Kivetettek I. - A vallomás

Fantasy / Novellák (666 katt) Emilly Palton
  2016.07.21.

Az ódon ajtó nyikorogva nyílt ki előtte, melyen belépett. Egy hatalmas terembe ért, amit azelőtt soha nem látott. Nem láthatta, hiszen ide csak azokat hozták, akiket megvádoltak. A többiek nem léphettek be. A falakat legalább ezer évesnek tippelte, és minden mást is, ami bent helyet foglalt. Ez alól nem volt kivétel a rajta kívül bent tartózkodók egyike sem. Mintha mindannyian a falakkal, a boltíves mennyezettel együtt öregedtek volna meg. Az egészet tekintve mindez olyan hatást keltett, mint egy ősi kastély. Régi, ódon és dohos.

A terem végében öt emelvény foglalt helyet, ahol megpillantotta bíráit. Szigorú tekintetek szegeződtek rá. A legsúlyosabb bűnnel vádolták, melyet elkövethetett. Csalódottan sétált az ítélőszék tagjai elé. Még mindig az események hatása alatt állt.

Előresétált és megállt előttük, majd lassan felemelte tekintetét, hogy döntéshozói szemébe nézhessen. Tudta, hogy szigorú büntetésre számíthat annak ellenére, hogy a lelke mélyén még mindig úgy érezte, helyes döntést hozott. Lemondóan sóhajtott egyet, és arra gondolt, milyen ironikus, hogy az angyalok világában tárgyalás zajlik.

A pulpituson ülők közül egy hosszú ősz hajú és szakállú öregember ránézett társaira, majd a férfi felé fordult, és emelt hangon megszólalt:

– A parancsmegtagadás egyenlő az árulással! A mi világunkban az egyik legsúlyosabb bűn az árulás. Tisztában kellett lennie ezzel a ténnyel! Seifer, mi történt ezen a küldetésen? Az ön érdekében részletesen mesélje el!

A vádlott megtört arccal felnézett, vett egy mély lélegzetet, és mesélni kezdett.

– Azt az információt kaptuk, hogy a Szövetséges Birodalom északi határánál lévő Icram kolostorában él egy erős, mágikus erejű szent jelölt, Írisz. Ez a lány minden tudását és erejét a gyógyításnak szentelte. Soha nem válogatott a betegek között, ugyanúgy ellátta a halandó embereket, mint az angyalokat. Sőt, még arról is pletykáltak, hogy néhány alacsonyabb rendű démonnak is segített.

A kolostor környékét egyre több támadás érte, ezért az égiek valószínűnek tartották, hogy a lány túlságosan nagy varázsereje vonzza a bestiákat. Köztük is főleg azokat a lényeket, akiknek fő jellemzőjük a nagy energiával rendelkező mágusok lelkének felfalása. Azt a parancsot kaptam, hogy biztonságos helyre vigyem a lányt, és védjem meg minden támadástól.

A parancs kézhezvételét követő napon indultunk útnak. Segítőimnek két tapasztalt társat kaptam, Weist és Leont. Késő este nyitottuk meg az átjárót, a kolostortól nem messze elterülő Lacri erdő egyik tisztásának a szélén. Amint átértünk a kapun, egyből a szent hely felé vettük az irányt. Ahogy közeledtünk, egyre erősebben éreztük a gonosz aura jelenlétét. Olyan erős volt a kisugárzás, hogy az egész tájat befedte.

Az Icramot körülvevő falut már jó messziről megpillantottuk. Amikor közelebb értünk, akkor már csak a lángoló házakat, és a mindenhol szétszóródott holtestek maradványait láttuk. Körbenéztünk, hátha vannak még túlélők, de egyetlen embert sem találtunk, aki egyáltalán lélegzett volna, ezért a kolostor hátsó bejáratához siettünk. Ott rengeteg sérült ember feküdt a földön, akiket néhány pap és földműves próbált ellátni. Legelőször ők vettek észre minket. Ahogy megláttak, összekulcsolták a kezüket, térdre rogytak előttünk, és hálát mondtak az égieknek, hogy ott vagyunk. Megkönnyebbülten sóhajtottak fel.

– Az Istenek elküldték a harcosaikat, megmenekültünk!

Legelőször egy keservesen síró gyermeket pillantottunk meg az egyik fal tövében. A ruháján rengeteg koszt és vértfoltot láttunk. Fejét az apja simogatta, aki a hasa tájékán sérült meg. Ő is felfigyelt ránk. Lehajolt az ölében tartott fiához, súgott valamit a fülébe, és egyik kezét felemelve felénk mutatott. A gyermek a szemével követte a felemelt kezet, majd elmosolyodott. Ugyanígy tett az apja is.

– Látod, kisfiam, megmondtam, hogy nem lesz semmi baj! – vigasztalta a sebesült kisfiút.

Ennek a szívszorító jelenetnek voltunk a tanúi. Összeszorult a szívem, ha a parancsra gondoltam. Hiszen mi tudtuk, hogy egyértelmű az utasítás. Csak a lányt kell biztonságba helyezni. Ezzel az ők és a többi ember sorsa is megpecsételődött. Össze kellett szednem magam, hogy végre tudjam hajtani azt, amivel megbíztak.

– Egy Írisz nevű lányt keresünk. Elvezetne hozzá? – fordultam az egyik szerzetes felé, aki láthatta az arcomon átfutó érzelmeket, amiből rögtön megértette, hogy az embereket nem fogjuk megmenteni, csak a lányt. Megbocsájtóan elmosolyodott, lehajtotta a fejét, és egyetlen szó nélkül elindult. A faltól nem messze egy ösvényre vezetett, melynek a legvégén egy eldugott kis kert állt.

Miközben mögötte lépdeltünk a csillogó, ezüst páncélunkban, a sérült, halálra rémült emberek szemében reményt láttam megcsillanni. Számukra a fényes harci öltözetünk olyan hatást keltett, mintha Isten fénye ragyogna körbe minket.

Beléptünk a kovácsoltvas kertkapun, és megálltunk, hogy szétnézzünk. Ahol álltunk, onnan ötven méterre, a túlsó oldalon, egy legalább két méter magas, kétszárnyú, fából készült, masszív bejárat magaslott. Hallottuk, amint a túlsó felén lévő bestiák egyre erőteljesebben ostromolják azt. De úgy hittük, hogy kitart még egy darabig. Ettől függetlenül, a hangokból arra következtettünk, hogy elég sokan lehetnek, így sietőssé vált a dolgunk.

A kert egyik sarkában, a fűben több tucat ember feküdt teljes összevisszaságban sebesülten. Talán némelyikükből már a lélek is eltávozott. Akadtak olyanok is, akik mellett térdelt, vagy ült egy másik ember, és őket próbálták meggyógyítani. A beteg emberek közt pillantottuk meg a lányt.

Egész testét halványkék fény vette körül. Barna szemei és nyugodt arca csak szeretetet sugárzott. Látszott rajta, hogy nagyon koncentrál. Ölében egy fiatal fiú fejét tartotta, akinek a szájából vér szivárgott. Ennek ellenére teljesen nyugodtan lélegzett. Írisz kezeiből zöld fény áradt, azzal próbálta meggyógyítani. A fiú megérezte, hogy már nincs sok hátra az életéből. Erőtlenül felemelte a kezét, megfogta vele a lányét, majd egy picit arrébb tette. Aztán még utoljára rámosolygott, majd örökre lehunyta szemét. A lány óvatosan tette le a halott fejét a földre. Lassan felállt, miközben vörös haja eltakarta a szemét.

– Kérem, segítsenek, ezek a szörnyek mindenkit megölnek – szólt hozzánk első ízben.
– Azért jöttünk, hogy magát biztonságba helyezzük.
– És a többiekkel mi lesz?

Erre nem akartunk válaszolni, Írisz akkor értette meg. De mielőtt a sírás erőt vehetett volna rajta, odalépett hozzá egy barát, a vállára tette a kezét, majd a szemébe nézett, és halkan, mégis érthetően beszélni kezdett.

– Nekünk nem lesz semmi bajunk. Az istenek szolgái érted jöttek, hogy elvigyenek. Fent döntöttek így, ne ellenkezz a sorsoddal! Hiszem, hogy hallunk még rólad. Nagy dolgokra vagy hivatott. Most ne velünk foglalkozz, leányom, menj velük, ők majd vigyáznak rád!

Ezután magához húzta és megölelte, mintha a saját gyermeke lenne. Írisz vállának rázkódásából tudtuk, hogy eleredtek a könnyei.

– De én nem akarlak itt hagyni benneteket – szipogta.

Megindított az a szeretet, amit ez a két ember érzett egymás iránt, de nem tehettem mást, mint amiért odamentünk, így odaléptem hozzájuk.

– Én itt maradok az embereket védeni, de akkor önnek a két társammal kell tartania. Egy biztonságos helyre fogják vinni. Ahogy a többiek biztonságban lesznek, én is maguk után megyek. – Alig fejeztem be a mondatom, Weis megszólított.
– Nem felejtem el, hogy ön a küldetés vezetője, de hadd emlékeztessem, hogy nem ez a parancs!
– Tudom, és azzal is tisztában vagyok, hogy minden felelősség az enyém. De nem hagyhatom őket magukra.
– De, uram… ennyi bestiával maga sem tud elbánni!
– Ha nem sikerül, akkor itt az utam vége, ezt szánták nekem.

Weis és Leon Írisz mellé álltak, és mielőtt a lány bármit mondhatott volna, maguk után húzva, futásnak eredtek a déli torony irányába. Ránéztem a papra, és megkértem, hogy zárkózzanak be az épületbe.
– Egyedül akar azzal a sok szörnnyel szembeszállni? – kérdezte.

Nem válaszoltam, csak sietős léptekkel távoztam. Pár méter után visszanéztem, és láttam, hogy eleget tesz a kérésemnek.

Mindeközben a kapu kezdte megadni magát. Egyes részein már több lyuk is tátongott. Így nem várhattam tovább, kieresztettem szárnyaim, előhúztam az ezüst nyelű, hosszú pengéjű kardom, melyet mágiával kezdtem el feltölteni. Ekkor tört be a kapu.

Három alacsonyabb rendű bestia lépett be az udvarra. Úgy néztek ki, mintha fekete farkasok lennének vörös szemekkel. A szemük izzott a gyűlölettől, és engem figyeltek. Lassú léptekkel közeledtek felém azzal a céllal, hogy bekerítsenek. Hangos, morgásszerű hangot hallattak, miközben agyaraikkal vészjóslóan fenyegettek.

Az egész udvart beterítette a sötét, vérszomjas aurájuk. A hozzám legközelebb lévő a jobboldalamon rögtön támadásba lendült. Egy tűzgolyóval próbáltam eltalálni, de sikeresen elkerülte. Félreugrottam, de abban a pillanatban a másik kettő egyszerre vetette rám magát. A legelsőt a kardommal sikerült leszúrnom, míg a másik az agyaraival elérte a vállam, és annál fogva a földre taszított. Őt a kardommal ellöktem magamtól, és egyből megtámadtam azt, amelyik legelőször nekem rontott, és kardom egyetlen suhintásával végeztem vele. Amelyik a vállamnál ragadott meg, újból támadó pozíciót vett fel, de még idejében észrevettem, és egy tűzmágiával megsemmisítettem.

Azt hittem, vége a harcnak, de abban a pillanatban egy fojtogatóan gonosz aurát érzékeltem, mely az eddigieknél jóval hatalmasabb és erősebb volt. Minden porcikám azt sugallta, hogy fussak, meneküljek. A kapu felé néztem, ahonnan azt a sötét és félelmetes erőt éreztem. A bejáratot a lángoló falu világította meg, így azt gondoltam, hogy alaposan meg tudtom nézni, hogy kivel, vagy mivel állok szembe. Nem láttam tisztán, de olyan benyomást keltett, mintha csak egy vörös szemű árny lenne. Ott állt, és engem nézett. Fél pillanattal később elindult felém, és ahogy közelebb ért, még mindig nem ismertem fel, hogy milyen bestiával állok szemben.

Azonban, amint egyre jobban közeledett, megéreztem azt a pokoli erőt és démoni gonoszságot. Akkor kétséget kizáróan tudtam, hogy egy Warlorddal van dolgom. Addig a pillanatig még soha nem találkoztam egyetlen eggyel sem, csak hallottam róluk. Rengeteg pletyka, mendemonda keringett arról, hogy intelligens, velejéig romlott, hihetetlen erővel rendelkező emberi démonok, akik a gyengébb bestiáknak parancsolnak. Erejük szinte vetekszik az istenekével. Félni kezdtem, mert éreztem azt a mérhetetlen erőt, melyet kibocsátott magából. Tisztában voltam azzal is, hogy az erőkülönbség végett egyedül nem küzdhetek meg vele. Egy ideig nem tett semmit, csak állt velem szemben és figyelt. Nem támadt, hanem helyette megszólított. Ezen igen meglepődtem, mert nemigen számítottam arra, hogy társalogni fogunk.

– Hol van a lány?
A kérdés hallatán a félelmemet felváltotta az aggodalom.
– Ki vagy te? – kérdeztem, de nem válaszolt, ehelyett közelebb lépett.

Akkor láttam meg teljes valójában. Testét fekete ruha takarta. Hófehér arcát sötét, hosszú haj keretezte, szeme a sátáni erőtől vörösen izzott. Kibocsátott aurája egyre jobban fojtogatott, mintha kifejezetten rám fókuszálta volna. Úgy éreztem, hogy már levegőt sem kapok. Pokoli ereje a földhöz szegezett. Lerogytam a földre, egyik kezemmel a térdemen támaszkodtam, míg a másikkal a torkomhoz nyúltam, hátha megszűnik ez a kegyetlen légszomj, és újból levegőhöz jutok. Szenvedésem láttán kéjesen elmosolyodott, mintha élvezné azt.

– Egy olyannak mutatkozzak be, aki a jelenlétemben még lélegezni is képtelen? Ne röhögtess! Gyengék nem érdekelnek! – Majd rám mutatott, és ujjának egyetlen apró mozdulatával elrepített az épület falán keresztül az erdőbe.

Fogalmam sincs róla, hogyan, de túléltem a becsapódást. Elvesztettem az eszméletem, és csak másnap ébredtem fel. Mikor magamhoz tértem, minden porcikám sajgott. Minden egyes mozdulat pokoli kínnal járt, a fájdalomtól szinte mozdulni sem bírtam. A földön feküdtem, hátamat egy homokbucka támasztotta. Végignézem magamon, és akkor vettem észre, hogy valaki bekötözte a vállamat, szárnyaimra rögzítő kötést tett, és a többi sebem is ellátta. Még elég homályosan láttam, de körbenéztem, hátha meglátom, aki ellátott. De nem láttam, és nem éreztem senkit a közelemben. Megpróbáltam felülni, és meghatározni, hogy hova is csapódhattam. Úgy véltem, hogy a kolostortól északra egy kisebb erdőben értem földet. Egy darabig nem mozdultam, próbáltam erőt gyűjteni, hogy elinduljak, és megnézzem, hogyan ért véget a harc. Kis idő múltán erőt vettem magamon, és elvánszorogtam a csata helyszínére.

Fájdalmaim miatt elég lassan haladtam. Egyre több kérdést tettem fel magamnak, melyekre nem ismertem a választ. Olyan kérdések jártak a fejemben, hogy ezt hogyan élhettem túl, időközben mi történhetett a kolostorban, vannak-e túlélők? Ami igazán érdekelt, az az, hogy a szörnyeteg tényleg egy Warlord volt-e.

Közben elértem a falu szélére, és odanéztem, ahol egykor a főkapu állt. Szinte semmi nem maradt belőle. Bicegtem tovább, és elnéztem a kolostor irányába. Egyszerűen nem hittem a szememnek: a régi, hatalmas torony eltűnt a helyéről.

Lassan elértem a falu határát, és elindultam az Icram kolostor felé. Akármerre néztem, csak emberi maradványokat láttam. A főutcán haladtam tovább, ahol a földön rengeteg holttest feküdt.

A testek a felismerhetetlenségig összetrancsírozva feküdtek szanaszét. Az emberek belső szerveinek nagy része a szétszaggatott bőrük külső felén kocsonyásodott meg. Mindenhol letépett kezeket, lábakat kellett kerülgetnem, hogy előrébb jussak. Némelyek végtagjait még néhány rost tartotta az amúgy is szétmarcangolt testükön. Az összes maradvány, szinte egytől egyig úgy nézett ki, mintha mindenki belülről robbant volna szét.

Vér borított mindent, a falakat, az ajtókat, ablakokat, a járdákat. A homokos úttestet úgy feláztatta, mintha egy vértenger kellős közepén jártam volna. Az egész helyet a vér émelyítő szaga lengte be. Elkapott a hányinger, öklendezni kezdtem, ezért kezemet a szám elé tettem, és úgy siettem tovább.

Ezt a látványt minden angyali lélek nehezen viselte volna el. A teljes elkeseredés határán voltam. Nem sok tartott vissza attól, hogy ennyi ártatlan áldozat láttán teljesen, és végleg összetörjek. Egyetlen apró reményem maradt. Az, hogy talán Íriszt sikerült megmenteni.

A falun túljutva, elindultam megkeresni a lányt és a két társam. A vallomásom elején említettem, hogy a lerombolt épülettől délre, egy erdő mélyén lévő kis tisztáson nyitottuk meg az átjárót. Így arrafelé mentem, hátha útközben látok valamit, ami arra enged következtetni, hogy sikerült kijutniuk ebből a vérfürdőből. Amint közeledtem, harc nyomaira lettem figyelmes. Bent a fák között, egy teljesen letarolt terület tárult a szemem elé. Jó száz méteres körzetben minden egyes fát a földdel tettek egyenlővé. Azzal tisztába voltam, hogy Weis és Leon nem rendelkeztek akkora erővel, hogy ez az ő művük legyen. Követtem a csata nyomait, melyek egészen a kapuig vezettek.

Az átjáró előtt ötven méterre járhattam, mikor megláttam Weis és Leon holtestét. Mindketten letépett szárnyakkal, vérbe fagyva feküdtek a földön. Tetemük ugyanúgy nézett ki, mint az előtte látott emberekké, így kétségem sem volt afelől, hogy már nem élnek. Pár lépéssel arrébb, a letaposott fűben a lány lábnyomai alig észrevehetően, de még látszódtak. Követni kezdtem abban a reményben, hogy talán megtalálom, és biztonságos helyre vihettem. Azonban pár száz méter után minden nyom megszűnt, mintha a föld nyelte volna el. Abban a pillanatban vesztettem el a reményt, hogy ezt a támadást rajtam kívül más is túlélte. Hátat fordítottam, visszasétáltam az átjáróhoz, megnyitottam és hazatértem.



Az elhangzottak után, pár percig minden csendbe borult a teremben. Seifer szárnyait még mindig rögzítő kötések borították, a válla sem gyógyult meg, még azon is látszott a sebesülés helye. A bírák hitetlenül néztek egymásra, utána pedig a vádlottra.

– Meg tudja erősíteni azt a feltevést, hogy valóban egy Warlord ezért a felelős? A szaván kívül van rá bármi más bizonyítéka? – tette fel a kérdést az öt tag közül a középen ülő. Hangja mennydörgésként csattant a csendben. Indulatosan felállt, és kezével csapott egyet az előtte elterülő asztalra. A vádlott meglepődött a kérdésen, hiszen egy angyal nem hazudik. És ezt ők is tudták.
– A szavam és a sérüléseim az egyetlen bizonyíték. Meg persze az a rengeteg jó ember, aki meghalt a faluban és a kolostorban.
– Ne felejtse, kikkel beszél! – üvöltött rá az egyik az emelvényről.
– Egyetlen bűnöm, hogy létezésem megkezdése óta először a szívemre hallgattam – mondta ki az első gondolatát.
– Igen. És mi lett a vége! – szólalt meg a jobb oldalon lévő, akinek rövidre nyírt haja és borotvált arca kedvességet, nyugalmat sugárzott. Eközben a középső elindult kifelé a teremből. Az ajtó előtt megállt, és háttal mindenkinek még annyit odavetett.
– Holnap hirdetünk ítéletet. Addig a fény börtönében kell várakoznia.

Két őr jelent meg a vádlott mellett, és elkísérték a terem sarkába, ahol a földre négy kört festettek fel, melyekben angyali idézetek szerepeltek. Ahogy Seifer átlépte az egyiket, fénycsíkok emelkedtek fel körülötte. Minden oldalról egy-egy vékony csík világított fényesen, melyek olyannyira élesen ragyogtak, hogy nem igazán tudott rájuk nézni, mert bántották a szemét. Miután meggyőződtek róla, hogy nem tud megszökni, mindannyian elhagyták a termet.

Leült a földre, és gondolkodni kezdett azon a furcsa helyzeten, amibe akaratán kívül csöppent. Még soha nem hallott róla, hogy egy angyal ellen eljárást kezdeményezzenek. Érezte, hogy valami nem stimmel. Nagyon nem. Több kérdés is felmerült benne, melyre nem tudott válaszolni. Először is, miért ül össze egy öttagú bíróság egy sikertelen küldetés miatt? Aztán a másik fontos kérdés, ami foglalkoztatta, hogy miért keres egy Warlord három bestiával egy gyenge lányt? Egyszerűen nem értette. Annyira elmerült a kérdések megválaszolásában, hogy észre sem vette, ahogy ráesteledett. Az időközben besötétedett teremben csak a börtön fénye adott némi világítást. A sötétségből hirtelen egy hang szólalt meg.

– A bukott hősöket nem szeretik, sőt, úgy alapvetően már a hősöket sem szeretik az angyalok világában. Azt értékelik, ha érzelem nélküli szolgák teljesítik a parancsokat.
Seifer, meglepődve kapta fel a fejét, és a hang irányába fordult, de nem látott senkit.
– Ki vagy te?
– Elfelejtetted az egyetlen személyt, akit a testvérednek tekintettél?
– Nell?

A kérdéssel egy időben berepült az ablakon egy szőke, rövid hajú, kék szemű, fiatal angyal, akinek a szárnyait fekete tollak díszítették. Ahogy közelebb lépett a fény felé, melyek megvilágították ruháját, barátjának olyan érzése támadt, mintha a nappal és az éjszaka találkozott volna. Riadtan nézett egykori fogadott testvérére.

– Ha elkapnak itt egy bukott angyalt, akkor mindkettőnket kivégeznek! – állt fel, és közelebb lépett a börtönét szolgáló körök felé.
– Mindig ez volt veled a baj. Már régen is túl merev voltál, és most is az vagy.
– Szerinted, milyen fényt vet rám, ha a tárgyalás után egy bukott angyallal látnak?
– Hát, ennél fényesebbet már biztos nem. – Miközben beszélt, szemével végigpásztázta a cella vakító csíkjait. Majd megcsóválta a fejét, és a vádlottra nézett. – Még mindig nem érted? – kérdezte.
– Mit?
– Valamit láttál, amit nem lett volna szabad.

Mindeközben Seifer arra gondolt, hogy Nell sosem fog változni. Mióta az eszüket tudják, azóta barátok, sőt szinte már a testvérének érezte. Ő az első és egyetlen, aki mindig mellette állt. Habár mindkettejüket különböző Istenek teremtették, mégis úgy érezte, mintha egy fából faragták volna őket. Igaz, Nell úgy döntött, hogy elhagyja az angyalok világát, és inkább menekül, mintsem szolga legyen. A fehér szárnyai apránként feketék lettek, de ez nem akadályozta abban, hogy megőrizze örökké vidám természetét.

– Egyébként is még meg sem köszönted, hogy megmentettelek. Nélkülem már nem léteznél – mondta úgy, mintha ezen körülmények közt ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
– Ja, igaz is. Köszönöm, hogy nemcsak a sérült vállam, hanem az ép nyakam is bekötözted. Így legalább egy ideig nem volt gondom a normális légvétellel. Ilyen pocsék elsősegélyt is rég láttam már – szólalt meg gúnyosan. Pillanatnyi csend állt be a beszélgetésükbe.
– Egyébként, te mit kerestél ott?
– A szomszédos falu kocsmáját látogattam meg információgyűjtés céljából. Az utóbbi időben furcsa pletykák kezdtek el keringeni a környékről. A pultnál álltam, mikor a mellettem ülő a két barátjának mesélte, hogy lángokat látott a kolostornál, és három angyalt is észrevett, amint épp arrafelé repülnek. Azt hittem, csak felderítők, de amikor azt kezdte el mesélni, hogy az egyiknél olyan kardot látott, melynek ezüst a nyele, és a két oldalán fekete csík fut végig, rögtön tudtam, hogy csak te lehetsz az. A kolostor felé vettem az irányt, hátha elkél a segítség. Már a kapunál harc nyomaira bukkantam a tetemek között. Na, meg a pontatlan tűzmágiád nyomai is ott voltak. Icram falán megláttam egy nagy lyukat, ezen keresztül indultam el körbenézni. Útközben megtaláltam a kardodat, amit magamhoz vettem, és követtem a nyomokat. Lelkileg a legrosszabbra készültem, azt hittem, nem élted túl. De az erdőbe beérve megpillantottalak. Háttal fúródtál egy kisebb földbuckába. Úgy gondolom, ennek köszönheted, hogy most itt vagy. Odasiettem hozzád, és megkönnyebbültem, hogy életben látlak. Úgy néztél ki, mint akit egy sárkány megevett, majd kiköpött. A komolyabb sérüléseid elláttam, és gyorsan leléptem, nehogy valaki meglásson minket együtt.

Beszámolója után, mosolyra húzta keskeny ajkait, előhúzta ezüst, vékony pengéjű kardját, aminek keresztvasa és a markolata fekete színt öltött. Seifer ijedten nézett rá, hisz’ nem tudta, mit tervez. És tőle bármi esztelenség kitellett.

– Mit csinálsz? – kérdezte.
– Nem egyértelmű? Kiszabadítalak!
– Ezt most komolyan gondolod, hogy egy négykörös fénycellát a gyenge mágiáddal és a kis bicskáddal megszünteted? – És elmosolyodott Nell vakmerőségén, hisz’ mindketten tudták, ha elkapják őket, biztos kivégzés elé néznek. A bukott angyalok sorsa a menekülés vagy a halál.
– Akkor szerzek segítséget. Ismerek valakit, talán ő segít – állt elő egy újabb ötlettel.
– Hagyd, inkább menekülj! Nekem nem lesz semmi bajom. Kapok egy kis büntetést, és folytatom az emberek megmentését.
– Látom, még mindig nem érted. Az ítéleted biztos halál lesz! Nem engedik, hogy bárkivel is beszélj!

Erre a mondatára barátja hitetlenül nézett rá, egyszerűen nem tudta felfogni, hogy komolyan gondolja azt, amit mond. Nell kitárta fekete szárnyait, kardját eltette a hüvelyébe, felszállt az egyik ablakpárkányra, és válla felett hátra nézett, és úgy mondta:

– Ne aggódj, nem engedem, hogy kivégezzenek. Megmentelek! – És ezzel elrepült.



****


Nell visszasietett a földre. Ismert ott egy híres varázslót, aki tartozott neki egy szívességgel. A mágus a hegyekben, egy kis kunyhóban remeteként élt. Arra gondolt, hogy meglátogatja, elmondja neki a tervét, hátha tud neki segíteni. Talán még arra is ráveheti, hogy vele tartson.

Késő délután érkezett az emberek világába. A házikótól pár mérföldre lévő falu határán ért földet. Nem bízott semmit a véletlenre. Csak akkor akart közelebb menni, mikor már besötétedett.

Szárnyait egy nagy, piros köpeny alá rejtette, kalapját a fejére tette, majd elindult a főutca irányába. Megállt az egyik kirakat előtt, ahol tetőtől talpig végigmérte magát, és mint mindig, most is megállapította, hogy jól áll neki a piros szín. Közben a visszatükröződő üvegen keresztül azt is megnézte, hogy nem követi-e valaki. Amint meggyőződött róla, hogy csak átlagos emberek veszik körbe, továbbment, és befordult a második mellékutcába.

Egy helyet keresett, ahol elütheti az időt, míg teljesen be nem sötétedik. A sikátorban beljebb haladva megpillantott egy kocsmát. Belépett, odasétált a pulthoz, és rendelt egy korsó sört. Amint megkapta, a pultra dobott két gint, megfordult, és kiválasztott egy sarokban álló asztalt, ami üresen állt. Odasétált, a kalapját a lapjára tette, leült, és lassan kortyolgatni kezdte az italát. Közben még egyszer átgondolta terve minden egyes részletét, nehogy valamit elhibázzon, hisz’ az nemcsak az ő, de Seifer létezésébe is kerülhet. Amint úgy döntött, hogy minden eshetőségre felkészült, hallgatni kezdte az emberek beszélgetéseit, a legújabb híreket, pletykákat, amik őket foglalkoztatták. Annak ellenére, hogy több társa is kinevette ezért, hittel vallotta, hogy a kocsma a legjobb hely, ahol a leggyorsabban és feltűnésmentesen szerezhetett információt. De semmi olyasmit nem hallott, ami őt érdekelte volna. Kezdett sötétedni, ezért úgy gondolta, ideje indulni. Felállt, a fejére tette a kalapját, és elindult az öreg kunyhója felé.

Kisétált a faluból, és az erdő felé vette az irányt. Jó egy óra séta után érte el azt a sziklát, melyet az emberek nem mertek átlépni. Úgy hitték, azon túl már csak démonok és lidércek laknak. Magában mosolygott azon, hogy néha az emberek milyen babonásak tudnak lenni. Persze ebben az öreg is közrejátszott egy egyszerű és mégis ijesztő mágiáival.

Lassan haladt, és minden kis neszre felkapta a fejét. Amikor már elég közel járt, felmászott egy fa tetejére és onnan kémlelte az erdőt, hogy megbizonyosodjon róla, nem követik. Amikor már biztonságban érezte magát, lemászott, és a kis viskó irányába indult. Pár perc elteltével megérkezett, de még egy kis ideig bóklászott a kunyhó közelében, mielőtt bekopogott volna a régi, nyirkos faajtón.

Többször kopogott, de egyikre sem érkezett válasz, így fennhangon is tudomására hozta az öregnek, hogy itt van. Bekiabált, de nem hallott semmit, amiből arra következtethetett volna, hogy az öreg meghallotta, hogy ott van. Kezdte elveszíteni a türelmét, és azt sem szerette, ha szélfogónak nézik, ezért egyszerre kopogott és kiabált, majd a legvégén megtoldotta egy rúgással is. Semmiféle jelzés nem használt, ezért benyitott az ajtón.

– Koji, itt vagy? Bejövök! – És belépett.

A kunyhóban sötétség fogadta, leszámítva néhány varázskő halvány fényét. Megállt a konyhában, és onnan még kétszer-háromszor szólította a tulajdonost. Semmi neszt nem hallott, ezért beljebb ment a lakályos kis viskóba. A konyhából balra nyílt egy ajtó. Azon belépve egy szobába ért, ahol rögtön meggyúltak a fáklyák. Körbenézett, és egyből szembetűnt neki, hogy valaki felforgatta az egész helyiséget. Mindenfelé szétdobált varázskönyvek és mágikus tárgyak hevertek szanaszét. A szoba egyik részén függöny lógott, ahonnan egy hang szólt ki.

– Te vagy az, Nell?
– Látom, megint betörtek.
– Nagyon vicces vagy bukott angyalhoz képest! – Ezzel kilépett a függöny mögül, álmos szemekkel, sötét, kócos, göndör hajjal egy alacsony, idős ember. Szája szegletében még látszott vacsorájának egy-egy apró morzsája, melyet a kezével törölt le. Másik kezével csipás szemét törölgette, miközben jóízűen ásított. Nell csak mosolygott az öreg nem mindennapi megjelenésén.
– Jól nézel ki, mi a titkod? – csipkelődött.
– Te, a létezésed folyamán voltál már komoly?
– Persze, egy párszor, amikor szorult helyzetbe kerültem. Mint például most is.
– Mi járatban vagy? Mi kellene?
– Miből gondolod, hogy bármi is kell? – kérdezett vissza.
– Abból, hogy csak akkor keresel, ha kell valami. Szóval?
– Adódott egy kis problémám.
– Neked mikor nem adódik egy kis problémád? – mosolygott huncutul Nellre.
– Ez most más!
– Akkor gyere ki a konyhába, ne itt álldogáljunk!

Kisétáltak, és leültek az asztalhoz. Koji odalépett a mosogatóhoz, ahonnan két piszkos poharat vett elő.

– Te is kérsz? – emelte fel a kezét, melyben egy üveget tartott. Az üvegben lila színű folyadék lötykölődött.
– Kösz, de leszokóban vagyok.
Koji értetlenül nézett rá, de nem szólt semmit, csak töltött magának, és leült Nellel szembe.
– Pontosan mit is szeretnél? – kérdezte.

Nell elmesélte Seifer történetét, és azt is, hogy meg szeretné szöktetni. Az erre elkészült tervet is felvázolta a varázsló előtt.

– A mágikus játékaidból szeretnék párat.
– Ezek nem játékok! – kiáltott fel mérgesen.
– Jól van, nem úgy gondoltam. Akkor a mágikus ereklyéidből szeretnék egy párat kölcsönkérni.
– Na, ez mindjárt másképp hangzik. De pontosan mire gondoltál?
– Valami olyanra, amivel feltűnés nélkül mozoghatok az angyalok közt. Olyan tárgy sem esne rosszul, amivel sakkban tudom őket tartani, vagy legalább lelassítani.
– Esetleg adhatok még valamit? – kérdezte gúnyosan.
– Á, jó, hogy mondod, kellene még valami, amivel gyorsan leléphetünk. Kösz, hogy szóltál.
– Nem tesz semmit – gúnyolódott tovább Koji. Felállt, kihúzta az egyik konyhafiókot, és jó egy percig matatott benne, mire megtalálta azt, amit keresett.
– Meg is van! Azt hiszem, neked ezekre lesz szükséged. – És átnyújtotta Nellnek a kezében tartott tárgyakat.


****


Seifer egész éjjel semmit sem aludt. Még mindig azok a mondatok jártak a fejében, amit Nell mondott. Hiába a legjobb barátja, mégsem tudta elhinni a vezetőkről, hogy képesek legyenek kivégezni egy angyalt. Ezen gondolkozott, mikor a lábánál egy vékony fénysugárra lett figyelmes. A hajnal első, apró sugara, lassan elérte az ablakpárkányt. Az idő múlásával a napfény apránként lopódzott be az ablak szűk nyílásán. Hajnalodott, és tudta, lassan itt az ideje, hogy megtudja, hogyan döntöttek a sorsát illetően.

Pár óra elteltével egy magas rangú angyal lépett a terembe, és a börtöneként szolgáló fénycella elé sétált. Elővett egy tekercset, letekerte, és hangosan felolvasta. A vádlott felállt, kihúzta magát, és csendben végighallgatta.

– Seifer, a bírák meghozták az ítéletüket. Önt árulással, a bajtársai halálával, és egy egész falu kiirtásával vádolják. Ítélete: a fénykapun való áthaladás.
– Halálra ítélnek, mert mindenkit meg akartam menteni? – kérdezte hitetlenkedve.
– A kivégzést a holnapi nap folyamán, pontban délben, a nagy szirten tartják meg.

Seifer arcára kiült a döbbenet, most már nem vádlott, elítélt lett belőle. A lelke nem volt képes elfogadni a döntést. Mielőtt bármit mondhatott volna, a hírt hozó megfordult, és elhagyta a termet. Még ekkor sem tért magához a döbbenettől. Egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy az angyalok világában bárkit is halálra ítéljenek. Eddig még tárgyalásról sem hallott, nemhogy kivégzésről.

Ezernyi érzelem cikázott át rajta a másodperc törtrésze alatt. Egyszerre érzett dühöt, csalódottságot, kiábrándultságot és reménytelenséget. Megpróbálta lecsillapítani a lelkében dúló harcot, és logikusan átgondolni az eseményeket. Arra koncentrált, hogy összerakja a kirakó darabjait, és megértse, milyen bűnt követett el, amiért ezt érdemli. Habár Nell figyelmeztette, de álmában sem gondolta volna, hogy ez tényleg lehetséges, hogy ilyen megtörténhet. És mégis, igaza lett. Azért annak örült, hogy mielőtt meghal, még tudott pár szót váltani a mindig vidám barátjával. Ajkai mosolyra húzódtak, ahogy visszaemlékezett a legutóbbi találkozásukra.

Hátralévő idejében erőt gyűjtött, hogy legyen bátorsága a halállal szembenézni. Úgy érezte, ha számára ezt a sorsot szánták az égiek, akkor neki ezt alázattal kell viselnie.



Másnap, megjelent egy harcos talpig arany páncélban, oldalán aranykarddal. Őt három őr követte. Testüket és szárnyukat piros ruha takarta, míg arcukat ugyanilyen színű kendő fedte. Az aranyharcos közelebb lépett a cellához, mormolt néhány szót, és ezzel egy csapásra megszüntette a börtönt. Seifer közelebb lépett.

– Kérem, kövessen, elkísérjük a nagy szirtre! – Majd elindult előre.

Az elítéltet két őr két oldalról fogta közre, míg a harmadik a háta mögé állt. Így indultak el a kivégzés helyszínére. Pár lépés után az egyik vörös ruhás tüsszentett egy hatalmasat.

– Rohadt sál!

Ahogy megszólalt, Seifer felismerte a hang gazdáját. Elképedve nézett rá. Egy pillanatra még levegőt is elfelejtett venni.

Nell, a meglepetés erejét kihasználva, a kezében tartott mágikus jégkockát az aranyszínben pompázó harcosra dobta. Ahogy a jég a páncéljához ért, az angyal rögtön megfagyott. Ezután a mellette álló kísérőt a könyökével odébb taszította, aki három méterrel arrébb ért földet. Majd kardot rántott, és annak markolatával a harmadik őr fejére egy kíméletlen ütést mért, aki úgy rogyott össze, akár egy rongybaba.

– Siessünk, ha kiolvad, nekünk végünk! – Futásnak eredt, és a karjánál fogva maga után húzta legjobb barátját.

Kirohantak az épületből, egyenesen az udvarra, ahol a többi őrrel találták szembe magukat. Még időben lassítottak, hogy ne keltsenek feltűnést, és szerencsére nem vették észre őket. De nem akartak kockáztatni, így gyorsan irányt váltottak, és a legelső oldalfolyosónál balra fordultak. Jó pár száz méter után, amikor már úgy vélték, hogy nem követik őket, megálltak kifújni magukat. Seifer a falnak támaszkodva próbált erőt gyűjteni a további meneküléshez. A sebei még nem gyógyultak meg, és úgy tűnt, hogy a vállán lévő varrás is felszakadt.

– Így lehetetlen megszökni, alig bírok még járni is – fakadt ki.
– Gondoltam erre is. Csak valahogy vissza kell keverednünk az udvarra – mosolygott rá a társára.
– Te most szórakozol velem?! Azért futottunk idáig, hogy utána visszamenjünk? Mondd, te komolyan megőrültél?

Nell erre nem mondott semmit, csak kényelmes tempóban az udvar felé sétált, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Barátja nem tehetett mást, mint követte, és imádkozott, hogy senki ne szúrja ki őket. Nemsokára elérték az udvar szélét, ahol egy fal árnyékban kerestek fedezéket, és onnan figyelték az eseményeket. Mindenki, aki élt és mozgott, őket kereste. Pár perc elteltével, amikor Nell úgy vélte, hogy tiszta a levegő, elindult az udvar közepén helyet foglaló szökőkút felé. Seifer követte, bár nem igazán győzte meg barátjának szökési terve. Legalábbis az, amelyet eddig tapasztalt belőle. Barátja menet közben egy hatalmasat füttyentett, mintha csak egy jó csajt látott volna. Minden szem rájuk szegeződött.

– Szép napunk van! – köszönt oda Nell.
– Gondoltál erre is? – tette fel neki barátja a költői kérdést.

Nem volt több idejük beszélgetni, mert mindenki egyszerre indult meg feléjük. Rohanni kezdtek, de abban a pillanatban egy griffmadár kapta fel őket. Seifer a válla felett visszanézett, és akkor látta meg, ahogy csurom vizesen kilép az épületből a megfagyasztott aranypáncélos angyal. Egész testét sötétkék aura vette körül. Széttárta óriási szárnyait, és a legerősebb fehér mágiát összegyűjtve arra készült, hogy lecsapjon rájuk. Már elég messze eltávolodtak tőle, ennek ellenére érezték gigantikus erejét. Erre már Nell is hátranézett.

– Ebből még baj lesz! – állapította meg.

Az arany harcos meglebegtette szárnyait, felemelkedett a magasba. Amennyire csak tudott, közel repült hozzájuk, és egyik kezével célba vette őket. Ujjaiból fehér villámok törtek utat, melyek pár pillanat múltán eltalálták a két szökevényt. A madár az alatta elterülő folyó felé kezdett zuhanni. Nell ránézett legjobb barátjára, és örök vidámságát megőrizve, mosolyogva megnyugtatta.

– Bocsi, erre nem gondoltam.



Eközben az egyik katona felrepült a harcos angyal mellé, és megszólította.

– Gai parancsnok, megszöktek!
– Nem, fiam, ők meghaltak. Itt tisztulnak meg a lelkek, mielőtt visszatérnek a földre. Ez a lelkek folyója.

Előző oldal Emilly Palton
Vélemények a műről (eddig 2 db)