Gyilkosok kora III/6.

Fantasy / Novellák (467 katt) anonim88
  2016.07.24.

Hajnal óta úton, ráadásul gyalog a vadonban. Elise MacTir számára ez önmagában felért egyfajta kínzással. Ha létezik pokol, az is ilyesmi lehet, démoni kínzói meg - tekintete az előtte haladó két „védelmezőjére” szegeződött. Egy koszos, parasztruhás, modortalan siheder, meg egy dagadt, fura szagú „lovag”. „Egész biztosan ők lennének” – feltételezésére rábólintott. Így jobban szemügyre véve őket, inkább lehetne őket börtönbéli kínzókkal összetéveszteni, mintsem bátor harcosokkal. „Talán azok is voltak korábban?”

Ilyesféle gondolatokkal igyekezett elterelni figyelmét szenvedéséről. Teste verejtékezett a szokatlan megpróbáltatásoktól, amit ma még a hajnalban felfújt parfüm elnyomott, de mi lesz honlap? – a puszta gondolatába is beleborzongott.

Egy kósza hajtincs az arcára tapadt, száját sós verejték íze töltötte meg. Bő szoknyája a bokájáig ért, felül egyszerű barna ruházatot viselt, hasonlót ahhoz, amiben a parasztlányok járják az erdőket.

„Milyen megalázó! – szörnyülködött magában. – Én, mint egy egyszerű falusi fruska. Egy nap, és a szagom is olyan lesz” – legszívesebben elbújt volna egy lyukba, ahonnan többé elő se jönne.

- AAAj, én ezt nem bírom tovább! – kiáltott fel minden szenvedését beleadva. – A lábaim sajognak, a ruha dörzsöli a bőröm, fáradt vagyok és piszkos!

Daniel és Victor néhány lépéssel előtte haladtak, a beszélgetés alatt egy pillanatra sem álltak meg.

- Tudjuk – felelte Victor. – Két órája ezt ismételgeted.
- Nézd a jó oldalát, hercegnő! Két órája stagnál az állapotod. Vagyis nem romlott. Hát nem örvendetes? – olyan szemtelen vigyort engedett meg magának a mágus, amit korábban vele szemben még senki.

- Arg! A Teremtőre, miért kell ezzel a két barbárral utaznom? – válaszért esdekelve az égre emelte tekintetét. Kék égbolt helyett csak sűrű zöld lombkoronát látott. Felvillant előtte Castiel arca. „Az ő hibája! Mikor azt mondtam, teljes egészében a gondjaira bízom magam, nem így értettem!” – magában elhatározta, ezért Castiel is megérdemel egy kisebbfajta büntetést.

Közelebb ért védelmezőihez, amit azonnal meg is bánt.

- Valamelyikőtök bűzlik! – fintorogva az orrához kapott.
- Ah, ez vagy egy szarvasbika rothadó teteme, vagy ez a szakállas bűzgyár itt mellettem – felelte Daniel hüvelykujjával Victor felé bökve.
- Bocsi – a lovag a megbánás vagy szégyenérzet legapróbb jelét sem mutatta.
- Hogy lehetséges ez egyáltalán? – hökkent meg Elise. – Tegnap este mind kaptatok egy forró fürdőt, s még a ruháitokat is letisztították.
- Az az igazság – kezdte Victor vidáman a tarkóját vakarva -, tegnap pár szolgálóval meg az istállófiúval épp kockáztunk, és választanom kellett, meglovagolom a nyerőszériámat, vagy elmegyek fürödni.
- Ha van választás, sosem dönt a fürdés mellett – tette hozzá kiegészítésképp Daniel. Ezt Elise magától is gyanította.
A lány arca grimaszba rándult, mire Victor csak ennyit felelt:
- Nyugi, kislány, az orr a legfáradékonyabb szervünk. Pár óra, és megszokod a szagom.

Nem így történt. A lovag testszaga erősebbnek bizonyult a fizika törvényeinél. Sőt, talán az idő múlásával még erősödött is, ha ez egyáltalán lehetséges. Idővel ezt a lovag is megjegyezte.

- Hm, valóban elég seggszagom van. Lehet, mihamarabb meg kéne fürödjek.

Elise e kijelentés hallatán legszívesebben elsírta volna magát. Egy gondolat ismétlődött elméjében, vajon tényleg megér neki ennyit egy bál? Az idő előre haladtával a mérleg nyelve egyre inkább a „nem” felé billent. Nem mintha még visszafordulhatna, vagy ilyesmi.

Órákon át gyalogoltak, Victor Daniellel társalgott, Elise mögöttük sétált tisztes távolságban. Nem kívánt bekapcsolódni a beszélgetésbe. „Két primitív barbár, biztosan a legutóbbi berúgásukat vitatják meg, vagy hogy melyik szajha jobb az ágyban.”



A nap már magasan járt, mire végre megálltak egy kis pihenőre. Elise fáradtan lehuppant egy fa tövébe, kinyújtotta lábait, s keservesen jajgatott. Úgy érezte, mintha talpát vérhólyagok borítanák, melyek minden lépésnél kidurrannak, majd újra nőnek pusztán a kínzása kedvéért. Kulacsáért nyúlt, meglepetten tapasztalta, az teljesen üres.

- Mondtam, hogy osztd be – mondta Daniel hangjában minden különösebb érzelem nélkül.
- Szomjas voltam, tehát ittam – felelte sértődötten. – Veletek ellentétben nem vagyok rászorulva a nélkülözésre.
- Most rá leszel – felelte ismét egy félmosollyal a mágus.
- Mit képzelsz, kivel beszélsz? – csattant fel Elise. Elővette legharagosabb, legszúrósabb pillantását, melyet csak akkor használt korábban, mikor valamelyik szolgálója fatális hibát vétett. Világoszöld szemei valósággal szikrákat szórtak, de becsületére legyen mondva, Daniel állta a pillantást. Sőt, sötétbarna szemei szemtelenül csillogtak. – Azonnal adjatok vizet, ha jót akartok!
- Ó? – Victor felvonta tejfel szőke szemöldökét.
- És melyikünk után szeretnél inni, hercegnő? – érdeklődött Daniel egy gonosz mosollyal.

Igaz is, a mocskos szájuk minden alkalommal a kulacsra tapadt, a nyáluk minden bizonnyal keveredett a vízzel. A gondolatra Elise gyomra felfordult. „Nincs az az isten, hogy az én szám érintse azt, amit az övék!”

- Inkább induljunk! – mondta parancsolón. – És nem vagyok hercegnő, ne hívj így! Legalább a rangomat megtanulhatnád. Ahhoz úgysem vagy méltó, hogy a nevemen szólíts.
Daniel vállat vont.
- Minden hisztis lányt hercegnőnek hívok.
Elise arca elsötétült a haragtól. „Hogy mer így beszélni vele ez a… ez a közember?” Az arcátlanságnak is van határa, amit ez a kettő régen átlépett. Legszívesebben felképelte volna, de nem ért annyit.

Továbbhaladtak, Elise ment, ahogyan lába bírta, Victor mégis elégedetlennek tűnt. Lassabban haladnak, mint tervezte. Ennek ellenére naplementekor mégis megálltak tábort verni.

- Hol a sátram? – nézett rájuk Elise, miután visszatért a bokrok közül.

Védelmezői a kővel körülkerített tűz mellett, a gyepen ültek. Fejük egyszerre fordult a lány felé. Néhány meglepett pillantás után Daniel tenyerével megpaskolta a dús, zöld füvet.

- Itt.
- Nem képzelitek, hogy a szabad ég alatt fogok éjszakázni, a koszos földön bogarakkal, kígyókkal, meg ki tudja még miféle gusztustalan lényekkel!?
Victor vállat vont.
- Felőlem aludhatsz állva is – azzal visszafordult társához. – Holnap növelnünk kell a tempót, ha nem akarjuk, hogy utolérjenek minket.
- Utol? Kik?
- A Végzet Prófétái.
- Várj, ez csak akkor lehetséges, ha Castielt legyőzik, nem?
- Le fogják győzni – felelte Victor határozottan.
- Hogy lehetsz ennyire biztos benne? – lepődött meg a mágus.
- A törpe ellen mind ott voltunk, mégis alig tudtunk győzni. Nem sokat tudok a prófétákról, de erősek. Ehhez kétség sem fér.

Elise annyira dühös lett, amiért teljesen figyelmen kívül hagyják, hogy üvölteni szeretett volna, ám a fáradtság úrrá lett rajta. Amint leült a fűre, elnyúlt rajta, s szinte azonnal elaludt. Az utolsó, amit hallott, Daniel hangja:
- Maradj közel a tűzhöz! Az éjszakák hidegek errefelé – vagy csak álmodta volna?

Előző oldal anonim88