Új Hajnal vándorai - Az alku már megköttetett I.

Fantasy / Novellák (838 katt) B.J. Schmudla
  2016.07.20.

A történet, melyben Lex Margrel találkozik az Utazóval és szembesül saját lelkének sötétségével, miközben az áhított hatalmat hajszolja.


Csend ülte meg a helyet, mikor a három alak belépett az ősi tudástól terhes szobába. Csak a keleti fal mellett emelkedő utazókapu felszínének halvány derengése hozott némi fényt az amúgy ablaktalan csarnokba, ahol ki tudja, mióta nem járt senki. A levegő is áporodott volt, de legalább hűvös a sivatag forrósága után, mely egyes mesék szerint nemcsak a testet, de az óvatlan utazó lelkét is elemésztheti.

– Szerencséd van, varázsló! – szólalt meg a nagydarab harcos, aki utolsónak lépett ki az ajtónyílásból. – Ha te is szétkenődtél volna a falon, mint Dorik, akkor most ballaghatnánk vissza abba az istenverte porfészekbe – folytatta, miközben elpattintott egy fényrudat, hogy valamit lássanak is abból, ahová érkeztek. A rúdból áradó kékes fény kísérteties derengésbe burkolta a nagydarab, bőr és fém vértdarabokat viselő szakállas embert, és elég világot biztosított ahhoz is, hogy némiképp lássanak maguk körül, mintha kellemes félhomályban járnának.
– Ne járjon annyit a szád! – válaszolt metsző hangon a kackiás bajszú férfi, aki a terkeni sereg megtépázott fehér egyenruháját viselte. – Ha engem is megölt volna a kapu, akkor te, meg a sunyi haverod most a hullámat kutatnátok át, hogy lenyúljátok mindenem és egy álló hétig vedeljetek meg kurvázzatok Bazárvárosban.
– Az bizony meglehet – dörmögte az orra alá a hegyes fülű harmadik fosztogató.

A vékony, fehér ruhás katona ezzel a maga részéről lezártnak tekintette a vitát, és felsőbbrendűségének teljes tudatában mutatott félreérthetetlenül a könyvekkel telezsúfolt, hatalmas szoba különböző pontjai felé. A két másik tudta a dolgát, így neki is láttak felderíteni a helyet, hisz ezért fizették őket.

Három nappal ezelőtt találkoztak a vezetőjükkel Bazárváros egyik legrosszabb hírű lebujában. Az egyenruhás idegen – aki Lex Margrelként mutatkozott be – olyan kísérőket keresett, akik nem kérdeznek, és nem riadnak vissza, ha valakinek esetleg be kell törni a fejét. Így most itt voltak ebben az évezredes romban, ami úgy borult föléjük, mint egy kripta falai.

– Ti átnézitek ezt a helyiséget, én meg a szomszéd szobát – mondta Lex – Bármit elvihettek, de a könyv az enyém! – tette hozzá ellentmondást nem tűrő hangon, majd óvatosan ő is egy fényrudat húzott elő és lassan megindult előre.

A szomszédos helyiség jóval kisebb volt, mint az, ahová érkeztek, de a falakat itt is plafonig érő könyvespolcok és rég halott gépezetek paneljei, képernyői borították.

– Ez akár napokig is eltarthat – gondolta a ruganyos léptű varázsló, majd óvatosan odasétált a legbaloldalibb polchoz.



Órák telhettek el, az idő számolatlanul folyt, míg a volt terkeni katona magányba burkolózva a könyvet kereste, amit a látómedence ígért neki. A szoba túlvilági csendjét csak néha zavarta meg egy-egy, a szomszédból átszűrődő zaj, ahogy Lex két társa felprédálta a rég letűnt óvilág maradványait.

– Keselyűk! Barbár vadállatok! De pont ilyenekre van szükségem – gondolta a magában és elmélyülve folytatta a kutatást az időközben a táskájából előhúzott fényrúd derengésénél.

A rudakat maga és társai számára Bafune, a technika istenének papjaitól vásárolta, akiktől bár kirázta a hideg, de ettől függetlenül a jéghideg csuhásoktól csodás dolgokat lehetett beszerezni, ha valaki ismerte a módját és legfőképp az árát.

A kutatás közben teljesen elmerülve az óvilág titkos tudását hordozó terem csodáiban szinte nem is figyelt környezetére, ami meglepően szokatlan volt az edzett katonától, de izgalma most nagyobb volt óvatosságánál. A már lassan egy éve megtalált látómedence ugyanis olyan tudást ígért neki, mellyel megismerheti a világégés előtti civilizációk gépeinek a lényegét. Azt a lényeget, mely minden élő és élettelen magját alkotta és ezt megérintve, óvatos szobrászként formálva a titkos tanok kiválasztott mesterei uralmuk alá hajthatták azokat. Azonban ez a tudás veszélyeket is rejtett magában. Számtalan tanoncról hallott már meséket, akik vigyázatlanul, kellő megismerés és tapasztalat nélkül nyúltak ezekhez a magvakhoz, és a kozmikus energiák törvényei alapján nem csak azok, de ők maguk is megváltoztak. A dolgok lényege visszahatott rájuk. Kiégett, géplelkű zombikká váltak, mikor meg akarták érinteni az ősök gépeiben lakó igazságot, vagy elevenen égtek el önnön lelküknek tüzében az őselem uralmuk alá hajtása közben.
Így a keresés közben nem figyelt fel arra, mintha fényrúdja ereje egyszeriben megnőtt volna. Mintha visszaverné valami a kék-ezüst sugarakat.

– Isten hozott nálam! Végre találkozhatunk Lex Margrel! – csendült egy hideg, kegyetlen, az időn és téren túlról szóló hang.

Lex megperdült, és egy villanásnyi idő alatt elméjébe idézte a tűz lényegét, hogy tudatán átszűrve pusztító lángtengerbe boríthassa a váratlan látogatót, ha ez szükségesnek bizonyul. Nem könyörgött az erőért és nem is hívta tisztelettel teljes áhítattal, hanem elvette azt, mert megvolt hozzá az ereje és tudása. Megtehette. Nem törődött a kockázattal. Sőt élvezte is, ahogy a lángok igazi valója megérinti a lelkét és feltölti kirobbanó erejével.

Amivel szembe találta magát, azonban még őt is meglepte. Egy fél ember nagyságú, díszesen kimunkált fémkeretes tükör lebegett előtte, mely korábban még a falon függött. A tükörből pedig egy tökéletességében félelmetes, izzó szemű, acélos bőrű alak meredt rá. Ajkain gúnyos félmosoly bujkált. Az időn és téren túli lény tekintete szinte a földhöz szegezte a harcedzett terkenit. Arcvonásaiból a parancsoló és mindent eltipró erő lenyűgöző érzete sugárzott. Lex megborzongott, de azonnal felmérte, hogy most nem mutathat félelmet. Nem, vagy ez a valami elevenen felfalja a lelkét. Elemészti a zabolátlan erejével.

– Ki vagy és mit akarsz tőlem? Honnét tudod a nevemet? - vágta oda a varázsló színlelt könnyedséggel, de belül pattanásig feszült volt. Kezei körül még mindig ott táncoltak a ki-kitörni készülő, mágikus energiából formálódó lángok. Tudta, hogy ha harcra kerül a sor, akkor csak saját erejére és tiszta fejére számíthat, mert a szomszédban dúló két bohóc még egy szemvillanásnyi ideig sem tartana ki egy ilyen ellenfél ellen. Azért lopva az ajtó felé pillantott.
– Felesleges a társaidra számítanod, varázsló. Semmit sem fognak fel abból, ami ebben a szobában történik. Csak magunk vagyunk.
– Szóval, mit akarsz tőlem és ki vagy te?
– Sok néven ismernek, de én úgy hívom magam, hogy az Utazó. – Röviden kivárt, majd folytatta a mondandóját. – Már régóta figyellek, és úgy döntöttem, hogy tetszel nekem. Tetszik, ahogy törsz előre és mindig tudod, mit akarsz.
– Régóta figyelsz? Mégis hogy? – színlelte tovább a higgadtságot a még mindig készenlétben álló Lex.

Ekkor a tükrön egy pillanatra megremegett a kép és egy villanásnyi időre más jelent meg rajta. Egy sápadt, fekete hajú, vérvörös ajkú, telt keblű szépség képe, ki akaratlanul is a varázsló tudatába furakodott.

– Az istenek átkozzák meg azt a napot! – foszlott le a higgadtság a volt századosról és ezzel együtt a vasmarokkal tartott energia is elhagyta testét. – Viola! – sziszegte, és végigsimított a nyakán az apró hegeket keresve.

Az Utazó képe most már leplezetlen gúnnyal az arcán visszatért a tükörbe.

– Meglepődtél? – kérdezte.
– Nem – hazudta átlátszóan, de tisztában volt vele, hogy a másik átlát rajta.
– Azért hívtalak ide, hogy hatalmat ajánljak, Lex Margrel – mondta határozottan a mindenen túli entitás. – Tudom, hogy áhítod az erőt és azt is, hogy az út, amin most jársz, nem adja meg számodra ezt úgy, ahogy arra vágynál. Ezért alkut ajánlok neked.

Lex pillanatok alatt végiggondolta a lehetőségeket. Tudta, hogy egy ilyen ajánlatot nem utasíthat vissza úgy, hogy ép bőrrel megússza. Csábította, hívta a hatalom lehetősége, de ugyanakkor önnön szabad akarata ugyanolyan kincs volt számára, mint a korlátlan erő. Ez volt léte egyik alapeleme, és elég mendemondát és mesét hallott már az ilyen alkukról ahhoz, hogy tudja, mi az áruk. Bár eddig csak mesének hitte őket.

– Talán érdekel, de a lelkemet nem adom! Azt felejtsd el! – vágta rá határozottan.
– A lelkedet? – kacagott fel minden leplezett gúny nélkül az Utazó. – Miért alkudnék arra, ami már amúgy is az enyém? – folytatta.
A válasz villámcsapásként érte a volt katonát.
– Ez mit jelentsen? – kérdezte zavartan.
– Figyeltelek, Lex Margrel – hangsúlyozta ki a varázsló nevét. – Kapzsi vagy és hataloméhes. Mindent megteszel, hogy nagyobb, erősebb légy. Nem számít sem élet, sem halál; neked nem számít semmi, csak a még nagyobb erő! Nem eladtad a lelked, hanem odaadtad, és nem most, hanem mikor erre az útra léptél – a felsőbbrendű gúny szinte tapintható volt a hangjában. Lex megsemmisülten állt előtte és érezte, hogy az Utazó a lelkébe lát.
– Akkor – kezdte lassan és tőle szokatlanul tétován –, halljam, mit ajánlasz?
– Van egy teremtmény, aki az utamban áll és arra fáj a foga, amit én akarok. Egy tanítványra, ki majdan az avatárom lesz. Fogd az embereid és pusztítsd el ezt az arcátlant, majd vedd szárnyaid alá az ifjút! – búgta szinte hízelgően.
– Mi hasznom lesz nekem ebből az egészből? – kérdezte a varázsló kissé felbátorodva.
– Először is – kezdte az Utazó – életben hagylak. De ha ez nem lenne elég, nagylelkűségem jeléül hatalmat adok neked, mellyel térdre kényszerítheted ellenfeleid, asszonyok fejét csavarhatod el és uralhatod mind a valóság, mind a mágia szövedékét. De ne hidd, hogy bolond vagyok – folytatta –, addig nem léphetsz ki innét, míg véreddel nem szentesíted a szövetséget, ahogy én az enyémmel.

Lex gyorsan felmérte a helyzetét és rájött, hogy nincs más választása, így az alku megköttetett. Vérükkel pecsételték meg, mely összekötötte őket és a varázsló érezte, hogy ez alól csak egyikőjük élete árán van kibúvó.

– Akkor hogyan tovább? Hol találom az ellenlábasod? – kérdezte Lex ismét hideg logikával. A nemrég még a lelkét uraló tűz szinte teljesen kihűlt az Utazó jelenlétében.
– Ha kilépsz a szobából és összeszeded az embereid, mire újra visszajöttök ide, ez az ajtó már egy kapu lesz, ami elrepít az ellenségünkhöz. De csak hogy tudd: csak egyikőtök élheti túl!
– Egy utolsó kérdés, mielőtt indulok. A könyv itt van, amiért jöttem? Amit a medence mutatott?
– Soha nem is volt, barátom. Azt csak egy csalinak szántam, amire te mohón és hataloméhesen ráharaptál.
Ezzel a kép eltűnt a tükörből és helyét feneketlen sötétség vette át.



Nem sokkal később már ott álltak a kapu előtt, ami a szoba ajtónyílásában ásított. Sven – a nagydarab harcos és hegyes fülű társa – Jacobien – meggyőzéséhez Lexnek nem kellett igazán megerőltetnie magát. Mindössze annyit mondott, hogy a könyvet megtalálta, mely nem más, mint egy újabb kapu kulcsa a célja felé. A két zsoldos pedig örömmel kapott a fejenként beígért öt gallon vízen és dagadó erszénnyi arany csillagon.

Előző oldal B.J. Schmudla
Vélemények a műről (eddig 6 db)