Új krónikák XIV.

Fantasy / Novellák (527 katt) bel corma
  2016.07.16.

Reggel valóban sikerült ráakadnunk egy tiszta vizű, kis csermelyre, amely egy fekete sziklából fakadt, hogy azután egy rövid, ám annál kacskaringósabb futás végén belerohanjon egy zavaros, sötét ingoványba.

Vizestömlőink már majdnem üresek voltak, így hálásan fogadtuk földanya hűsítő ajándékát. Miután csillapítottuk a szomjunkat, sietve megtöltöttük a marhabőrből készül alkalmatosságokat is a tiszta forrásvízzel.

Rá sem kellett néznem a lányokra, hogy tudjam, szeretnének végre-valahára megmosakodni, ezért tapintatosan hátat fordítottam nekik és igyekeztem átgondolni a következő lépésünket.

Hajnalban már körbekémleltem az asztrálsíkon, és kissé aggasztott, hogy nem sikerült választ kapnom a kérdéseimre. A környék csöndes volt, talán túlontúl is az és egyáltalán nem érzékeltem semmilyen természetfeletti erővel bíró entitás jelenlétét a közelben. Talán, ha…

Eddig jutottam gondolatban, amikor hosszú évek mentális gyakorlatai során élesre csiszolt érzékeim veszélyt jeleztek. Könnyed szellő érintése volt csupán a tarkómon, egy halk kacaj, mely elmém peremén táncolt, hogy azután belevesszen a közeli, liget sűrű aljnövényzetébe. Egy ideig erőltettem még a szememet, ám nem jártam sikerrel. Hívatlan látogatónk, amilyen gyorsan jött, olyan sebesen távozott is.

- Készen vagyok!

Önkéntelenül fordultam a hang irányába és a látványtól rögtön magamhoz is tértem a töprengés szülte kábulatból. Synca úgy állt ott saját, meztelen valójában, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Épp a maradék vizet csavarta ki a hajából, a novícia pedig halkan felsikkantott és hasztalan igyekezett eltakarni magát a kezével. Sietve fordítottam hátat a nem mindennapi látványnak.

- Az istenekre! – szakadt ki belőlem a kiáltás, majd tétován nyújtottam hátra a vállamról sebtében lekanyarított köpenyt.
- Tiszta retek a ruhám! - mondta szemrehányóan, majd elégedett sóhajjal burkolta bele magát a kedvenc holmimba. Éreztem, ahogy halvány remegés fut végig a manahálón, egy pillanattal később pedig már Evelynnek is sikerült elfednie a bájait. A testét borító ezüstös, fátyolszerű anyag láttán elégedetten bólintottam.

- Illúzió?
- Csak addig, amíg a valódi ruháim megszáradnak…
- Mit láttál?

Synca hirtelen kérdése meglepett kissé és tétován intettem a liget irányába.

- Én csak azt hittem… - suttogtam, majd sikerült egy megkönnyebbült mosolyt erőltetnem az arcomra. – Nem volt ott semmi.

Úgy tűnt, hogy a renegátot egyelőre kielégítette a válasz, mi pedig lassan felszedelődzködtünk és elindultunk vissza a táborba. Magamra vállaltam a hátvéd szerepét és egy ideig még tűnődve figyeltem a feltámadó szélben ropogva ingadozó, öreg fákat.

***

A rendelkezésünkre álló faanyagból és kövekből, némi mágia segítségével, végül sikerült felépítenünk egy kisebbfajta kunyhót. A vízhordás, tűzifagyűjtés és az élelem után való kutakodás a mindennapi rutin részévé vált. A vidék nem bővelkedett ehető gyümölcsökben és vadakban sem, így minden ügyességünkre szükségünk volt ahhoz, hogy életben maradjunk itt. Synca szerencsére ügyes vadásznak bizonyult, Evelyn pedig képes volt megáldani az ételt, így gyarapítva a megszerzett mennyiséget.

Én, mivel egyéb ötletem egyelőre nem volt, újra alámerültem az asztrálvilág színes örvényeibe és bár halványan érzékeltem angyalom jelenlétét, mégsem sikerült a nyomára akadnom. Talán szándékosan rejtőzött el előlem, de az is lehet, hogy felsőbb utasításra cselekedett így.

Egy hét is eltelt már ideérkezésünk óta, amikor újra tűzifáért indultam az öreg fákból álló ligetbe. Abban bíztam, hogy a titokzatos kísértő újra próbálkozik majd és nem is kellett csalatkoznom a megérzésemben. Az ismerős, hűvös fuvallat ezúttal jobbról érkezett, mágiával kiélesített szemem pedig érzékelte azt a karcsú, szürke árnyékot, amely sietve beleolvadt az egyik közeli tölgyfa vastag törzsébe.

Már voltak sejtéseim az idegen kilétét illetően és egy rögtönzött terv is kibontakozott a fejemben. Lassan az öreg matuzsálemhez sétáltam és látványos mozdulattal vontam elő a Lélekrablót az övemből. A tőr most haragos, vörös színben parázslott, én pedig a fa ráncos kérge felé közelítettem a penge hegyével.

- Ne bántsd!

A lény éles sikolya a fejemben visszhangzott, ezzel egy időben pedig egy karcsú, izmos test robbant ki a fa göcsörtös törzséből. Azt hitte, hogy övé a meglepetés ereje, a növény iránt érzett aggodalma pedig a végletekig fokozta bátorságát.

A nyakam irányába kaszált a jobbjában tartott, vékony pengével és majdnem sikerült is elérnie, ám hosszú, hadakozással eltöltött éveim tapasztalatával még ő sem vehette fel a versenyt.

Ügyesen elkaptam a csuklóját és nekipenderítettem őt egy fiatal fenyő törzsének. Már az elején éreztem, hogy teste könnyebb az átlagosnál, így ösztönösen visszafogtam magam és nem adtam bele teljes súlyomat a mozdulatba. Próbáltam kíméletes lenni vele, ám a feje így is nagyot koppant az ütközés erejétől. Ekkor találkozott a tekintetünk, az ibolyaszínű, igéző szempár mélyén lobbanó delejes tűz láttán pedig megszédültem egy pillanatra. Az entitás számíthatott erre, mert szabadon maradt bal tenyerét szétnyitva, egy marék, szivárványszínű port fújt az arcomba. Erőt vett rajtam a köhögés, ő pedig őrült vonaglásba kezdett és sikerült is kitépnie magát meggyengült szorításomból. Még hallottam gúnyos nevetését, azután a szédülés újabb hulláma tört rám.

A rosszullét hamar elmúlt, ám amikor kinyitottam a szemem, a mocsárnak, a fáknak és a szürke, vigasztalan égboltnak is csak hűlt helyét találtam.

Vakítóan fehér, szürreális dimenzió ölelt körbe. A szemkápráztató ragyogást csak a levegőben táncoló virágszirmok színes felhői törték meg. Eleven lényként örvénylettek körülöttem, én pedig újra hallani véltem a lény halk, csúfondáros kacaját.

A vágás hátulról érkezett és a jobb lapockám magasságában hasította szét a ruhámat. A seb nem volt túl mély, ám a támadást újabbak követték és hamarosan az egyik vállamon és alkaromon is hasonló vágás éktelenkedett. Az árny lecsapott és újra eltűnt, én pedig tudtam, hogyha nem akarok legyengülni a vérveszteségtől, akkor gyorsan tennem kell valamit. Sebesen pörgő gondolataim közül végre sikerült kiragadnom egy szót, mely értelmet adott ennek a hajmázas rémálomnak:

„Illúzió!”

Erősen összpontosítottam és nem kevés energiámba került, mire sikerült megtörnöm az idegen varázslatát. A szívemben éledő harag most felforralta a véremet; könnyedén hárítottam az újabb csapást, majd tőröm markolatának gombjával keményen állcsúcson vágtam támadómat. Pontosan kivitelezett ütés volt, ő pedig ájultan omlott a földre.

A lény zöld, ibolyaszínű és barna mintákkal erezett bőre leginkább a fák törzsének rajzolatára emlékeztetett engem, a hosszú, zöldes hajszálakból kipattanó színes virágköltemények látványa pedig egyedi, egzotikus külsőt kölcsönzött neki. Teste izmos volt és karcsú, a szeméremszőrzete teljesen hiányzott, apró mellei pedig ütemesen emelkedtek és süllyedtek, egyértelműen jelezve azt, hogy a lény még életben van.

Az öntudatlanság puha masszájába ragadva, egyelőre tehetetlen volt, én pedig kihasználtam a kínálkozó lehetőséget. Beléptem a gondolataiba és sietve foganatosítottam néhány apró óvintézkedést. Épp időben tettem, mert a lény tekintete megrebbent és halk sóhaj hagyta el az ajkát. A lila szempár újra rám szegeződött, ám a mélyén fellobbanó, delejes tűz ezúttal egy szempillantás alatt kihunyt.

- Fölösleges próbálkoznod – mondtam tárgyilagos hangon, majd halkan felszisszentem, ahogy véletlenül hozzáértem az alkaromon ejtett, ronda sebhez.
- Mit tettél velem?! – sziszegte a nő kétségbeesetten. - Te… gyilkos!
- Ugyan, eszem ágában sem volt bántani azt a fát, csak ki akartam ugrasztani a nyulat… vagyis téged a bokorból!
- Betolakodók vagytok és semmi keresnivalótok ezen a helyen! Meggyalázzátok a növényeket…
- Driád vagy, nem igaz?

A nő nagy levegőt vett, ám végül meggondolta magát és sértett némaságba burkolózott. Úgy döntöttem, hogy engedékenyebb hangnemre váltok. Sietve leguggoltam mellé és tűnődve néztem a lila fényekben játszó tekintetet.

- Ha hiszed, ha nem, egy oldalon állunk!
- Hazug! – köpte a nő a szavakat, ám én rögtön láttam, hogy szándékosan elejtett megjegyzésem kíváncsivá tette őt. Egy ideig még játszotta a sértődöttet, ám végül csak kinyögte a kérdést, amelyre vártam. – Hogy érted azt, hogy… egy oldalon állunk?

Előző oldal bel corma
Vélemények a műről (eddig 5 db)