodott kibírhatatlan horkolásával. Sajnálatára Victor is hamarosan felébredt, s indultak is tovább. Daniel már lent várta őket.

„Teremtő, adj erőt, hogy kibírjam Ostagarig!” – indította napját egy imával Elise. A tegnap este hamar eloszlatta rózsaszín ábrándjait kísérői irányításáról. Be kellett látnia, a barbárokkal nem képes szót érteni. Egy részét ez elégedettséggel töltötte el, mintegy bizonyítékként, nem süllyedt le a szintjükre.

Örökkévalóságnak tűnő órák vánszorogtak tova, mintha az idő egy üszkös lábú öregember lenne nagy bottal s hosszú, fehér szakállal. Legalábbis Elise MacTir jelen helyzetében csakis így tudta elképzelni a „vén időt”. Két napja nem fürdött, ráadásul még egy szobában is kellett aludnia ezekkel – felnézett. Mi lesz, ha a barátnői tudomást szereznek erről? Mi lenne akkor a jó hírével? – elvörösödött a szégyentől. „Ezt sosem tudhatja meg senki, vagy az életem véget ért!”

Annyira elmerengett gondolataiban, észre sem vette hívatlan útitársát, egészen addig, míg bokája köré nem tekeredett. Aztán sikítva hátra ugrott, miközben heves rúgkapálással lerázta magáról az ijedt állatot. Egy vörös kígyó - hátán fehér, és fekete csíkokkal - puffant a fűben.

- Egy kígyó! Egy mérges kígyó!
Victor meglepetten hátrafordult, aztán felkacagott.
- Fereldenben nincsenek mérges kígyók. Ez csak egy vízisikló.
- Nem számít! Öljétek meg! Parancsolom! – pánikolt a lány.
- Parancsolod? – Daniel felvonta szemöldökét.

Még vissza mer kérdezni ahelyett, hogy azonnal cselekedne? „Hallatlan! Ez a viselkedés hallatlan!” – fortyogott magában. Elise számára ez volt az utolsó csepp a pohárban, végleg besokallt a két kísérője arcátlanságától.

- Figyelj rám, te barbár! – dühösen Danielhez lépkedett, és a mellkasára bökött. – ÉN vagyok Ferelden egyik leghatalmasabb urának az örököse! Az én szavam az ő szava. Ha utasítalak valamire, azt te szó nélkül végrehajtod, hacsak nem szeretnéd a fejedet egy karón viszont látni! Eddig kegyesen szemet hunytam modortalanságotok felett, hiszen csak primitív falusak vagyok, most viszont túlmentetek a határon!

Daniel összefonta karját.

„Azt hittem, ezt az egész „Leszarom a parancsaidat” dolgot már tisztáztuk” – gondolta nyűgösen.

- Aha. És ki fogja kitűzni a fejem arra karóra? – egyik lábáról a másikra támaszkodva kissé oldalra dőlt.
- Mi az, hogy ki? Hát apám katonái!
Victor széttárt karokkal ingatta fejét. Jobbra nézett, balra nézett, majd a lányra fordította döbbent tekintetét.
- Te látsz valamerre katonákat, mert én nem.

Elise dühében mindössze morogni tudott. Annyira ideges lett, hogy majdnem elsírta magát.

- Te valamit nagyon félreértesz, hercegnő – hajolt oda hozzá Daniel. Olyan közel, hogy érezte a fiú leheletét. Különös módon nem volt kellemetlen szaga, sőt semmilyen szagot nem érzett, csak melegséget. – A kastélyodon kívül te senki sem vagy – hátralépett, bal karját kitárva a végtelen erdőségre mutatott. – Itt, az erdő mélyén, távol a civilizációtól, vajmi keveset számít a rang, a név, vagy a vagyon. A természet törvényei mindent felülírnak. Az erősek uralkodnak, a gyengék az ő akaratuknak vannak kiszolgáltatva – félmosolyra húzta száját. – Te pedig, hercegnő, gyenge vagy.
- I-igen? Azt majd meglátjuk! – vágta rá hisztérikusan.
- Mit akarsz tenni? – érdeklődött Victor.
- Egyedül is el tudok jutni Ostagarba!
- Wehehe! Csak nyugodtan. – Daniel leheveredett egy fa tövébe.

Elise még dühösebbé vált Daniel viselkedése láttán. Azonnal meglódult, át a bokrok között, mikor Victor megszólította. Reménykedve megtorpant.

„Talán a dagadtnak több esze van”.

- Mi az? – kérdezte mogorván, a válla fölött hátrapillantva.
A lovag ujjával a másik irányba mutatott.
- Ostagar arra van.
Elise zavarában elpirulva, megindult arra, amerre a lovag mutatta.

Victor állt, várt, a percek csak teltek, Daniel pedig semmit sem tett, csak sütkérezett a kellemes, délutáni napfényben.

- Jó lesz ez így? – kérdezte, mikor a csend már elviselhetetlenné vált számára.
- Mi? – nézett fel rá a mágus.
- Magára hagyni a MacTir lányt. Meg fogják ölni. Vagy rosszabb.
- Valószínűleg – Danielt kicsit sem izgatta a dolog. – Azt mondta, nem gyerek többé. Azt tesz, amit akar.
- Hogyan számolunk el Castielnek? Megbízott bennünk, nem fogom cserbenhagyni! Épp elég társamat árultam már el.
Daniel arca megrándult, mégsem mozdult meg.
- Fene essen beléd! – legyintett dühösen Victor. – Én utána megyek. Te is jössz.
- Miért tenném? – horkantott a mágus.
- Mert ti ketten egy dologban nagyon hasonlítotok.
- Éspedig? – kérdezett vissza kétkedőn felnevetve.
Victor gonosz vigyorra húzta száját.
- Egyikőtök sem képes túlélni ezt az erdőt nélkülem.
Daniel bosszúsan ajkába harapott a távozó lovag láttán. Mikor az eltűnt a bokrok között, felugrott.
- Hé, várj már! – azzal társa után rohant.

Előző oldal anonim88