Edmond a sárkány

Fantasy / Novellák (1086 katt) Mickey Long
  2011.01.06.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2011/6 számában.

Edmond, a sárkány, enyhén kékhártyás szemével csalódottan nézett a magasba. A vadludak szokásos tavaszi röptüket mutatták be a felhőtlen égen, V-alakban a messzeségbe szárnyaltak. Az öregedő tűzokádó vágyakozva gondolt arra, milyen jó lenne, ha ő is utánozhatná őket. Viszont közel s távol egy fia sárkány sem élt rajta kívül, így viszont kicsit nehézkessé vált a formáció kivitelezése.

Valójában persze nem Edmondnak hívták, hanem Skhzygrowwenxdors-nak, de nem csupán a kimondása, hanem a megjegyzése is mindenkinek nehezére esett. Habár a sárkányodúban nincs sok látogatója, nem akarta, hogy ez az apró bibi közbeszóljon. Így egy szép őszi napon úgy döntött, hogy felveszi a sokkal jobban csengő Edmond nevet. Még névtáblát is faragott a sarokban heverő kősziklából, amit két, rozsdás páncélkesztyűvel fogatott a bejárat mellé.

Bánatosan intett csökevényes szárnyával a lassan eltűnő madárcsapatnak, és beslattyogott a barlangjába. Óvatosan lehúzta fejét a bejáratnál, az elmúlt párszáz év megtanította, hogy a mágikusan megerősített szikla nagyon kemény tud lenni.

Leheveredett a barlangban, és épp csak lehunyta szemét néhány évre, amikor ütemes kántálást hallott odakintről.

– Már ennyi az idő? – kérdezte magától korholóan, hiszen tényleg csak pár hónapocskát szeretett volna pihenni.

Az eltelt századok alatt megszokta, hogy a Tűzokádó évében a falusiak mindig hoznak neki egy-egy fiatal szüzet. Bár már többször jelezni próbálta, hogy nincs rájuk szüksége, hiszen utoljára akkor evett emberhúst, amikor még éjfekete színben pompázott. Ám a kezdeményezései rendre kudarcot vallottak, mert amikor a parasztok megpillantották teljes valójában, a szélrózsa minden iránya is kevésnek bizonyult számukra.

Nem lehetett hibáztatni őket, elvégre Edmond húsz láb magasra nőtt, pikkelyei aranyszínben tündököltek, tüsszentésétől pedig elkormosodtak a közelben lévő fák. A napfény a karmain, üvöltése pedig az emberek idegein játszott.

Szóval igazán sárkányosan nézett ki. Sőt, ő volt a legsárkányosabb az egész vidéken, a már fent említett tények ismeretében.

A magukra hagyott, kikötözött szüzeket mindig megsajnálta, majd óvatosan bevitte őket a barlangjába. Nevelgetés közben adott néhány atyainak szánt jó tanácsot, majd útjukra bocsátotta őket. Nagyon fárasztó évek teltek el így, hiszen ilyenkor nem pihenhetett egy szemhunyást sem. Hajdanában elnyomta a buzgóság, de amikor néhány év múlva felriadt, a csonttá aszott, piszkos fehér ruhás szüzet a pikkelyeihez bújva találta.

Remélte, hogy a falusiak ezúttal szakítanak a maguk által teremtett hagyománnyal, és inkább egy szekér articsókát hoznak. Vagy legalább egy nagyobb kosárkával, hiszen amióta a szeme sem a régi, már nehezére esett a miniatűr csemegét megtalálnia.

Csakhogy a tradíciók és az emberek nem változtak: kántálás, Edmond ki, szélrózsa, kikötözött szűz be.

Mint eddig bármikor...

Pedig régebben nyugodt, sárkányos életet élt. A Nagy Víz másik partján lévő sziklás, eldugott hegyormon saját kastélya állt, saját kincseskamrával. Sajnos azonban éveinek számával a tériszonya is egyenes arányban nőt, és ott-tartózkodása utolsó éveiben már a toronyba sem mert felrepülni. Így kénytelen-kelletlen átköltözött erre a vidékre. Persze akkor még csak egy primitív törzs lakott a szomszédságában, akik hevenyészett bőrsátrakban éltek. Mostanra viszont…

A templomtorony harangzúgása is a barlangjáig hallatszott, a hajdani néhány tagot számláló horda pedig népes közösséggé növekedett.

– Ne félj, percgyermek – formálta nehézkesen az emberi szavakat Edmond, és megpróbált szeretetteljesen nézni, ami figyelemre méltó teljesítmény volt a többtonnás tűzokádótól.
A hófehér ruhába öltöztetett szűz pislogva fókuszált. Amikor azonban megpillantotta teljes alakos tükörképét a méternyi, fekete íriszben, halk sóhajtással elájult.
– Neee, már megint – mormogott hatalmas agyarai közt Edmond. Kezdett elege lenni belőle, hogy mindenki a sárkányt látja benne. Senki sem figyel fel a belsőjében vígan játszadozó gyermeki lélekre, vagy a mélyben szunnyadó bölcs ártatlanságra. Óvatosan megbökte az aléltan heverő testet, vigyázva, hogy borotvaéles karmai ne tegyenek kárt benne. Már rutint szerzett ebben…

– Hagyd aludni egy kicsit – hangzott fel egy reszelős hang a barlang félhomályba burkolózott sarkából.
– Már megint itt vagy, Morweel? – fordult hátra Edmond, és bodor füstpamacsot eregetett az orrából.
– Utoljára kerek évszázada ugrottam be hozzád, Skhzygrowwenxdors – lépett ki a fényre egy hajlott hátú öregember. Frissen vasalt fekete mellényét és ropogósra keményített ingét ötletszerűen begombolva hordta. Hosszú, ősz szakállát a lilás színben játszó nadrág öve mögé dugta be. – Akkoriban nagyon udvariatlanul dobtál ki.

Edmond felnézett a barlangból kivezető keskeny kürtőre.

– Azóta huzatos ez a rész – állapította meg, csak úgy magának dünnyögve.
– Visszautasíthatatlan ajánlatom van a számodra – váltott mézes-mázos hangnemre az apóka. – Ha sárkányvérben megfürdeted a fehérnépet, és nekem adod, akkor… – felemelt, csontos ujjával hangsúlyozta a hatásszünetet –… akkor átadom neked a fiatalság esszenciáját.
– Tudom, hogy fekete mágiára akarod felhasználni a percgyermeket! – fújt dühösen néhány apróbb lángcsóvát Edmond. – A válaszom: Nem!
– Gondolj bele… – duruzsolt az öreg halkan, miközben mellénye zsebéből kivette az apró fiolát. – Nem szeretnél újra szabadon repülni? Nem szeretnéd újra megpillantani a messzeség titkait? Nem hiányzik a régi életed, Skhzygrowwenxdors?

Edmond szinte hipnotikusan nézte a látogató kezében lassan, ide-oda ingatott üvegcsét, majd megrázta a fejét, és a sarokban heverő lányka felé nézett:
– Nem tehetem ezt vele…
– …Nem szeretnél újra finom articsókát enni? – játszotta ki utolsó ütőkártyáját Morweel.
A hatalmas aranysárkány gondolkodóba esett, karmaival az „Öregsárkány nem vén sárkány” örökbecsű kobzos dal taktusait dobolta a sziklapadlón. Kicsit elkeveredhetett gondolatai kusza ösvényei közt, mert az utolsó versszakot virtuóz módon átvariálta egy vidám, négykezes, tizenhat körmös verzióra.

Mire befejezte a dallamot, a döntés is megszületett. Felemelte a mancsát, és repedezett, sárgás karmát kimeresztve, felszínes sebet ejtett magán. A kiáramló, zubogó vér pillanatok alatt beterítette a sikongva magához térő szüzet, aki nyomban ismét elájult.

– Az alku megköttetett! – suttogta Morweel, majd elillant. Hűlt helyén fekete pillangócsapat kavargott, mialatt a fehér ruhás szűznek halk pukkanás kíséretében nyoma veszett.

A pillangók csodaszépen koreografált kavargásba, pörgésbe kezdtek. De Edmond felől lehetett volna a mulatós forgó dervis tánca is, az se érdekelte volna.

Ő csak az üvegcsét figyelte, majd kiszámított mozdulattal bekapta, és ráharapott. Érezte a belsőjében szétáradó energiát, amely furcsa módon édeskés ízt képezett, némi kapros utóhatással, és enyhe üvegcserép jelleggel.

A színtiszta energia végigáradt testében, a fülétől egészen a farkáig, majd a farkától a füléig. Az életerő majd szétvetette a testét, szeméből és szájából vakító fényözön csapott ki.

Karmai visszanyerték ragyogó, fehér fényüket, s ahogy csontozata erősödött, a sárkány délceg, büszke tartást vett fel, míg pikkelyei tündökletes éjfekete színt öltöttek.

Edmond kiröppent a barlangjából, és jókedvében néhány bukfencet vetett a felhőpamacsok közt. Lent, a tisztáson – a lakóhelyétől néhány lépésnyire – kifejlett articsóka populációt vett észre. Arra fordult, hogy csillapítsa mardosó éhségét, amikor a közeli faluban félreverték a vészharangot. A távolban látszott, ahogy az apró emberkék ínyencfalatokként futkorásznak a girbegurba utcákon.

Edmond előtt felderengett Morweel ráncos arca:
Nem hiányzik a régi életed, Skhzygrowwenxdors?

* * *

Mindeközben a kortalan mágus néhány mérfölddel odébb – egészen pontosan százötvenhét és fél mérfölddel, de ez a tény a varázslón kívül senkit nem érdekelt – elgondolkozva nézte a két pentagramma közül az egyikben fekvő, alélt szüzet. Majd a másik, ugyanúgy felrajzolt ábrára pillantott, amely üresen várta a feláldozandó testet.

Kíváncsi lett volna Skhzygrowwenxdors arcára, amikor rájön, hogy a varázsital hatása csak időleges, és holnap reggelre átváltozik egy igazi sárkányvérű emberré, méghozzá szűz hajadonná.

Akkor Morweelnek minden komponense meglesz az őserejű varázslathoz…

Előző oldal Mickey Long
Vélemények a műről (eddig 4 db)