Új krónikák XV.
Részletesen elmeséltem neki mindent, ami velünk történt, majd mintegy mellékesen fölvetettem, hogy segíthetne nekünk megtalálni azt a mocsárban élő, nagy hatalmú entitást, aki képes egyesíteni a gyöngyök hatalmát.
- Szerintem ti a napba öltözött asszonyt keresitek – mondta a driád szenvtelen hangon, miközben kedvtelve simított végig egy vörös szirmú, illatos virág levelén.
- Azt is tudod, hogy hol találjuk meg?
- Természetesen!
- Esetleg… segítesz nekünk eljutni hozzá?
- Nem.
- Miért nem? – bukott ki belőlem önkéntelenül a kérdés. Az elutasító válasz olyan váratlanul érkezett, hogy csak nehezen tudtam palástolni csalódottságomat.
- Ti idéztétek a fejetekre a bajt. Ugyan, miért keverednék bele az emberek kicsinyes viszálykodásába?
Válasz helyett odaléptem az öreg tölgyfához és látszólag szórakozottan lapogattam meg száraz, göcsörtös törzsét. Ezután a lombkoronát vettem szemügyre, végül pedig mély, szánakozó sóhaj hagyta el ajkamat. A driádot szemmel láthatóan zavarta ez a látszólag értelmetlen színjáték és ingerülten kifakadt:
- Most meg mi az ördögöt csinálsz?
- Mennyi idős lehet ez a fa? Olyan kétszáz, kétszázötven év körülire saccolom a korát.
Értetlenül rázta meg a fejét, ám végül mégis válaszolt az oda nem illő kérdésre:
- Kettőszázhetvennyolc lesz, amint beköszönt az esős évszak.
Szándékosan kerestem a tekintetét és sikerült is elkapnom az ibolyaszínű szemek haragos villanását.
- Ha nem sikerül megfékeznünk az odakint tomboló káoszt, akkor ez lesz az utolsó születésnapja, mármint a jelenlegi létformájában… - suttogtam halkan és kissé hatásvadász módon haraptam el a mondat végét. A taktikám bejött, mert a lény közelebb húzódott hozzám és bár próbálta magára ölteni a nemtörődömség álarcát, hangjában már kíváncsisággal vegyes aggodalom remegett, amikor megszólalt:
- Veszélyben van az élete… Az egész liget elpusztulhat, ha az árnyak megvetik a lábukat ezen a helyen?
- A növények gonosszá válnak és eltorzulnak majd, amint megfertőzi őket a sötétség. A kedvenc fád is elfelejti lassan a nap simogató mosolyát, a szél suttogó hangját és a közeli patak csilingelő énekét. Éhség ébred majd testében, melyet nem csillapíthat víz, sem napfény. Hosszú, fekete indákat sarjaszt a testéből, melyeken mérgező tüskék sorakoznak csak arra várva, hogy egy gyanútlan élőlény a közelükbe tévedjen. Akkor villámgyorsan lecsapnak majd…
- Megkérném őt, hogy ne tegye! – suttogta könnyes szemmel, elcsukló hangon. - Rám egészen biztosan hallgatna…
- Téged falna fel elsőnek – hangom most szárazon reccsent és bár lelkem mélyén megérintett a naiv lény elesettsége, tudtam, hogy be kell fejeznem, amit elkezdtem. – Akkor már csak az ártatlanok lelkei táplálnák őt…
- Nem! – csattant fel ellentmondást nem tűrő hangon. – Soha nem engedném, hogy így történjen! Én… segítek nektek, amiben tudok!
Beleegyezően bólintottam és csak reméltem, hogy sikerül elrejtenem a szám sarkában bujkáló halvány, ám annál elégedettebb mosolyt.
***
A lény elmondta nekem, hogy Szilfilnek hívják, táborba való visszatérésünk pedig akkora vihart kavart, amekkorára számítottam. Evelyn épp a kunyhó előtt söprögetett, amikor észrevette az új jövevényt. Egy pillanatra hagyta csak abba a munkát, hogy alaposabban szemügyre vegye őt, azután vállat vont és visszatért a takarításhoz. Úgy döntött, hogy türelmes lesz és megvárja, míg magamtól mesélem el neki a történteket.
Synca épp a dobótőreivel gyakorolt és az egyik pontosan elhajított penge most rezegve állapodott meg a céltáblául szolgáló fiatal fenyő vékony törzsében.
- Ezt meg hol szedted össze? – kérdezte cinikus éllel a hangjában, ahogy tenyerében méregette a soron következő fegyvert.
Szilfil nem ütközött meg a szavak hallatán, hanem tett egy tétova lépést a nő irányába, kezét felé nyújtotta, ujjaival pedig furcsán matatni kezdett a levegőben. Amikor befejezte a mozdulatot, szemében már a gyermeki ártatlanság fényei csillogtak.
- Látom a gyöngyöt a fejedben… Milyen szép!
- Hééé… Nem zavar, hogy kés van nálam?! – mordult fel dühösen a renegát, majd felém fordulva, értetlenül rázta meg a fejét. – Mégis, ki a fene ez?
- Egy driád – suttogta Evelyn mosolyogva és óvatosan közelebb lépett a lényhez. Megcsodálta színes mintákkal halványan erezett bőrét és a hajkoronájából sűrűn kibomló, tarka virágokat. Csak nehezen sikerült megtalálnia a hangját. - Úgy tartják, hogy szoros szimbiózisban éltek a fákkal, egészen pontosan egyetlen növénnyel, azzal, amiből megszülettetek. Nem távolodhattok el tőle túl messzire, mert akkor legyengültök, egy idő után pedig meg is haltok. Ha elpusztítják a fát, akkor a ti életetek is véget ér, ezért bármi áron megvéditek őt.
- De miért van itt? – kontrázott a fejvadász nekem címezve a sürgető kérdést.
- Mert jól ismeri a mocsarat és elvezethet minket oda, ahol… ahová mennünk kell.
- Ez igaz? Végre-valahára kijuthatunk innen? Már kezdtem begolyózni ezen az istenverte helyen.
Szilfil boldogan bólogatott, majd észrevett egy tarka lepkét és kisgyermek módjára iramodott utána. Synca reményvesztett hangon összegezte a látottakat:
- Ha rábízzuk az életünket, akkor nekünk régen rossz. Szerintem, még saját magára sem tud vigyázni!
- Már mindenütt kerestem a kiutat, mégsem jártam sikerrel. Sajnos kifogytam az ötletekből, így nem tehetünk mást, minthogy követjük őt, amúgy meg… Nem hinném, hogy véletlenül futottunk bele. Szerintem bízzuk a gondviselésre a dolgot! – mondtam könnyedén, a papnő pedig egyetértése jeléül buzgón bólogatni kezdett.
- Ez aztán a szervezés – morogta a bérgyilkos lemondóan, de már nem foglalkozott velünk, hanem határozott mozdulattal útjára indította utolsó dobótőrét. A penge ezúttal koppanva pattant le a céltábláról.
- Mellé – nyugtáztam tárgyilagos hangon a nyilvánvaló tényt. – Talán, ha egy kicsit alacsonyabban céloznál…
- Miért nem veszed ki belőlem… belőlünk a gyöngyöket?
Kissé meglepett a kérdése, de úgy éreztem, hogy fölösleges eltitkolnom előle bármit is, így szívesen válaszoltam rá.
- Az igazat megvallva, már gondoltam rá, de rájöttem, hogy nagyobb biztonságban vannak a testetekben, ráadásul, mivel javítják a képességeiteket, általuk ti is védve vagytok.
- Akkor ennek semmi köze ahhoz, hogy esetleg nem bíznál bennem, netalántán… tartanál tőlem?
- Ne aggódj, ha eljön az ideje, akkor megszabadítalak majd tőle!