Új krónikák XI.
Annyi időm maradt csupán, hogy a lány mellé perdüljek, mert a következő pillanatban olvadt fém forró cseppjei kezdtek záporozni az égből. Szorosan átöleltem őt, hogy minél kisebb felületet nyújtsunk a sisteregve hulló, halálos esőnek, ám – szerencsénkre – a pajzsa kiállta a próbát. Láttam, hogy Wulfgar elkapja Goarm csuklóját, a körülöttük fodrozódni látszó levegő pedig arra utalt, hogy az öreg maradék energiáját felhasználva egy telekinetikus védőpajzsot emelt a fejük fölé. A robbanás füstje gyorsan eloszlott és szomorú látvány tárult a szemünk elé.
Teremtményem egész felsőteste megsemmisült a robbanásban. Az egyik lábával tett még egy bizonytalan lépést előre, azután megadta magát a sorsnak és lassan oldalra dőlt, majd döngve a földbe csapódott.
Szerencsére a detonáció időlegesen megtisztította az utat előttünk és így gyorsan sikerült elérnünk bekerített seregünk egyre fogyatkozó szigetét. A katonák látták, hogy kik vagyunk és az őket vezénylő, fiatal százados intésére, sietve utat nyitottak nekünk. Ahogy beléptünk, a pajzsfal szorosan összezárt mögöttünk, én pedig lélegzetvételnyi időhöz jutva végre felmérhettem a csata alakulását.
- Királyunk? – fordultam reménykedve a századoshoz, ám ő válasz helyett csak szomorúan megrázta a fejét.
- A nemesek és tisztjeink nagy része is odalett…
Ekkor pillantottuk meg a fekete ködöt, amely az ellenfelünk sorai között tombolt. A démonurak irányából gyűrű alakban terjeszkedett és villámgyorsan hömpölygött felénk. Akit megérintett, az sikítva omlott porrá, én pedig keserűen nyugtáztam a tényt, hogy ellenfelünk a saját katonái életét sem kíméli. A céljuk immáron nem a győzelem volt, hanem az, hogy elpusztítsanak minket.
Mindannyian számot vetettünk az életünkkel, ám a felénk rohanó, háborgó, fekete hullámok hirtelen megtörtek egy láthatatlan falon, amely arcvonalunk előtt egy lábnyival materializálódott. Rögtön megéreztem a mágia forrását és egy pillanattal később már meg is pillantottam őt.
Egy fiatal papnő volt az, aki megpróbálta elodázni a végzetünket. A bájos, szinte kislányosan finom arcvonások láttán úgy sejtettem, hogy nemrég eshetett csak át a beavatási szertartáson. Hófehér hajának vastag fonatai kibomlottak és a mágia gerjesztette, statikus töltés hatására megvadult kígyókként vonaglottak a feje körül. A tekintete most hideg volt és fekete, akár a gleccsertavak tükre csillagtalan éjszakákon, ő pedig félig öntudatlan állapotában, a sötét anya hatalmának földi megtestesülésévé vált egy időre.
Tekintetem megrebbent, ahogy tudatosult bennem, hogy túlságosan belefeledkeztem a nem mindennapi látványba. A tapasztalatlan lány számára még kimerítő volt egy ilyen komoly varázslat, asztráltestének tündöklő ragyogása pedig lassan halványulni kezdett a köztes dimenzióban. Ezzel egy időben az erőtér is veszített méretéből, harsány lüktetése pedig gyönge vibrálássá szelídült, ahogy a reá tapadó eleven, fekete massza elkezdte falni az őt tápláló energiát.
Utolsó csepp manámat is elhasználtam már és láttam, hogy mesterem a saját életidejét áldozza fel abbéli igyekezetében, hogy fenntartsa a gyorsan gyengülő kupolát. Néhány katonánk máris a védelmen kívül rekedt, én pedig kapkodva kerestem a kiutat szorult helyzetünkből, amikor hirtelen Aleysia karcsú, ébenfekete testének körvonalai bontakoztak ki lelki szemeim előtt. Lassan felém nyújtotta a kezét, az elmémben felcsendülő hang pedig halk volt és határozott:
- Mennünk kell, most!
- A többiek nélkül soha!
Tudtam, hogy mire készül, és annyi időm maradt csupán, hogy megragadjam a mellettem álló Synca csuklóját. Láttam, ahogy angyalom széttárja acélkék szárnyait és még éreztem a derékövemre hátulról ráfonódó, vékony ujjakat, amikor meglódult velem a világ. A zuhanás érzését egy erőteljes rántás követte, ahogy testemről lehulltak az anyagi világ bilincsei.
Furcsa, szürke dimenzióban találtam magam és olyan érzésem támadt, mintha egy hal domború szemlencséjén keresztül figyelném az odaát folyó eseményeket. Három karcsú, füstszerű árny magasodott mellettem, a bizonyosság szülte hatalom pedig rögtön arcvonásokkal és testtel ruházta fel az egyiküket. Synca volt az és rögtön elértette tekintetem értő villanását. Biztonságos menedékünkből együtt figyeltük, ahogy az erőtér összeomlik, a fekete köd pedig mindent és mindenkit elpusztít odaát. Tehetetlen düh ébredt szívemben, ám az érzés, amilyen hirtelen támadt, olyan gyorsan tova is tűnt. Ismerős arcokat láttam, akik egy hófehér energiaörvény mentén törnek előre, hogy azután beleolvadjanak ebbe a jótékony tudatfolyamba. Tisztán tapintható volt a belőle áradó szeretetet, ezzel egy időben pedig a túloldalon kavargó sötét massza dühösen megremegett.
Angyalom szenvtelen arckifejezéssel szemlélte az eseményeket és egyelőre némaságba burkolózott, ám én sejtettem, hogy lélekben már felkészült a kérdésemre. Úgy döntöttem, hogy nem várakoztatom őt tovább.
- Miért kellett meghalniuk? Miért nem hozhattam őket magammal?
- Mindent kockára tettetek ebben a csatában, ám ez a küzdelem sokkal magasabb szinteken folyik, mint azt képzelnéd. Igen, rengeteg jó ember pusztult ma el, de tudnod kell, hogy áldozatuk nem volt hiábavaló. Mindannyiuk lelke megdicsőült, ennek a szentségnek az ereje pedig minket táplál ideát.
- Egy terv… - nyögtem, a hirtelen belém hasító bizonyosság döbbent zöngéivel a hangomban. – Van egy tervetek, nem igaz?
Szája sarkában elmélyültek a ráncok és megesküdtem volna rá, hogy mosolyog, ahogy a távolabbi, füstszerű árny felé intett a fejével.
- Ne mondd, hogy eddig nem tűnt fel neked, az a titokzatos harmadik személy!
Sietve idéztem fel magamban bukásunk dicstelen képeit, ezzel egy időben pedig újra érezni véltem a derékövemre fonódó, finom ujjak érintését. Hirtelen villámcsapásként hasított belém a felismerés:
Alea-Mithra fiatal papnője az! Neki is sikerült kijutnia a csapdából!