Kígyóvonal XXX.

Szépirodalom / Novellák (739 katt) kisjankó
  2016.07.21.

Nem nagy örömmel vette tudomásul, hogy a következő iskolaévtől kezdve a képzőt megszüntetik. A magyar nyelv tanítására már nem lesz szükség. De elfogadható javaslat volt, hogy egy magyar tannyelvű, könnyűipari osztályt indítsanak. Az aligazgatónő hívta, hogy beszéljék meg, mi lesz az ő sorsa. Lesz-e tovább katedrája?

– Én próbáltam összeállítani önnek egy katedrát, de úgy hallottam, ön azt mondta, szívesebben elfoglalná a meghirdetett magyar katedrát a nemrég indított általános iskolában. Ha még mindig akarja, mi lebonyolítjuk az áthelyezést.

És lebonyolították. A következő iskolai évet már az általános iskolában kezdte. Ez volt életének legrosszabb lépése. Valóságos kálvária kezdődött minden iskolai év elején. Hogy legyen a katedra, hol legyen a katedra? S végül néhány évig ingázott két-három iskola között, hogy teljes legyen az óraszáma. Az egyik iskolában kaphatott volna fél katedrát, s a másik fele már biztosítva volt. De a tanárnő, aki miatt visszavonták azelőtt az áthelyezését, nem volt hajlandó lemondani azokról az órákról, az aligazgatónál meg hiába próbálkozott, nem vette el kolléganőjétől az órákat, ugyanis forró szerelmi órákat éltek át együtt.

Hála az erekfői demográfiának; a szaporulat olyan volt, hogy indíthattak a városban még egy általános iskolát. Oda irányították Kálmánt, ő elfogadta, és újra csendes, nyugodt körülmények között dolgozhatott.

Annak az iskolának az igazgatóját szintén a képző tanárai közül választották. Ének-zenét tanított, kiváló kórusokat vezényelt, s Kálmán jól megértette magát vele. Szóval olyan helyzetbe került, hogy a magyar óráit mindenféle kötekedés nélkül tarthatta. Alkalma volt kísérletezni, alkalmazni a modernebb metodikát, szaktantermet rendezhetett be. És elkezdett alaposabban foglalkozni a szövegtannal, annak módszereit kezdte alkalmazni az iskolai verselemzésben. A felmérések azt bizonyították, hogy a tanulókhoz közel került a vers, szerették, olvasták és értékelni is tudták. Mivel a doktorátusa dugába dőlt, de elsősorban Rózsa unszolására, jelentkezett az első didaktikai fokozat elnyeréséért megtartott vizsgákra.

Elsőként a Szocializmus és kommunizmus építése hazánkban című vizsgát tartották meg, s ha az valakinek nem sikerült, tovább már nem folytathatta. Kálmán ettől félt. A siker azonban nem maradt el, s kezdhette az első fokozati dolgozatának írását. Az általános iskolai verselemzésről írt olyan dolgozatot, hogy régi egyetemi oktatói – maguk is a szövegtan művelői – nem győzték dicsérni. A bizottság elnöke – nagyon finom és kedves ember – táncra kérte Rózsát a díszebéden, és arra biztatta, hogy ő is örüljön a sikernek, mert Kálmán azért tudta olyan remekül megoldani a feladatát, mert a háttérben ott érezte Rózsa önfeláldozó segítségét. És Rózsa erre tényleg nagyon büszke volt. A bizottság másik tagja egyetemi évfolyamvezető tanára is volt, de úgy látszott, hogy nem ismeri eléggé Kálmánt, mert azt mondta neki:

- Nem is tudtam, hogy irodalommal is foglalkozik. Én ott láttam forgolódni a nyelvészeti tanszéken, s miután végzett, a munkahelyén is nyelvi kutatásokat végzett. Kikérdezte a sarmadombi öregektől az erdélyi nyelvjárás földrajzi atlaszának adatait.
– Az utóbbi igaz. Dolgoztunk együtt a munkálatok irányítójával. Nyári szabadságát arra fordította, hogy eljöjjön Sarmadombra. Vele együtt jegyeztem le a kérdésre kapott válaszokat, s a végén a tanár úr őszintén örvendett, hogy olyan szép és hasznosítható gazdag anyag gyűlt össze. Az igazság pedig az, hogy harmadéves korától az irodalom kérdéseivel foglalkoztam. Sarmadombon azért fordultam a nyelvészet felé, mert önkéntelenül is észre kellett vennem, milyen gazdag nyelvi anyag hever körülötte s először a féltve őrzött szokásokat, néphagyományokat kezdtem gyűjteni. Megint csak a professzor úr javaslatára, a névtannal foglalkoztam, s a neveket gyűjtöttem. Hogy mégsem lett belőle doktori értekezés, az a nemzeti előítéletekkel, elfogultságokkal magyarázható.

A kellemes szórakozás, beszélgetés véget ért. A vendégek készülődtek, s mielőtt indultak volna, Rózsa ajándékot nyújtott át nekik. Akkor éltük a kommunista győzelemre törekvő korszakot, amikor falat kenyeret is nehéz volt tenni az asztalra, nem beszélve arról, hogy egy darabka húsért Rózsa egész éjszaka sorban állt a szomszédasszonnyal. Szóval Rózsa egy jó nagy holland sajtot vásárolt, s kérte őket, hogy azt fogadják el.

– Köszönjük szépen. Elfogadjuk, mert mi is nehezen élünk. Holnap még van egy másik ellenőrzésünk, de ha idejében végzünk, még visszajövünk.
– Az ajtónk mindig nyitva áll a kedves emberek előtt.

Másnap kikísérték őket az állomásra. Barátságos, jó hangulatban köszöntek el egymástól. Kálmán úgy érezte, hogy nem jelentett számára megerőltetést az a két nap, mégis az elkövetkező időnek jelentős része betegséggel telt. Sokszor megmagyarázni sem tudta, hogy mit érez, csak a világot érezte nagyon sötétnek maga körül. Az ilyen helyzetekből mindig Rózsa, az odaadó asszony rángatta ki. Most is az történt, s Kálmán folytathatta iskolai munkáját. Világosabb lehetőségeit a magyar nyelvű oktatásnak abban az iskolában is kezdték visszavonni, egyre sötétedtek a fellegek fejük fölött. Az igazgatónő azzal az indokkal, hogy meszelni kell a tanteremben, leszedette a falról az összes addig összegyűjtött, és használt anyagot, s mikor a takarítás után Kálmán újra használhatóvá akarta tenni, különböző magyarázatokkal, indokokkal elodázta a végrehajtást, és azután többé már nem is jöhetett szóba a magyar szaktanterem használata.

Előző oldal kisjankó