Kígyóvonal XXIX.

Szépirodalom / Novellák (507 katt) kisjankó
  2016.07.20.

Második otthonának tekintette Sarmadombot. A legnehezebb napokban sem gondolt arra, hogy otthagyja. Főleg a betegsége ösztönözte, hogy mégis megváljon a falutól, az iskolától. Talán kevés szerencséje is volt. Versenyvizsgát hirdettek az egyik erekfői iskolában magyartanári katedrára. Mégpedig egy román tannyelvű tanítóképzőbe. Jelentkezett, és meg is nyerte a katedrát. Kolléganője, aki szintén ott volt a vizsgán, és örök ellensége volt, kitámadta.

– Mondd meg nekem, mivel volt gyengébb az én dolgozatom, mint a tied!
– Ezt a bizottságtól kérdezd meg! Nekem ezt nincs honnan tudnom – szerelte le Kálmán.

Biztosra vette, hogy ő lesz a nyertes. Csakhogy a bizottság olyan összetételű volt, hogy nem lehetett befolyásolni. A főtanfelügyelő figyelmeztette őket, hogy kinek kell győznie, de azt hármuk közül csak egy hallgatta meg, s az Kálmán sikerét jelentette.

Ősszel már a képzőben kezdhette el az új tanévet. Visszakerült abba a városba, ahol diákkorában olyan jól érezte magát. Új munkahelyén az iskola lakást biztosított tanárainak. Kálmán is kérvényezte, s minduntalan járt az igazgató nyakára, aki hitegette, hogy ekkor lesz, akkor lesz, de soha nem lett belőle semmi. Egy magafajta tanárnak, akinek nem is volt kihelyezése az iskolához, lakást biztosított. Kálmán két évig ingázott, míg részletre lakást tudtak vásárolni. Örültek, hogy végre letelepedhettek Erekfőn. Kálmán a leányait jó iskolába, jó tanítónőnél akarta elhelyezni. Ez azzal járt, hogy nagyobbik lánya volt szerelmének, Virágnak az osztályába került.

– De kiszámíthatatlan az ember élete! Erre álmomban sem gondoltam volna, és most itt van, ez a valóság.

Az események szövődtek tovább. Kopogtak az ajtón. Sára lépett be hozzájuk. Kálmán behúzódott az ő megszokott vackába, s az asszonyok együtt maradtak. Jó alkalom arra, hogy kibeszéljék magukból azt, amit más nem hallhat. Péter beszédes feleségének máris volt ilyen előkészített témája.

- Képzeld, Virág azzal jött be hozzánk, hogy én hozzam össze Kálmánnal. Mondtam neki azonnal, hogy ilyesmire én nem vagyok fogható.

Ilyenszerű próbálkozása még volt egyszer Virágnak. Telefonon hívta Kálmánt, de csak Rózsát találta, s akkor neki mondta el:

- Kálmánnal akarok találkozni. El kell mondanom neki, hogy volt osztálytársunkat egy vadászaton csak csupa véletlenségből lelőtték.
- Kálmán már tudja. Péter elmondta neki - zárta le a beszélgetést Rózsa.

A találkára természetesen Kálmán nem ment el. A továbbiakban csak, mint tanítványának szülőjével találkozott, beszélgetett vele. A kis Egressé-maradékkal azután is szimpatizált. Azonos nevet viselt a Virág első lányával.

Kálmán nem adta fel a gondolatot, a törekvést, hogy régi alma materében taníthasson. Már a kihelyezéskor azért választotta Sarmadombot, mert arra számított, hogy rövid időn belül alkalma lesz katedrához jutni Erekfőn. Az események úgy alakultak, hogy vágyott iskolájában magyar posztot hirdettek. Különböző kritériumok alapján lehetett megpályázni, s ezek közül legnyomósabbnak az számított, hogy az oktatás színvonalának javítása érdekében történik az áthelyezés. Eredményhirdetéskor elégedetten vette tudomásul, hogy a katedrát megkapta. De csak két napig volt régi iskolájának tanára, mert akkor levelet kapott a tanügytől. Tartalma: az erekfői iskolába történt áthelyezése érvénytelen.

Hiába tiltakozott a döntés ellen. A tanügyi munkáért felelős párttitkár azzal az okos gondolattal bizonyította döntésük helyességét:

- Falvakon is szükség van a jó tanárokra.

Kálmán nem folytatta tovább. Elfoglalta katedráját a képzőben. Különösen tetszett neki, hogy román anyanyelvű tanulóknak kellett tanítania a magyar nyelvet második idegen nyelvként. Se tanterv, se tankönyv nem állt rendelkezésére. Mindent magának kellett eldöntenie: hogyan tervezi meg az órát, milyen anyagot használ fel, hogy a nyelv elsajátítása minél alaposabb legyen. Örvendett, hogy tanulói elfogadták, tetszett nekik, ahogy dolgozott velük. Énekeltek is sokat, apró versikéket tanultak, melyeknek zenéje megmaradt fülükben. Egészen tetszetős tevékenységnek érezték, hogy Kálmán javasolta nekik a román nyelv magyar jövevényszavainak gyűjtését, lejegyzését. Gazdag nyelvi kincset sikerült lejegyezniük, s ezeknek a nyelvi elemeknek az ismerete segítette a nyelv elsajátítását. Soha nem kellett reszketnie, hogy mi várja az osztályban. Kölcsönösen tisztelték és szerették egymást. Osztályfőnöküknek az feltűnő volt. Egyik szünetben összementek a folyosón. Négyszemközt voltak, és megkérdezte Kálmántól.

- Hogy boldogulsz a tanítványokkal általában, de gondolok most az én osztályomra.
Kálmán még szépített is a valóságon, és megnyugtatta az érdeklődőt.
– Panaszra nincs ok. Kiváló a viszony közöttünk. Az az elégtételem, hogy a te kiváló tanulóid, meg a többiek is szívesen tanulják a nyelvet, és engem is megbecsülnek.

A kolléga meglepődött. Nem azt a választ várta. Aztán kissé lankadtabban hozzáfűzte.

– Csak azért kérdezem, mert azt te is tudod, hogyha egy román meg egy magyar összetalálkozik, kinyílik zsebükben a bicska.

Kálmán mindenre várt, de arra a hiteltelennek tűnő megjegyzésére nem. Mégis ő volt az egyetlen a kollégák közül, akivel jól megértette magát. Szinte baráti viszony alakult ki közöttük. Jól el tudtak beszélgetni. Halászni jártak együtt, sétáltatták a kutyát és vérre menő tablézással töltötték szabadidejüket. Liberális gondolkozása tetszett Kálmánnak. A főnököknek is bátran és szabadon megmondta, ami neki nem volt elfogadható, amivel nem értett egyet. De, mint főnök – volt ugyanis tanfelügyelő -, ő is fennhordta az orrát. Elhúzódva, egyedül végezte munkáját, s ha valakivel külön, négyszemközt akart beszélni, azt magához hívatta, s a rá jellemző iróniával érzékeltette vele, hogy ő sokkal többet tud az oktató-nevelő tevékenység megtervezéséről, lebonyolításáról, módszertanáról, s illik azt meghallgatni, és természetesen alkalmazni.

Kolléganői első perctől kedvesek voltak hozzá. Ők is nyelvet tanítottak: franciát és oroszt, s a módszertani tevékenységekben egymásra voltak utalva. Tanult is sok mindent tőlük, ami a nyelvtanítás módszereivel kapcsolatos volt.

A városban új általános iskola indult, s az orosz szakos kolléganőt nevezték ki igazgatónak. Így ő kivált a nagyra értékelt közösségből. A darabos, önajnározó matematika tanárhoz soha nem került elfogadható, közelebbi viszonyba, akit azért is megvetett, mert órarendkészítőként szétszórta az óráit, mondván:

- Á, magyar óra, az jó helyen van bárhol. Kiváló eredményeket úgy sem vár senki.

Kellemesnek mondható négy évet töltött el a képzőben, ahol azért érezte jól magát, mert szinte önálló, független tanárként dolgozhatott, és örvendett annak az eredménynek, melyet román tanítványaival elért. Minisztériumi látogatói is voltak, akik óráin is részt vettek, és különösképpen meg voltak elégedve. Javasolták a tanfelügyelőségnek, hogy Kálmánt helyezzék át a jól működő, magyar tagozattal is dolgozó, nagy múlttal rendelkező gimnáziumba. Azt kérte a nyugalomba vonuló magyartanára utolsó óhajként. A tanfelügyelőség úgy csúszott át ezeken a kéréseken, mintha azok soha el nem hangzottak volna. Kálmán még egyszer megkérdezte a magyar aligazgatótól:

- Miért nem kötelező a tanfelügyelőségnek végrehajtani a minisztérium javaslatát?
Csak annyit tudott mondani:
- Kálmán, ezt mi sem tudjuk.
Ő meg keserű lélekkel jegyezte meg:
- Azért megy a magyar oktatás ügye úgy, ahogy most dicsekedhetünk vele.

Előző oldal kisjankó