Új krónikák XVIII.

Fantasy / Novellák (552 katt) bel corma
  2016.08.05.

A kátrányszínű, sötét hús vonaglott még egy ideig a földön, azután remegni kezdett, majd végleg mozdulatlanná dermedt. A köztes dimenzió fagyos rétegeiben fekete hullámok ébredtek, ám mindez a pillanat törtrészéig tartott csupán. A háborgás, amilyen hirtelen támadt, olyan váratlanul abba is maradt, én pedig elégedetten figyeltem, ahogy a lidérc utolsó emléke is fekete korommá omlik szét.

Halk sóhajjal most hűvös szél kerekedett. Mintha csak megérezte volna, hogy már nincs mitől tartania, én pedig hálásan fordítottam forró arcomat az ég ajándéka felé. A hideg légáramlat felkapta, a magasba repítette, majd szétszórta a hamvakat. Tekintetemmel követtem az útját és észrevettem, hogy apró rés támadt a felhők összefüggő falán, az azon áttörő, vékony fénypászma pedig pontosan a tisztás végében magasodó faóriásra hullott. A matuzsálem testének magjában hirtelen szemkápráztató ragyogás ébredt. Még a napnál is fényesebben tündökölt, ám azzal ellentétben egyáltalán nem volt bántó.

Synca és Evelyn is mellettem állt már és együtt figyeltük a nem mindennapi jelenést. A papnő végül halkan felnyögött, én pedig észrevettem, hogy jobb kézfejét lilára marta a fantom jeges mágiája. Fájdalomtól eltorzult arccal markolta az elfagyott testrészt és csak nehezen sikerült összeszednie magát. A fejvadász sem volt sokkal jobb állapotban -, bal csuklója eltört és csúnyán feldagadt, ahogy megpróbált védekezni a rázúduló, pusztító energiahullám ellen. Sejtettem, hogy csak a szele érte el őt a varázslatnak, máskülönben már nem lett volna közöttünk.

- Szilfil? – kérdeztem reménykedve.
- Hűlt helyét találtam csak – morogta a renegát. – Először azt hittem, hogy meghalt, de ezek szerint csak gyáván kereket oldott!
- Súlyosan megsérülhetett – suttogta a novícia elhaló hangon. – A szívem azt súgja, hogy visszatért a fájához erőt gyűjteni.

Ennyiben maradtunk, és bár szerettem volna mihamarabb meggyógyítani őket, tudatalattim azt súgta nekem, hogy jobb lesz sietnünk. Felvillantottam nekik mágikus gyűrűmet, ők pedig elértették ki nem mondott szavaimat és közelebb húzódtak hozzám. Magamhoz öleltem őket és újra életre hívtam az ékszer hatalmát.

A fa közvetlen közelében materializálódtunk, én pedig sietve rajzoltam fel a lányok homlokára azt a titkos, mágikus jelet, amely képes volt megmozdítani a fejükbe ágyazott ereklyéket. Egy kurta intésembe került csupán, és a gyöngyök már a tenyeremben lüktettek.

- Akkor… most hogyan tovább? – kérdezte Synca bizonytalanul.
- Most felébresztjük a szent szellemet – suttogtam rekedten és a gyöngyöket óvatosan a fa törzséhez érintettem.

A tölgyből áradó fény ragyogása hirtelen alábbhagyott, magja zsugorodni és sűrűsödni kezdett, ezzel egyidőben pedig a formája is megváltozott. Végül emberi alakot öltött és kilépett a növény-matuzsálem göcsörtös törzséből. Energiái lassan alakultak át anyagi testté, míg végül már hús vér valójában állt előttünk.

Gyönyörű nő volt karcsú, arányos testalkattal, szőke hajjal és búzavirág színű szemekkel. Ovális arca és finom arcvonási tökéletesen szimmetrikusnak tűntek számomra -, talán épp ettől volt olyan szép. A ruháján lüktető, aranyszínben ragyogó mintázok folyamatosan változtatták a formájukat, nekem pedig egy hosszú pillanatra sikerült belefeledkeznem a nem mindennapi látványba.

Intésére a gyöngyök eltűntek a kezemből, hogy végül kinyújtott, karcsú tenyerébe hulljanak. Vibrálásuk egyre erősebb lett, ezzel egyidőben pedig ragyogni kezdtek. Fehér és fekete fénynyaláb tört az ég felé, majd lassan egymásba fonódtak, mi pedig hamarosan egy spirál alakban felfelé kanyarodó energiaörvény közepén találtuk magunkat.

Az erő szétszakította az inkarnációim során elmémbe épített gátakat, nekem pedig olyan érzésem támadt, mintha egy röpke pillanatra eggyé válnék az univerzum magjából kiáradó, végtelen tudással. Úgy éreztem, mindjárt magával sodor ez a roppant erő, személyiségem pedig végérvényesen feloldódik a világegyetem határtalan káoszában, de szerencsére nem ez történt. A pillanat gyorsan elmúlt, mi pedig félig vakon pislogtunk körbe a hirtelen elcsendesedő tisztáson. Az idegen entitás már eltűnt, csupán egy diónyi méretű, tiszta gyémánt pihent a fűben ott, ahol egy pillanattal ezelőtt még állt.

- Rendbejött a csuklóm!

A fejvadász érzelmi kitörése egy pillanat alatt kizökkentett tiszteletteljes révületemből. Tekintetem megrebbent és észrevettem, hogy Evelyn kézfejének ronda, szederjes színe is a múlté már.

- Huh… Mi volt ez? – szusszant hatalmasat a renegát. – Úgy éreztem, mintha egyszerre látnék mindent, ami a világban történik. Furcsa… Sikerült rácsatlakoznom a végtelen bölcsesség forrására, most viszont már nem emlékszem semmire ebből a tudásból. Hogyan…
- Lehetséges ez? – vette át a szót a novícia. – Azt hiszem, hogy a gyöngyök egyesítésével, időlegesen megnyíltak a világok közötti kapuk, vagy legalábbis egy részük.
- De miért nem maradtak emlékeink erről a tudásról?
- Az isteni gondviselés! – mondtam gúnyos hangon, majd keserűen felnevettem és felvettem a földről a gyémántot. A lassan tisztuló égen felragyogó nap irányába fordítottam és tűnődve forgattam meg az ujjaim között. – Tudom, hogy itt vagy, szóval, akár meg is mutathatod magad nekünk!

Egy ezüstös villanás kíséretében végre Aleysia is megérkezett. Lassan összerendezte szárnyait és észrevettem, hogy a fekete tollak most fémes, zöld árnyalatot kaptak. Hangja a szokottnál is dallamosabb volt, amikor megszólalt.

- Örülünk annak, hogy sikerült megszereznetek a gyémántot! Fényével könnyedén szétszórjátok majd a sötétség szánalmas légióit…
- Nehezedre esett volna segíteni nekünk? – mondta Synca a kelleténél egy hajszálnyival élesebb hangon.

Az angyal arca továbbra is kifejezéstelen maradt, ám úgy érezte, hogy válaszolnia kell a lány kérdésére.

- Az univerzumot szigorú szabályok működtetik, melyek az egyensúlyt hivatottak megteremteni. Meg kell értenetek, hogyha most közbeavatkozunk, azzal a sötétséget is felhatalmaztuk volna egy hasonló méretű akcióra. Minden lépést pontosan kidolgoztunk és az események végül minket igazoltak.
- Majdnem odavesztünk! - hangomban most neheztelés vibrált.
- Mintha nem tudnád, hogy mi vár rád odaát!

Aleysia végül felsóhajtott, majd finoman mellém siklott. Csókjában most is az eggyé olvadás és a kozmikus egység ígérete vibrált, ám ezúttal rideg elutasításra talált. Ajkamat hidegen összeszorítottam és csak nehezen sikerült megtalálnia a tekintetemet. A tapasztalat szülte bizonyosság érzésétől hajtva, végül hagytam, hogy a neheztelés mázsás súlyai lassan lehulljanak a lelkemről, angyalom arcán pedig végre megjelent egy halvány, emberi mosoly. Gyengéden végigsimított az arcomon és hangját meglágyítva, halkan suttogott a fülembe.

- A világ így működik, kedves! Te idealista vagy és sohasem tudod majd teljesen elfogadni ezt, ám idővel alázatosabbá válsz és…
- Mikor fog megváltozni ez az egész? – szakítottam félbe indulatosan a mondatát. – A jó elnyeri méltó büntetését, a gonosz meg kedvére tobzódhat?! – mondtam gunyoros hangon. - Te látod a jövőt…
- Lehetséges jövőket látok csupán és azokról sem mondhatok el neked mindent, de ezzel már te is tisztában vagy.
- Az életünket kockáztattuk és nem csak ezért a világért. Legalább egy őszinte válasszal tartozol nekem!

Az égi most könnyed csókot lehelt a homlokomra, én pedig keserűen nyugtáztam a tény, hogy távozni készül. Hangja végtelenül távolinak tűnt számomra, amikor megszólalt.

- Bárcsak többen gondolkodnának hozzád hasonlóan!

Kibontakozott az ölelésemből és lassan távolabb lebegett a tőlem. Mosolya egyre halványabban ragyogott, mígnem teste is elkezdett kifakulni a létezés ezen dimenziójából. Csak én hallhattam utolsó válaszát, mely azután még sokáig visszhangzott a fejemben:

„Létezik olyan jövő, amelyben másképp élhettek majd!”

Vége

Előző oldal bel corma
Vélemények a műről (eddig 3 db)