Gyilkosok kora III/5.

Fantasy / Novellák (548 katt) anonim88
  2016.07.11.

Castiel ezüstös, középnehéz lovagi páncél viselt. A „denerimi szabvány”-t, ahogy Ferelden szerte emlegetik. Jobb kezében lovagi rövid kardja, bal kezében kör alakú fapajzsát szorongatta, közepén családja festett címerével. Ezzel szemben ellenfele hamuszürke palástja alatt mindössze egy könnyű bőrzekét hordott, semmi többet.

„Felszereltségben nálam az előny” – értékelte a helyzetet Castiel.

Castiel úgy gondolta, egyetlen találatra lesz csupán szüksége, s a jól megmunkált acél végzetes sebet ejt hiányos páncélzatú ellenfelén. Legyőzött társaira pillantott.

„Ellenük mellette állt a meglepetés ereje, ez az egyetlen ok, amiért ily könnyedén le tudta őket győzni. Semmi több.”

Nem vesztegetve az időt, támadásba lendült. Vágott jobbról, vágott balról, azonban a próféta kígyó ügyességgel táncolt el a csapások elől. Castiel nem csüggedt, tovább folytatta eltökélt rohamait, mit sem törődve a tikkasztó hőséggel, amit a tűző nap és a gyorsan melegedő mellvértjének kombinációja idézett elő. Egy kis harc után páncélja valóságos kemencévé változott.

A következő, ismételten felülről indított támadás elől is félreugrott a próféta, majd fegyverét előrántva villámgyors ellencsapást hajtott végre. Az események gyorsan követték egymást, hadakozás bontakozott ki.

Mire Castiel egy lélegzetvételnyi szünethez jutott, három lépés választotta el a prófétától; bal karja iszonyatosan sajgott. Fejében megpróbálta összerakni, mi is történt.

„Először hátulról előrántott egy hosszú botot, azzal a kard lapjánál fogva félreütötte a fegyverem – eddig semmi különöset nem tapasztalt, leszámítva, hogy ellenfele fegyvere egy hosszú, finoman megmunkált bot. Ám azt követően a próféta a bot végével felé bökött, amit ő pajzsával hárított. Szemügyre vette a pajzsot. Sértetlen. – Akkor mégis miért hasogat úgy a karom, mintha telibe találta volna?” – tűnődött.

A próféta számára Castiel arckifejezése nyilvánvalóvá tette, mennyire értetlenül áll a történtek előtt.

- Azt hinné az ember, ha az öreg MacTir tudott a támadásról, legalább képzett harcosokat rendel a csali mellé, nem zöldfülű kezdőket – jegyezte meg szúrósan. – Vagy az igazi harcosok az igazi örökössel vannak? Netán ez mind, amire Ferelden képes?

Castiel dühbe gurult. Őt ne nézze le senki, főleg ne egy ilyen semmirekellő orgyilkos! Ismételten rohamra indult, ezúttal sokkal hevesebben. Minden haragját beleadta a csapásokba. A próféta igen csak meglepődött a váratlan javuláson. Sikerült ugyan hárítania valamennyi vágást, azonban koránt sem oly könnyedén, mint korábban.

Castiel lihegve vette a levegőt, egyre inkább mutatkoztak rajta a fáradtság jelei. Ellenfele homlokán is gyöngyöző verejtékcseppekre lett figyelmes, azonban a prófétán a fáradtság semmilyen jele nem látszódott.

- Ennyi? - a próféta elhúzta a száját. Ettől a csatától már nem várt semmi többet.

Castiel még egy utolsó, elkeseredett kísérletbe kezdett. Alulról vágott felfelé, ezúttal lassabban, mint korábban. A próféta könnyelműen félrehajolt, alighanem úgy gondolta, a fiatal lovag elérte határait, s ez nem több mint kétségbeesett vergődés. Pont, ahogy Castiel remélte. Mikor a penge elhaladt a próféta mellett, hirtelen megállt, s megindult visszafele.
„Csak egy csel volt?” – gondolta a próféta elkerekedett szemekkel. Talán a balszerencsének köszönhetően, talán annak, hogy most először próbálkozik ilyesmivel, de Castiel támadása éppen csak megkarcolta ellenfele arcát, komoly sérülést nem okozott.

„Azt a rohadt eget!” – szitkozódott magában a fiú.

A válasz azonnal érkezett egy bökés keretében, Castiel hasára. A fiatal lovag a gyomrához kapva térdre rogyott, szájából vér fröccsent. Ismételten ugyanazzal a helyzettel találta szemben magát. Testébe szörnyű fájdalom nyílalt, ennek ellenére mellvértje sértetlenül csillogott a tikkasztó napfényben. „Olyan, mintha a páncélom itt sem lenne. Mintha a mezítelen testemet ütlegelné! – a gondolat különösen nyugtalanítóan hatott rá. Furcsa paradoxonnal találta szembe magát. – Tudom, mi történik, még sincs róla fogalmam!”

Bal karjával a földet támasztotta, pajzsát néhány lépésnyire tőle, a fűben heverve találta. "Mikor ejtettem el? Mit számít, nem vettem hasznát."

Már-már az ájulás kerülgette, mikor tekintete Rita kitekeredett nyakú holttestére tévedt. Újra lejátszódott lelki szemei előtt a pillanat, mikor a próféta végez a lánnyal, amitől belülről olyan erős harag kezdte feszíteni, hogy azt hitte, szétrobban. „Megígértem neki, megvédem! – magán érezte a lány vádló tekintetét. – Megígértem neki, és cserbenhagytam!” – a benne lángoló harag szétterjedt testében. Meglepő módon erősebbnek érezte magát, sokkal erősebbnek. Mintha az a rengeteg düh erővé alakulna.

Felpillantott, a próféta hátrébb lépett tőle, tekintetében bizonytalanság ült. Látott azonban más valakit is, távolabb. Egy férfit a fák között, éjfekete páncélban. Szája mozgott, mintha mormolna valamit. Az is lehet, csupán képzelete játszik vele. Talán napszúrást kapott, esetleg már félholtan a földön fekszik, s amit most él át, az lázálom, semmi több.

Mindenesetre a harag, ami egy másodperccel ez előtt valósággal lángolt benne, egyszerre szertefoszlott. Kialudt, akár a gyertyaláng, helyét gyengeség vette át. Most érezte csak, mennyire kimerült. Szédülni kezdett, látása elhomályosult.

A próféta is észrevette, nincsenek egyedül. Megfordult, de nem látott senkit a fák között. Néhány pillanatig feszülten fürkészte a tájat. Semmi sem mozdult a fák között. „Csak képzeltem volna?” – megfordult, hogy befejezze feladatát, de addigra már elkésett. Két lovagot került elő a semmiből, krómozott ezüstpáncélban, egyikük épp Castielt segítette fel, a másik kardját felé szegezte.

- Szarul nézel ki, Cass! – vigyorgott a körszakállas.
Castiel kábán felnézett. Ezeket a göndör fürtöket, és ezt a mentás leheletet bárhol felismerte volna.
- C-crafton? – fáradtan elmosolyodott. - Megint azt a szart rágod?
- Mek-mek, legalább a szaglásod még megvan! – felelte Crafton csámcsogva. - Dwore, mi most visszavonulunk. Megleszel egyedül?
- Beh, mintha rászorulnék a segítségedre! – horkantott a szőke férfi, alig lehetett több huszonegynél. – Menjetek csak!

A prófétát kezdte felbőszíteni a két férfi arroganciája. Azt hitte, Lánglovagon és Trinkeren kívül senki nem képes így felhúzni.

- Mintha hagynám! – rátámadt Castielre, Dwore útját állta.
- Mi van, botos, baj van a hallásoddal? A te ellenfeled én vagyok!

A próféta még inkább dühbe gurult. Tekintetével gyorsan végigmérte újdonsült ellenfelét, ekkor figyelt fel a mellvértjére festett címerre. Sárga trapézban ezüstös gyémánt. „Egy gyémántlovag, a király elit lovagja. Nem vehetem félvállról, vagy megjárom!”



- Tudsz járni, Cass? – kérdezte Crafton, ahogy hóna alá nyúlva felsegítette.
- Hogy kerültök ide? – kerülte ki a kérdést.
- Az öreg Lunion eltűnése ügyében nyomoztunk a környéken.
- Sir Lunion eltűnt?
- Igen, de ezt majd máskor – felelte Crafton kurtán. Egy könnyed mozdulattal felkapta egyik vállára Castielt, a másikra a még mindig ájult Adamet, s sebesen nekivágott a sűrű erdőnek.
- Hé! Mit művelsz? Ez megalázó! – tiltakozott Castiel zavarában.
- Elviszlek egy közeli gyógyítóhoz, összerak, aztán eredj Elise MacTir után! A Végzet Prófétáit bízd csak ránk! – Castiel felismerte a példaképe mosolya mögött rejtőző feszültséget.
„Vajon kik lehetnek ezek az alakok, ha még Crafton is ilyen nyugtalan?” – futott át agyán, mielőtt elájult a kimerültségtől.

Előző oldal anonim88