Új krónikák IX.
Óvatosan ereszkedtünk le a lankás hegyoldalon, a síkságra érve pedig igyekeztünk arcvonalba felfejlődni.
A centrumban elhelyezkedő csapattestek zömét a király vértesei és a hűbérurak gyalogos katonái alkották. A balszárnyon lovagok és az alacsonyabb rangú nemesek verődtek össze, míg a jobbszárny törzsét rendünk lovasai és a királyi testőrség egy része alkotta.
A mágusok, varázslók és papnők is a gyalogság mögött gyülekeztek. Tartalék egységeink nem voltak ugyan, de felszereltség terén és képzettség tekintetében is mi voltunk előnyösebb helyzetben.
Ellenfelünk katonáinak a vértezete silányabb volt és mágusaik száma sem érte el a mieinkét, ám mintegy negyvenezer gyalogosuk maradt tartalékban a fő csapattestük mögött.
A leginkább az zavart engem, hogy sehol sem láttam nyomát lovasságnak, viszont legalább kéttucatnyi, hatalmas, ponyvával borított társzekeret sorakoztattak fel mindkét szárnyukon. Akárhogy is próbálkoztam fürkésző varázslatokkal, egyik síkon sem sikerült a sátorlapok mögé néznem. Kétségeimet sietve osztottam meg mesteremmel is.
- Aggasztanak engem azok a hatalmas szekerek. Talán katonák rejtőznek a vászon alatt?
- Én sem tudok többet nálad, de most már kár ezen morfondíroznunk. Innen már nincs visszaút!
Mintha csak utolsó szavainak adnának nyomatékot, felharsantak a támadást jelző érckürtök.
A gyalogosok tömött sorai hosszú léptekkel indultak meg, ezzel egyidőben pedig a lovasság is mozgásba lendül. Egyelőre csak ügetésre fogták paripáikat, ám tudtam, hogy mindent elsöprő vágtájuk sem várat már sokat magára.
A varázstudókkal együtt végre én is munkához láttam. A papnők katonáinkat töltötték fel energiával és igyekeztek ideiglenes védőpajzsot vonni köréjük, míg a mágusok különféle ártó varázslatokkal bombázták az ellenség sorait.
A hirtelen megsűrűsödő, fekete fellegekből most kékesfehér színű energiakisülések csapódtak a földbe és – kezdetben legalábbis – jelentős veszteségeket okoztak a lázadók sorai között. Egy pillanatra elbűvöltek engem az ég és a talaj között sisteregve táncoló energiaívek, ahogy erőteljes fényükkel, természetfeletti ragyogásba vonták a csatamezőt.
Sajnos, az ellen varázslói is gyorsan reagáltak és sietve mágia-semlegesítő porfelhőt kavartak, mely azután a magasba jutva könnyedén hatástalanította villámaink erejének nagy részét. A harsány fényeket most baljós derengés váltotta föl és hirtelen nagyon rossz előérzetem támadt.
Lovasságunk eléggé elszakadt a gyalogságunktól és mindent elsöprő rohamukkal már majdnem elérték az ellent, amikor történt valami…
A társzekerek ponyvái hirtelen fellebbentek és ocsmány kreatúrák kezdtek el lefelé özönleni a fából ácsolt alkalmatosságokról. Méretük egy kisebbfajta lóéval vetekedett, ám külsőleg sokkal inkább hasonlítottak valamiféle páncélos nagymacskára. Pikkellyel borított testük és vastag, hegyes tépőfogaik, szinte legyőzhetetlen ellenféllé tették őket. Azonnal belevetették magukat a harc sűrűjébe és számtalan dicső lovagunk veszítette életét ebben a váratlan, pusztító támadásban.
Az arcvonal hamarosan egymással birkózó katonák, lovasok és fenevadak kaotikus forgatagává vált, így többé már nem használhattuk támadó jellegű varázslatainkat. Seregünk balszárnya lassan visszaszorult és hamarosan már a bekerítés réme fenyegetett minket.
A pikkellyel borított testű fenevadak egyre több lovagot szaggattak ízekre, vagy – ha a helyzet úgy hozta – egyszerűen csak a fogaik közé kapták és addig rázták őket, amíg az élet utolsó szikrája is el nem szállt belőlük. Egyedüli reményünk már csak a jobbszárnyon vitézkedő elit alakulat és rendünk lovassága maradt. Most itt dúlt a legádázabb harc, a szemem előtt kibontakozó látvány pedig egyszerre volt felemelő és szívszorító is.
Katonáink megérezvén a sorsfordító pillanat fontosságát, úgy döntöttek, hogy saját életidejüket áldozzák fel a lehetséges győzelem oltárán. Aurájuk most haragos, vörös színben lángolt, mozdulataik gyorsak, csapásaik pedig megkérdőjelezhetetlenek voltak. Könnyű tollpiheként forgatták súlyos, kétkezes pallosukat, és ha reménytelen helyzetbe kerültek, akkor két-három förtelmes teremtményt is magukkal vittek a túlvilágra. Hősiességünk nem is volt hiábavaló, mert hamarosan sikerült megközelíteniük az ellenséges tartalékok mögött várakozó mágusokat is.
- Most!!! – Wulfgar hangja túlharsogta a lecsapó villámok morajlását is, ahogy sietve maga köré gyűjtötte a megmaradt mágusokat. – Minden erőtökkel tápláljátok a varázslatomat és akkor miénk lehet a győzelem!
A magam részéről mindent megtettem a siker érdekében és éreztem, ahogy a nyers mana rajtam keresztül előbb az öreg testébe, majd a kezében tartott apró, aranyfedeles könyvbe áramlik. Goarm és Synca is félelemmel vegyes tisztelettel figyelték a történéseket és biztos, ami biztos, készenlétben tartották a fegyvereiket.
A nagymester szájából most ropogva törtek elő az ősi, titokzatos igék. Hangja valószerűtlenül elmélyült, szemei pedig az olvasztott arany forró fényében ragyogtak. Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha hangyák futkosnának a gerincem mentén, ahogy a levegő megsűrűsödött és vibrálni kezdett körülöttünk. Vakítóan fehér energiaörvények szaggatták szét a sötét viharfelhőket a fejünk felett, a lábunk alatt ébredő dübörgés pedig egyre vészjóslóbbá vált.
Az egymással birkózó emberek abbahagyták a dulakodást, sőt még a fenevadak is meghunyászkodtak egy pillanatra, ahogy tudatalatti ösztöneik megsúgták nekik azt, hogy hamarosan az istenek erejének szikrái fognak manifesztálódni ebben a szürke árnyékvilágban.
Hét alkalommal hangzott fel a fülsiketítő, fémes döndülés, ahogy a roppant testek egymás után a földbe csapódtak. Érkezésük nyomán pusztító tűzviharok támadtak, amelyek gyűrű alakban terjeszkedtek egészen addig, amíg földanya hűvös érintése ki nem oltotta hevesen izzó lángjaikat. Emberek, lovak és démonok szénné égett testei hevertek szanaszét, a szemünk elé táruló látványtól pedig elakadt a lélegzetünk.