Kígyóvonal XXXIII.

Szépirodalom / Novellák (802 katt) kisjankó
  2016.07.27.

Járta a vidéket, és agitált a szervezet érdekében. Erekfőn is megfordult. Beszédében elmarasztalta a „tanárocskákat”. Kálmánnak erősen bántotta a fülét. Szólásra emelkedett, és megkérdezte.

- Forradalmár tiszteletesnek mi a véleménye a „papocskákról”?

Nem kapott rá választ. Sokáig távol maradt a szervezettől. Majd, mikor az RMDSZ kiadásában magyar nyelvű lap indult, akkor keresték meg. Akkor is csak azért, mert mást nem találtak, aki vállalta volna a szerkesztés munkáját. Hogy mégis éljen az a magyar sajtótermék, beadta derekát, és a katedrája mellett szerkesztette az újságot. Mikor a laphoz került, belépett az RMDSZ-be. A szervezeté volt a lap. Mikor talpra állította, s az adósságokat is kifizette, a könyöklők elkezdték a támadást. Kálmán nem vette fel velük a harcot. S bár nagyon hozzánőtt szívéhez a lap, kénytelen volt megválni tőle. Felmondásakor kérte RMDSZ-tagságának megszüntetését. A laphoz később még visszatért, mert a megszűnés veszélye fenyegette, s azt nem akarta. A szervezetbe azonban már nem tért vissza. Az ellenfelek mindent Kálmán egészségi állapotának romlásával magyaráztak. Soha nem gondolt arra, hogy megcáfolja.

Jelentős kezdeményezés volt, hogy - magyar osztállyal is - újra megnyitották a képzőt. A Tanügyi Osztály úgy döntött, hogy a volt tanárai térjenek vissza katedráikra. A döntéssel élt minden volt kolléga, egyedül Kálmán nem mehetett vissza a katedrájára. Fiatal román-magyar szakos tanárnőt neveztek ki román katedrára, de az igazgató ráruházta Kálmán magyar óráit. És nem tudott tenni ellene semmit. Mikor a határozatra hivatkozva követelte vissza jogait, azzal utasították el, hogy arra a katedrára már van szakemberük. Kereste ő az igazát, a magyar főtanfelügyelő-helyetteshez is elment. Az azzal nyugtatta meg, hogy természetesen igaza van. Intézkedik, hogy visszakapja az óráit. Na de, ugyebár, az erősebb kutyáé az elsőbbség, az igazgató eljárását tovább nem támadta senki. Most - mint már annyiszor – a katedrájáért küzdött, Péter kopogott be hozzá.

– Képzeld el, katedrához jutottam! Minden év elején megvívom ezt a küzdelmet. Jelenlétemre soha nem számítottak, pedig már nagyon ismerős a nevem a főnökök előtt. Mindig csak, mint helyettes tanárt, tanárpótlékot alkalmaznak. Nyújtanak egy-egy alamizsnakatedrát. Én azzal is meg vagyok elégedve. Az állásra szükségem van. Bárhogy üldöz a betegség, dolgoznom kell. Nekem is ott van a két lányom úgy, mint nálatok, s az iskoláztatás árát valahonnan ki kell teremteni.
– Úgy vagyunk azzal, Péter – erősítette meg Kálmán Péter szavait. - Az én lányaim most kezdték középiskolai tanulmányaikat. Örvendek, hogy abban az iskolában tanulnak, amelyben minket készítettek föl az életre. Nem is akárhogy.

A nehéz években, mikor semmi nem volt jó, ami magyar, megpecsételték az iskola sorsát. Az akkor magyar igazgató Tolbunak, a román gimnázium igazgatójának, kézszorítással adta át a színtiszta magyar intézményt. Még aznap, az éj homálya alatt, elfoglalták Ady Endre nevét viselő, nagy múltú magyar kollégiumot. Vegyes tannyelvű intézmény lett belőle. Mind a mai napig nem sikerült visszaszerezni a református egyháznevén szereplő épületet. A forradalmi megmozdulás eredményeként újraindult a tiszta magyar tannyelvű iskola Wesselényi nevével, de a régi épületet ma is uralják a betolakodott vendégek.

– Zelénke már az idén érettségizni fog. Erős akarattal tanul, orvos akar lenni – adta hozzá Péter.
– A mi Anikónk már a mesék korszakában eldöntötte, hogy magyartanár lesz. De most elkezdte lebeszélni magát – folytatta Kálmán. - Öt-hat helyre minden évben száznál többen jelentkeznek. Ajánlottuk neki az orvosit, de a vértől irtózik. Valamelyik nap azzal érkezett haza, hogy a közgazdaságira fog jelentkezni. Megbeszélte barátnőivel, hogy velük együtt fog készülni. Most itt tartunk, s majd meglátjuk, jól döntöttünk-e.

Itt megszakították a beszélgetést. Péter hazament, Sára már várta. Péter elmondta neki, hogy miről beszéltek.

– Nehéz napok várnak ránk, ha Zelénke bekerül az egyetemre.
– Majd te kigazdálkodod a tanulmányai költségét – mondta neki Péter.

Ő mindig bizakodóbb volt, mint Sára, aki a másik végletet képviselte. Csak az örökös panaszait lehetett hallani, hogy nekik semmi nem sikerül.

Vázlatírás következett a másik napra. Elkészítették, és lefeküdtek. Reggel a lányok ébredtek hamarabb. Zelénke reggel még biztosította magát, hogy minden feladatával rendben van. Alapos, szorgalmas teremtés volt, mint Péter. Szerette az apját, és nagyra értékelte tudását is, meg az emberségét is. Hosszan és gyakran elbeszélgettek egymással. Áginak valamivel gyengébbek voltak az ismeretei, de ő is igencsak kitartóan és szorgalmasan tanult. Szüleik úgy nevelték őket, hogy értékeljék az emberi munkát, és becsüljék meg az eredményeket.

Kálmán többször azon töprengett: mi lehet az oka, hogy a lányok nem barátkoznak? Péter Zelénke leánya felnézett Kálmánra. Úgy látta, hogy szeretettel közeledik az édesapjához. Érdeklődéssel hallgatta a beszélgetéseiket. Sára asszony nem látott különb és értékesebb embert Péternél. Minden mondását fejből tudta idézni. Bántotta őt, hogy mások nem értékelték ugyanúgy a férjét. Péter fej lesütve hallgatta, mikor Sára valakinek dicsérgette őt. Kálmán látta, hogy barátja elfogadható egészségi állapotban van. Javaslatával kereste fel Pétert. Azt indítványozta, hogy alapítsanak baráti társaságot a református kollégium mellett, és segítsék az iskola munkáját. Péternek tetszett az ötlet. S anélkül, hogy valamit is mondott volna Kálmánnak, elkezdte a szervezést. Maga köré tömörítette az ismerőseit. Megtartották az első összejövetelt, és bemutatták a vezetőséget. A tagokat Péter jelölte ki. Magának szánta a jegyző funkciót, s elnöknek régi barátját ajánlotta. Kálmánnak az nem tetszett, hogy tényleg csak baráti alapon történt, mert a barát addig semmilyen munkában nem vett részt. Az elnökhelyettesi rangnak örvendhetett Kálmán. A történtekkel nem volt elégedett, s azt Péternek is elmondta.

– Én voltam a kezdeményező, s te másokkal hoztad létre a Zilahi Református Wesselényi Kollégium Baráti Társaságot.
Erre Péter csak annyit tudott mondani.
– Együtt voltunk a kezdeményezők.

Kálmán nem folytatta tovább. A társaság munkájában egyáltalán nem vett részt. Ha találkozott Péterrel, szó nélkül hallgatta az elégedetlenkedését, hogy a fennebb valók nem becsülik meg a munkáját. Telefonon közölte Kálmánnal, hogy Zelénkének sikerült a felvételije. Természetesen ő örömmel fogadta a hírt.

– Jó lenne, ha egy esztendő múlva, mi is így örvendhetnénk! Anikón van a sor, hogy remekeljen. Rögtön utána meg Borika következik.

Anikó érettségizett. A tanulás mellett pihenőt akartak, a közös érdeklődésűek külön csoportot szerveztek. A biztonsági szervek nyomukba eredtek, s hamar megtalálták őket. Nem volt többé nyugtuk se nappal, se éjjel. Társaikról referálni kellett. Aki nem volt hajlandó, az többet szenvedett. Az üldözésektől kikészült a gyermek, tovább romlottak gyenge idegei. S akkor nem folytatta tovább idebent, az anyaországban talált menedéket. A zöldhatáron át indult az országból. Szülei otthon remegtek: szól vajon a fegyver, vagy tovább engedik? Borzalmas három napon át várták a híreket. Harmadik este csörgött a telefon.

– Halló, édesapám, nyugodjatok meg, szerencsésen elértük Debrecent.
– Jól van, édes lányom, pihend ki magad, aztán jelentkezz az egyetemen! Folytasd a tanulmányaidat!

Ígérte, hogy azt fogja tenni, de munkahelyet talált, s elment dolgozni. Az egyetemi tanulmányainak folytatásáról teljesen megfeledkezett. Mindez a forradalmi események előtt egy hónappal történt. Amint csendesedtek a kedélyek, az élet kezdett nyugalomba jutni, Kálmán azonnal pakolt, s indult, hogy megkeresse gyermekét. Valahol Pest mellett talált rá, kifejezhetetlen nyomorban. Szólni se tudott hirtelen. Csak állt, és nézelődött sokáig. Mikor magához tért, örülni tudott felszabadultan. Ezt Rózsának is elmondta. Megfogta Anikó kezét, és bevitte az egyetem közgazdasági karára. Ismertette a helyzetet a kéréssel együtt.

– Azt szeretném, ha lányom folytathatná, és befejezhetné tanulmányait. Otthon most kezdte el a negyedévet.

Gondolkozás nélkül, azonnal válaszoltak neki:

– Adják be a leckekönyvet, hogy minél hamarabb kezdhesse az előadások látogatását. A harmadévet meg kell ismételnie.

Előző oldal kisjankó